Muszáj mindent beengedni? Avagy rés a nem létező pajzson

Milyen érzés a jelenlegi változásokat szuperérzékenyként megélni? Önreflexió következik.

Szuperérzékeny vagyok. Erről korábban már írtam (itt és itt), hogy mivel jár, mit is jelent tulajdonképpen ezzel a személyiséggel együtt élni. Az elmúlt hónapok történései mind hazai, mind pedig világszinten azt gondolom, minden egyes embert szorongatni kezdtek ott legbelül. Szuperérzékenyként pedig kimondottan könnyű lehet most belecsúszni az apátiába, depresszióba vagy letargiába.

Én belecsúsztam.

Szinte észrevétlenül történt, már csak a gödör alján eszméltem rá, hogy ott vagyok. Már a koronavírus kitörése idején is elkezdtem érezni a globális szorongást, a félelmeket, a bizonytalanságot. Félelmetes dolog érzékelni a Föld és ezzel együtt az emberiség nyomorúságos állapotát. Amikor tudod, hogy az érzéseid fele nem is a tiéd, hanem a levegőből alattomosan mászik be az orrlyukaidon, a szájnyílásodon, hogy végül kényelembe helyezze magát a lelkeden. 

Kép forrása: pexels/pixabay

Hát valami ilyesmit élek át nap mint nap. Ettől pedig gyengének, fáradtnak és levertnek érzem magam. 

Már egy ideje elveszítettem a jövőképem, az álmaim, a vágyaim. Huss, elillantak! Próbálom összeszedni magam, de mintha a maradék erőm is elszállna. Nemrég megkérdeztem a páromat, hogy gyengének tart-e, amiért ennyire érzékenyen reagálok a világ történéseire. Ő azt felelte, nem. Csupán nincs pajzsom, ami visszaverje azokat az ingereket, amelyekre nincs szükségem.

Ez elgondolkodtatott. Tényleg ennyi lenne? Hogy egyszerűen hiányzik a védelmi háló, ami nem engedi tovább a szennyet? 

Mindig csodálom, hogy ő mennyire szilárdan tud benne állni az életében, a létezésben. Akár egy fa – jöhet vihar, eső, jégeső, őt semmi nem mozdítja ki a középpontjából. Ellenben én… én vagyok az ár, ami olykor el akarja sodorni. Még saját magát is.

Kép forrása: Johannes Plenio/pexels

De valóban baj-e, hogy mindent beengedek? Hogy nincs pajzsom, vagy inkább azt mondanám: van rajta egy hatalmas rés?

Biztosan érzem, hogy az átlagnál érzékenyebb emberek okkal kapták ezt a tulajdonságot vagy személyiségvonást.

Muszáj, hogy valakinél legyen ott az a rés a pajzson, hogy azok is szeretetre találhassanak, akik máshol már nem kapnak esélyt. Muszáj, hogy létezzünk, hogy érezzük a bolygó szenvedését, azért, hogy segíthessünk, hogy felhívhassuk a figyelmet arra, hogy emberek, baj van! Muszáj, hogy legyenek, akik beengednek, és nem lepattintanak saját pajzsukról. Muszáj, hogy a szuperérzékenyek köztünk legyenek, és erőre kapjanak.

Én hiszem, hogy ez egy szupererő, amit jóra kell használnunk. Ez egy feladat, de ajándék is egyben.

Persze, meg kell tanulni vele bánni. Saját magamnak is kárt okozok, ha mindent csak beengedek, de nem eresztek át magamon. És talán itt a kulcs: hogy túlságosan magamba szívtam ezeket az ingereket, azonban megtartottam őket, ahelyett, hogy tovább engedtem volna. Kihívást jelent egy szuperérzékenynek megtalálni az egyensúlyt a sok inger között a mindennapokban. Súlyossá vált a levegővétel is, a hétköznapok kimerítenek, töltődni pedig nem tudok. Viszont tisztában vagyok vele, hogy ezt hosszú távon nem lehet folytatni. Ezért fontos mégis, hogy legyen pajzsunk, egy vékony, áteresztő réteggel, amin a szenny fennakad, minden más pedig átjön. 

Mostanában sokat figyelem a macskánkat. Őt nem érdeklik a világ zajai, csak létezik. Vadászik, alszik, eszik, mosakszik, dörgölőzik, mikor mihez van kedve. Lazán éli kis cicaéletét, az emberi butaság őt nem érinti. Ő csak a természetet figyeli, meg önmagát. Ő a körforgás része, és azt hiszem, jobban, mint jelenleg mi, emberek. Olyan bölcsességet látok a szemében, amit csak ő birtokolhat. Engem ez tud némileg feltölteni, hogy míg ő a bogarat nézi meredten, én őt figyelem. És ilyenkor úgy érzem, az élet úgy megy, ahogy mennie kell. A szorító nyomás a mellkasom körül ezekben a pillanatokban eltűnik. Persze, másnap megint megjelenik, de próbálok a nyugodt pillanatokból táplálkozni. Mert még azok is vannak – nem tudom, meddig, de még bennünk vannak. És erre kell törekedni: hogy meglássuk még a jót és a szépet, egymásban is. 

Kép forrása: Artem Podrez/pexels

Azt hiszem, a szuperérzékenyek ennek felismeréséért és átadásáért születtek erre a világra. És talán ez a magyarázata annak is, hogy nekik lyukacsos pajzsot adott az élet.

Szerző: Magasházi Virág
Kiemelt kép forrása: Designecologist/pexels 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.