Mit tanított nekem a Covid–19?

Mészáros Eszter integrál szemléletű, önismereti mentor tapasztalata a Covid–19-cel.
Napnyugta

– Fel akarsz ülni rá? – kacsintott rám kajánul.
– Költői kérdés – vágtam rá. Karjával egy nagyot rántott rajtam, és már pörögtem, forogtam a körhintán. Le akarok szállni! Ez minden körrel egyre rosszabb… – kérleltem elkeseredetten.
– Neked talán igen, de nekem aztán nem – szakadtak fel belőle az iróniával teli szavak egy sátáni kacaj kíséretében. – Majd, ha kiszórakoztam magam, szólok.
– Egyre erősebb lett a gyanúm, hogy egy pszichopatával állok szemben.
– Állítsd már le azt a fékevesztett ringlispílt!
– Örülj neki, hogy nem arra a rozoga hullámvasútra ültettelek fel – kiáltotta a magasba, miközben fejével jobbra biccentett egy monstrumra. – Ugye tudod értékelni?
– Jelen pillanatban igen is, meg nem is – dohogtam.
– Na jó, látom belőled már mindent kisajtoltam. Kiszállhatsz, állj talpra!
– Hú.
– Április bolondja! Hazudtam, keringj még egy kicsit. Kellemes, nemde? – Testével egy korhadt fának dőlt, s lenézően fütyörészett tovább.

Juhé, a vidámparkban lévő összes járgányra ingyen jegyet nyertem – konstatáltam magamban keserédes vigyorra húzva a számat, s közben már záporoztak is a könnyeim.

Akartam én koronát, csak nem ebben a formában.

Fogkoronára vágytam, idestova egy éve, a vírus jelenléte miatt viszont inamba szállt a bátorságom a kezelés megkezdését illetően. Kaptam helyette másfajta „diadémet”. Nem, nem csilli-villi aranyat a fejemre, és nem is váltam hirtelen királynővé. A Covid–19 tette nálam tiszteletét, kitüntett figyelemben részesített, és mély nyomokat hagyott az emlékezetemben.

De mit tartalmaz ez a visszautasíthatatlan grátisz ajánlat, amit a vursli üzemeltetője felkínált nekem és amire esélyem sem volt nemet mondani?

mélyvíz
Elsodorva. Kép: CDD20 (Pixabay)

Milyen testérzetekkel, tünetekkel járt nálam a fertőzés?

A  VIP-csomag része a teljesség igénye nélkül a gyógyszerre sem szűnő, csillagokat megidéző fejfájás, a lángoló tekintet és test (na nem a szerelemtől), az eldugult nózi, Hapci Benők hada, az ugatós köhögés, egy kaktusz a torkomban, egy a légcsövemben,  a hasmars, a testszerte jelentkező fájdalmak, mintha csak egy őrült fészkelte volna be magát a szervezetembe, fel-alá járkált bennem a beleegyezésem nélkül, beférkőzött a bőröm alá, a húsomba mart, és mindezt rettentően élvezte. Én azonban cseppet sem osztoztam az örömében, eszembe sem jutott dalra fakadni, habár a fülembe mászott a jól ismert Edda-dallam: „Gyere őrült, gyere őrült, névsorolvasás, gyere őrült, gyere őrült, szükségem van rád”. Idővel kiderült számomra, hogy a transzformációmhoz valóban szükségeltetett ez a megélés.

Milyen bónuszt kaptam a fentiek mellé?

Megtapasztalhattam milyen zombiként létezni. Nem pusztán azért, mert a tünetektől és az alváshiánytól is már élőhalottnak éreztem magam, hanem, akartam vagy sem, átvettem az ő tempójukat, ugyanis a fürdőszoba és a szoba távolsága megkétszereződött, nemkülönben a pulzusom. De én legalább az ereim lüktetésében még éreztem, hogy élek. Vagy mégsem? A legváratlanabb pillanatokban tört rám a hiperventillációba torkolló nehézlégzés, és, ha mindez nem lett volna elég, megfejeltem egy-egy ájulásos performansszal, ülő, álló és fekvő helyzetben, kocsonyaként remegve. Talán még a profi színészek is megirigyelték volna tőlem ezt a hiteles alakítást.

