Nagymamák a Himaláján 2. rész

A többhetes ladaki utazás legfőbb attrakciója a 7 napos magashegyi túrázás volt, amit gondolkodás nélkül bevállaltam, hiszen itthon is gyalogolok eleget. Balga módon nem számoltam ilyen tengerszint feletti magasságokkal. Bár ez sem lehetett véletlen, hiszen, ha körültekintőbb vagyok, talán el sem indulok, és akkor most életem egyik legnagyobb kalandjával lennék szegényebb.

Az egész utazás egyéni szervezés volt, a túravezető nagy rutinnal választotta ki a kinti irodát, akik a programjainkat az elejétől a végéig lebonyolították.

Kilenc tagú csapatunkban akadtak zsenge negyvenesek is, de a nagy többség hatvan év körül mozgott: az átlagéletkor 56 évre jött ki. Az ismerősömmel ketten már a gyakorló nagymama státuszt is betöltöttük. Természetesen mindenki rutinos túrázónak mondhatta magát, de a helyszín semmiképpen sem bizonyult szokványosnak. 

Sarchu, a túránk kezdőpontja 236 km-re van Leh-től, és mivel már bezsebeltünk némi tapasztalatot az itteni közúti közlekedésről, lelkileg is próbáltunk készülni rá. Később bebizonyosodott, hogy erre nem lehet eléggé felkészülni, pedig az odavezető út Ladak igen kevés főútvonalainak egyike, ám itt a highway nem teljesen fedi le a fogalmat.

Úton a túránk kiinduló pontjához

Mesebeli, álomszerű vidéken haladunk keresztül, völgyek, kiszáradt folyómedrek, holdbéli tájak mellett vezetett az utunk. A hepehupás úton rázkódva, zötyögve felkapaszkodtunk az 5300 méteres Taglang La-hágóra, amelyről azt tartják a helyiek, hogy a második legmagasabban autózható hely a világon, valamint az 5100 méter körüli Lachulung La átjáróra is. Este lett, mire odaértünk, és úgy tűnt, hogy a 10 órás út meglehetősen leamortizálta a csapatot. Pedig még el sem indultunk! 

Nagyon megörültünk, amikor végre megpillantottuk a szálláshelyünket, egy folyócska mellett felvert sátortábort. Mindenki külön kis sátrat kapott, ahová a finom vacsora után rögvest be is vackoltunk.

Az út porát csak diszkréten tudtuk lemosni, mert közben teljesen besötétedett és egyre hidegebb lett. Tudtuk előre, hogy a nappali 30 fok körüli hőmérséklet éjszakára 0 fokig is süllyedhet, és megeshet, hogy reggelre deres a sátor. Természetesen volt nálam meleg holmi, de téli gardróbbal mégsem készülhettem. Így aztán minden éjszaka mindent felvettem, amit csak lehetett, beleértve az aláöltözetet, a hosszú nadrágot, zoknikat, pólókat, polár pulcsit, mellényt, széldzsekit, kis takarót, de még a törölközőt is. Múmiaként bepólyálva próbáltam bearaszolni  a hálózsákba. Hogy éjszaka ki kelljen menni, az szóba sem jöhetett! 

Olvasd el az utazásról szóló beszámoló 1. részét is:

Nagymamák a Himaláján 1. rész

Teljesen ki voltam merülve. Aki nem tapasztalta, az nehezen tudja elképzelni, hogy mennyire enerválttá tesz a magasság. A legkisebb mozdulat is olyan erőfeszítésbe került, mint itthon a 100 méteres sprint. Nem bírtam elaludni, csak feküdtem bebugyolálva, fázva és mozdulatlanul. Később vihar támadt, dörgött, villámlott, a lovaink és a hozzájuk csapódó vadon élő társaik őrült vágtázásba kezdtek a sátraink körül, és az elesettségemhez immáron a páni félelem is társult.

Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mit keresek én itt?

A 7 napos túrára 9 kísérőt és nagyjából ugyanannyi lovat kaptunk magunk mellé. Elsőre kis túlzásnak tűnt, de végül mindenkinek akadt dolga bőven, aki velünk tartott. Napközben, a túravezetőn kívül még egy fiú jött velünk, a többiek feladata volt a sátrak bontása, felállítása, az összecsomagolás, beleértve a konyhát és 18 ember heti élelmét, mivel a hét folyamán semmilyen lakott területet nem érintettünk. A tengernyi batyut, dobozt, széket, rezsót és még ki tudja, mi mindent ők málházták fel a lovakra. A saját poggyászaink egy-egy nagy tengerészzsákba kerültek és úgy utaztak. 

A túra kezdete

Másnap korán reggel két kísérő fiú ébresztett forró teával és egy széles mosollyal. A levegő még mindig nagyon hideg volt, de szikrázó napsütés és mesebeli táj fogadott. Az esti borongós hangulat már régen messze járt. 

