Nagymamák a Himaláján 1. rész

Ladakról az emberek nagy többségének nincs, vagy csak kevés információja van – ezzel én is így voltam. Bár a Kőrösi Csoma Sándorról szóló könyvek írnak erről a távoli és kietlennek tűnő vidékről, de odautazni, személyesen megtapasztalni, és egy kicsit betekinteni az ott élő emberek hétköznapjaiba, életre szóló élmény marad. 

Ladak a buddhizmus és a fotózás kapcsán került a látóterembe. Helena Norberg-Hodge, Ősi jövendők című könyve pedig olyan mélyen megérintett, hogy ez az út a bakancslistám élére került.

Amíg azon morfondíroztam, hogy hogyan tudnék oda eljutni, egy régen látott túratársam hívott, hogy megy egy csapat Ladakba, érdekel-e? Naná!

Nagyon vártam az utazást, de a részletek valahogy csak az indulás előtti készülődés során tudatosultak bennem.

Történetesen az, hogy ennek a régiónak a legalacsonyabb tengerszint feletti magassága is meghaladja a 3000 métert, ráadásul a 17 napos út során beiktatunk egy 7 napos trekkinget is. Bár az információk közül semmi nem volt ismeretlen, igazán csak akkor fogtam fel, hogy mire is vállalkoztam. Fogom én ezt bírni? Mi lesz, ha nem? Lehet, hogy mégis jogos volt a család aggodalma, és korholása amiatt, hogy a nagyi már megint nem bír magával? 

Ladakról azt kell tudni, hogy India egyik történelmi, kulturális és földrajzi régiója, az ország legészakibb részén. Olyan magas fennsík, amelyet a Himalája és a Karakorum hegyvonulatok vesznek körül. Ladak azt jelenti: hegyi hágók földje.

Kis-Tibetnek is nevezik, hiszen közös eredetük, vallási, nyelvi, kulturális örökségük kapcsán inkább Tibettel hasonlatos. Mivel az indiai kormány egyáltalán nem korlátozza a vallásgyakorlást – nem úgy, mint ahogy Kína teszi azt Tibetben –, az ősi tibeti buddhizmus és kultúra legautentikusabb formáját őrzik.

Ladak az égig érő hósipkás hegyek, az időtlenség köntösébe burkolódzó kolostorok hazája, ahol a kietlen tájon az állandó szél az úr, és a perzselő napfény a társa. Esőárnyékos vidék, ahol gyakorlatilag sohasem esik az eső, az éltető vizet a hegyekből érkező gyors folyású folyók biztosítják, amit csatornarendszereken juttatnak el a lakott területekre. Ennek következtében zöldellő termőterületeket, színes, mozaik-szerű konyhakerteket látunk a lenyűgöző, ám kietlen hegyek között.

Itt minden négyzetméternyi termőföld kincs, minden parányi területet megművelnek.

Nincs vesztegetni való idejük, mert a meleg évszak mindössze 4 hónap, és ezalatt kell mindent előteremteni, ami a 8 hónapos tél túléléséhez szükséges. 

A 4000 méter magasságban, elszórtan található falvak, tanyák lakói a teljes önellátásra rendezkedtek be az évszázadok alatt, hiszen a zord tél, a nagy távolságok és a megközelíthetetlen, behavazott hágók esélyt sem adtak a település elhagyására. Ezért a gyerekek is nyáron járnak iskolába, és télen van hosszabb szünetük, vagy bentlakásos iskola biztosítja számukra a tanulás lehetőségét.

Akklimatizálódás a fővárosban

Hosszú repülőút után érkeztünk meg Leh-be (ejtsd: Lé), a fővárosba, ahol elképesztő atmoszféra fogadott bennünket. A múlt és a diszkrét jelen szerves összefonódása, egészen egyedi és különleges látványa, hangulata ölelt körül. Bár jól láthatóan ott voltak a civilizáció vívmányai, bennem mégis inkább egy időutazás hatását keltette.

Rövid időn belül megtapasztaltuk, milyen az élet 3500 méteren. Mindenkit, de engem különösen kiütött. Lelkes, gondos túravezetőnk azonnal kimutatott nálam egy rendkívül alacsony, 87%-os szaturációs indexet – az információ csak tovább rontott a helyzeten. 

Kolostorok nyomában

Hogy egy kicsit akklimatizálódjunk, a helyi utazási iroda 3-4 napos autós kirándulást szervezett nekünk a környéken.

Délután Leh-vel ismerkedtünk, megnéztük a királyi palotát, nézelődtünk a városban, ajándékboltok, bazár, mérhetetlen por, szmog, hőségben elterülő kutyák, mobilozó szerzetesek, zöldségeiket árusító asszonyok, de ebben a káosznak tűnő képben mégis volt valami harmónia, valami összeszokottság. Az emberek.

A derű, a béke, az állandó mosoly és előzékenység, amely az elkövetkezendő 3 hétben mindenhová elkísért.