Alig indultunk el, máris jött az első próbatétel: egy látszólag ártatlan, háromágú folyón kellett átkelni. A víz iszonyú hideg volt, de nem maradt más lehetőség. Szerencsésnek mondhattam magam, mert kellőképpen fel tudtam húzni a nadrágom szárát, de a csapat nagy része vetkőzni kényszerült, és hátizsákkal, nagykabátban, gatyában gázolt át a térdig érő vízben. Egy kicsit lemaradva elég jól szórakoztam a látványon.

Sajnos a harmadik ág mélyebb és nagy sodrású volt, így eshetett meg, hogy egyik társunk elmerült a jeges vízben, bakancsostól, fényképezőgépestől és ruhástól. Lett ugyan kis riadalom, de mindent megoldottunk, nem fázott meg, és a gépe is kiszáradt. 

A túra teljes szakaszát 110 kilométerre tervezték, ami itthon nem nevezhető komoly távnak. Én magam is azért vállaltam be olyan könnyen, ám azzal nem számoltam, hogy ott minden hatványozódni fog. Az első 19 kilométerét derekasan teljesítettük, de elképesztő tempóban, helyesebben tempó nélküliségben. Bár a 4700 méteres szintet a nap végére sem haladtuk meg, a folyamatos emelkedők hegyre föl és völgybe le erősen próbára tettek bennünket.

Volt rá lehetőség, hogy lovat béreljünk, hárman mindjárt éltünk is vele, és pihenésképpen felváltva utaztunk rajta. Őszinte csodálattal szemléltem, ahogyan ezek a kicsi lovak a nehezen, néhol alig járható ösvényeket rótták, hátukon a nehéz málhával vagy éppen velünk.

Napközben az időjárás kánikulába fordult, tűzött a nap, megállás nélkül fújt a száraz szél, talán azért sem tűnt fel, hogy mennyire éget. Sajnos azt sem vettem intő jelnek, hogy a helyiek állig beöltözve, sapkában, kendőben, kabátban vannak, én pedig ahogy szoktam, hajadonfőtt. Így aztán nem is csodálkoztam rajta, hogy estére a fejbőröm teljesen leégett, még a hajam is fájt. Másnapra a kézfejem is hólyagosra sült, ahogyan a botot fogtam. 

Lassan haladtunk

Értelemszerűen mindig a völgyben, a folyóparton vertek tábort a fiúk, a Tsarap éltető vizét használták ivásra, főzésre és mosakodásra  is.

Folyamatosan készítették a teát, forralták a vizet, de vittünk vízszűrőt is. Délután, amikor megérkeztünk, teával és keksszel vártak, estére pedig gazdag vacsorát tálaltak, a leves után 4-5 féle tészta és zöldséges étel, édesség közül lehetett választani. A reggeli hasonlóképpen változatos volt, nem győztünk csodájára járni, hogyan tudták egész héten a dobozokból elővarázsolni ezt a kínálatot. Sütöttek pizzát, lángost, fánkot, de az utolsó estén még tortát is. Bár vittek külön konyhasátrat, a ládákon, zacskókon és edényeken kívül semmit nem tároltak benne. A puszta földön készültek a finomságok egy ütött-kopott rezsón. 

A második napra rövidebb távot terveztünk be, de egyre meredekebb hegyekkel kellett megküzdenünk. Gyakorta váltottuk egymást a ló hátán, ám az égig érő hegy oldalában kanyargó, egy-két arasznyi, többnyire köves ösvényen a lovaglás sem volt leányálom. A nyerget itt egy eleinktől ismert faváz alkotta, amire az éjszakai derékalj került. Mindez annyira kezdetleges volt, hogy még az illúziója sem maradt meg a biztonságnak. Kantár nélkül, a lovak maguk ballagtak a köveken, szűk ösvényeken, alattunk több száz méteres meredek hegyoldalakkal. Nem tudtam nem gondolni rá, hogy mi lesz, ha csak egyet is botlik velem! Mindezek ellenére az euforikus világ teteje hangulatom elkísért, nem tudtam betelni azzal, amit látok.

Este a túravezetőnk aggodalmának adott hangot, miszerint rendkívül lassúak vagyunk, és így nem tudja, hogyan fogunk másnap felérni az 5600 méteren lévő Phirtse-hágóra. Én addig sem tudtam, de látva az aggodalmát, újra pánikhangulat kerített hatalmába. Nem voltam egyedül az érzéssel. Az némiképp megnyugtatott, hogy másnap a ló farán egy aprócska oxigénpalack is utazott velünk.

Végül megcsináltuk, fenn a csúcson

Lassan, lépésről lépésre, de mindenki feljutott a csúcsra. Sikerült! A csapat meglehetősen szétszóródott, ki-ki ereje szerint birkózott meg a feladattal. Ha partira nem is, de egy kis örömujjongásra számítottam fenn, ehelyett csak a két kísérőt találtam ott, akik rögtön zavartak is le a hegyről.