Ladakban számtalan kolostor, azaz gonpa található, amelyek a tibeti buddhizmus négy nagy rendjét vagy valamelyik további alrendjét képviselik. Első napunkon a Leh-hez legközelebb eső gonpákat látogattuk meg, ezek közül láthatunk néhányat.

A 15. században alapított kolostor nemrégen új dukhangot, vagyis gyülekezőhelyet kapott. A gazdag ornamentikát a buddhista szimbólumok szigorú szabályrendszere köti.

A Hemis kolostor és múzeum Ladak egyik leggazdagabb, legrégebbi és legfontosabb kolostora. Múzeuma sok értékes antik tárgynak, szobornak, használati tárgyaknak, thangkáknak (tibeti buddhista festmény) és a felbecsülhetetlen értékű könyvtárnak ad otthont.

Évente minden kolostor megrendezi a maga vallási fesztiválját, ám ezek közül is a hemisi az egyik legnépszerűbb, leglátogatottabb. 

A nap folyamán további kolostorokat látogattunk meg, de a naplemente a Thiksey gonpában talált bennünket, ez a legmeghatározóbb Gelugpa rend, a sárga sapkások fellegvára. Az iskola legmagasabb szintű tanítója Tendzin Gyaco, Őszentsége a dalai láma, Tibet vallási vezetője.

A Nubra-völgy szépsége

A következő napokat Ladak legszebb, leglátogatottabb vidékén a Nubra-völgyében töltöttük, amit már nagyon vártam. A mesebeli tájak, a grandiózus hegyvonulatok, a sebesen rohanó folyók, a színes kertek és a megannyi szépség örökre magával ragadott. 

A Nubra-völgy Leh-től 130 km-re helyezkedik el, kapuja a híres Khardungla-hágó, ami a világ legmagasabb, autóval átjárható hágója, 5600 méter magasságban. Egyúttal megismerkedhettünk a helyi közlekedés hajmeresztő gyakorlatával, kanyargós, szűk, köves, beomlott utakon jártunk. Az utat szegélyező szakadékok mélyén itt-ott autót vagy buszt láttunk. Akkor nem gondoltam, hogy lesz ez még így se!

Felérve a hágóhoz, mint mindig, most is figyelmeztetett a helyi túravezetőnk, hogy csak nagyon lassan és óvatosan mozogjunk. Mondania sem kellett volna, hiszen a kocsiból kilépve, reszketeg lábakkal, szédülve, de büszkén és boldogan jártuk körül a havas és imazászlókkal borított csúcsot. Autók, motorok, sokadalom, kiabálás, dudálás az öröm kedvéért.

Mi is teli torokból üvöltjük, hogy „ki ki so so lha gyalo!” hála- és köszönetképpen, ami annyit jelent, hogy „az istenek győztek, hurrá”!

Ezt még gyakorta megismételtük, valahányszor egy hágóra feljutottunk. Egymást ölelgettük, kor, nem és nációbéli különbségek nélkül.

Arról azonban fogalmam sem volt, hogy ha ez ennyire megterhelő, akkor hogyan fogunk egy hasonló utat gyalogszerrel is megtenni, hiszen a túránk során egy másik ugyanilyen magas hágó volt a cél…

További csodák felfedezése

A régió egyik leglátogatottabb helye a Diskit-hegyoldalra épített Diskit kolostora. Lenyűgöző látvány az elénk táruló völggyel és a kolostorhoz közel található, Maitréja Buddhát ábrázoló, 32 méter magas, monumentális szoborral. A Pakisztán felé tájolt emlékmű célja nem csak a világbéke és Diskit védelme, de a további pakisztáni háborúk és ellenségeskedések elhárítása is.

A naplemente utolsó sugarai  Hundar homok dűnéi között értek utol, sajnos már túl későn ahhoz, hogy méltóképpen meg tudjam örökíteni ezt a meseszerű helyet. Vigaszként maradt a tevegelés, ami meglehetősen bizarrnak tűnt a Himalája lábánál. Hogy Moldova hősét idézzem: „hát ezt azért nem gondoltam volna!” Természetesen, mint mindenre, erre is van magyarázat. A sivatag egy régi, kiszáradt folyóból képződött, míg a baktriai kétpúpú tevék a selyemút idejéből maradtak itt.

Még egy napunk maradt a környék felfedezésére, majd visszaindultunk a fővárosi szállásunkra. 

Útközben meglátogattuk Stokban az egykori királyi palotát, ami ma múzeumnak ad otthont, valamint azt a helyet, ahol az Indus- és a Zanskar-folyók találkoznak és egyesülnek. Az ámulat határtalan volt!

Leh-ben még korzóztunk egy kicsit, majd próbáltuk összerendezni a felszerelésünket és magunkat is, a másnap induló túrára. Nem sokat aludtam, az izgalom éberen tartott.

>> Olvasd el a folytatást!

Nagymamák a Himaláján 2. rész

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Egri Zsuzsanna írása