A hegytetőn metsző hideg szél fújt, az ég türkize ragyogott, és a hatalmas ormok mélységes csendje lepelként borult rám.

A pillanat abszurd, álomszerű és kitörölhetetlen! A hágó után kissé megkönnyebbülve kezdtem meg a leereszkedést a végeláthatatlan hegyoldalon. A tábort ismét 4600 méteren verték fel, nagy ugribugri nem volt, de érezhetően jobban működtünk. Még a végén megszokjuk!

Következő napi útszakaszt sem terveztük túl hosszúra, de annál nehezebbnek bizonyult, én mégis egyre jobban élveztem. Elképesztő, leírhatatlan tájakon jártunk. A hegyoldalba vájt ösvények kövesek, keskenyek, veszélyesek voltak, ezért minden lépés figyelmet igényelt. Időnként imát is! Később lankásra váltott a terep, és az út mentén megjelentek a sztúpák, ami azt jelezte, hogy emberlakta vidékre értünk. Egy pár házból álló falu szélén vertünk tanyát, ahol már más turistacsoportokat is láttunk. A tábor végében ablaktalan kis kőházacska állt, rajta a tábla: Hotel Welcome Tangzay.

Kezdtük megszokni a viszonyokat

Ötödik napja tartott a túránk, és egyre rutinosabbak, strapabíróbbak lettünk. Lassan, de biztosan ereszkedtünk lefelé. A terep időnként veszélyes lett, mint ahogyan korábban is, néhol az állandó lovasoknak is le kellett szállni, mert olyan nyaktörő helyeken jártunk. Én a hágó óta nem ültem lóra, mert úgy éreztem, hogy a kimerültség még mindig jobban viselhető, mint a halálfélelem a ló hátán. Útközben egyre több lakott területet érintettünk, összeismerkedtünk egy népes családdal, ahol a felnőttek ülve vagy guggolva valamilyen szénafélét takarítottak be, sarlóval a kezükben. 

Az új tábor Purney-ben igazi meglepetésnek bizonyult, és óriási örömök forrása lett: egy kis épületben rendes mosdó és tusoló volt! Az igaz, hogy a szennyvíz és egyebek elvezetését csak a döngölt padlóba vájt lyuk biztosította, és a víz is hideg volt, de mit számított mindez, ha magamra csukhattam az ajtót. Közel egy hét után, csendes magányomban tisztálkodhattam, és nem kellett látótávolságon kívülre gyalogolnom a pusztában ügyes-bajos dolgaimmal.

Az utolsó napok 

A 6. napra igazi jutalomtúrát kaptunk. Aznap ellátogattunk a Phuktal kolostorba – az a hely maga a csoda. Az évszázadok óta fennálló gonpa a meredek sziklafalban található természetes barlang köré épült, sárból, kőből és fából, mint az odatapasztott fecskefészkek. Az egyetlen kolostor, ahová csak gyalogosan lehet feljutni. A kolostort a környékbeli gazdálkodók látják el meglehetősen szerényen, cserébe a gyerekeiknek iskoláztatást biztosítanak.

Egy kicsit bepillanthattunk a kolostor életébe, a gyerekek éppen akkor tartották az ebédszünetet, a szerzetesek pedig kedvesen mosolyogva vezettek körbe.

A teraszról elém táruló látvány, a vörös sziklafalak között rohanó, türkiz színű Tsarap-folyó, az ég kékje, a lobogó színes imazászlók megelevenedett képeslapként vésődtek az emlékezetembe. 

A következő nap délutánján a gyalogtúránk végére értünk. Mit szépítsem, nagyon-nagyon elfáradtunk, a szánk, orrunk, bőrünk kiszáradva, leégve, kicserepesedve, de mindez mit sem számított az elmúlt napok élményeihez, kalandjaihoz, látnivalóihoz képest. 

Az elkövetkezendő napokban még volt alkalmunk meglátogatni a zanglai palotát és a benne található Kőrösi Csoma Sándor emlékszobát, amelyet magyar összefogással, magyar szakemberek segítségével újítottak fel, megmentve így a végső pusztulástól. A faluban épült meg az első magyar szolár iskola is.

A Leh-be vezető úton további kolostorokat látogattunk meg, köztük talán az egyik legjelentősebbet, a Lamayuru gonpát.

A Ladakban töltött hetek élményei és emlékei kifogyhatatlanok és felejthetetlenek.

Végszó helyett szívből ajánlom Helena Norberg-Hodge: Ősi jövendők című könyvét, amely oly nagy hatással volt rám, és tanításai örök érvényűek.

A beszámoló első része itt is elérhető.

A képek Egri Zsuzsanna tulajdonát képezik.

Egri Zsuzsanna írása