Komolyra fordítva a szót, lássuk, milyen érzéseket, érzelmeket váltott ki belőlem ez az állapot!

Meg voltam róla győződve, hogy az egész csupán egy ízetlen tréfa.

Az első sokkhatást azonban az ízek és szagok tovatűnése okozta. Az ízlelőbimbóim folyton-folyvást keresték a finom falatok élvezetét, a szaglószervem vadászkopó módjára kutatott az illatok után.

Egyszerre voltam kétségbeesett, türelmetlen és dühös. Az utcán elhaladó szirénázó mentőautók hangja jeges félelemmel töltött el. Ekkor talált meg az a Müller Péter interjú, amiben az író azt nyilatkozta, amikor elkapta a vírust, teljesen biztos volt benne, hogy nem ez a kór lesz az ő halálos ítélete. A fenti sorok lelket öntöttek belém, még a legnehezebb percekben is bekúsztak a tudatomba, és gyökeret vertek ott. Felidéztem korábbi betegségeim és gyógyulásaim történetét. Azt, ahogy édesanyám elmesélte, hogy a duplán megkapott Diperte-oltásom után is itt maradtam, átvészeltem az arcidegbénulást kísérő kezeléseket, a depresszív és pánikzavaros időszakaimat, a vakbélműtétemet követő szepszist és veseinfarktust, meg a thyreotoxikus krízist. Emlékeztettem magam, mennyire erős vagyok. Hogy az orvosom mindig azt mondja: „Esztikém, maga olyan szívós, mint egy cica”.

Akkor még maradt pár abból a kilenc macskaéletből, nem igaz?

áramlat
Áramlat. Kép: CDD20 (Pixabay)

Mit tettem a gyógyulásom érdekében?

Mágikus hitemmel élve, félbevágott hagymával próbáltam csapdába ejteni a vírust. Fokhagymát rágcsáltam, hogy elűzze a „gonoszt”. Tértisztítás és fertőtlenítés céljából fahéj-, narancs- és rozmaringolajat párologtattam, testem-lelkem megnyugtatására pedig citromfüvet és levendulát. Bár az illatuk mérhetetlenül hiányzott, tudom, így is tették a dolgukat.

Az édesanyám által az ajtó elé küldött, szeretettel készített húsleves gyógyító mannaként hatott. Kezem ügyében mindig ott volt egy raklapnyi zsebkendő, hogy segítsen a tisztulásban, ami nátha és fel-feltörő zokogás formájában zajlott. Biztonság-, kontroll- és kompetenciaérzetemet az egészen egyszerű, betegen azonban nehéznek bizonyuló napi rutin elvégzése jelentette. Követtem orvosom útmutatásait és kezeléstervét (pl. beszedni a szteroidot a tüdőgyulladásomra). Később a lassú, fokozatos botorkálásra hajazó séta következett a friss levegőn, illetve a könnyen kivitelezhető ászanák. A meditáció, az ima, az energiagyógyászat (a korábban elsajátított integrált energiatechnika), az ásványok viselése mentsvárammá váltak a korona elleni küzdelemben. A hit, a pozitív agyprogramozás, a gyógyító zenei frekvenciák új értelmet nyertek.

Lelkifröccs: lamentálás arról, miért kaphattam el a kórt

Miért láncolt közel húsz napra magához, és milyen tanulságokat rejtett magában ez a tapasztalás? Hosszú évek óta mindig hasznos, értékes tagja akartam lenni a társadalomnak, soha nem álltam meg pihenni és fellélegezni. Dolgoztam, tanultam, és ha kikapcsolódásra került sor, olyan filmet/sorozatot/könyvet választottam, amiből okulhatok, levonhatom belőle a konzekvenciát az életemre, az univerzum működésére nézve.

Teljesítménykényszerben, pipalista szerint, szívemet a szeretet elől elzárva, közömbösen éltem, hogy ne kelljen szembesülnöm az esetleges fájdalommal és csalódással, így viszont az örömnek sem adtam teret.

Mindenkinek és mindennek megfelelve, magamat alárendelve, nem húztam meg az énhatáraimat. Közben szorongtam, féltem, haragudtam, dühöngtem, szégyenkeztem, bűntudatom volt. Jó ideje dolgozom magamon, és mégis beleestem abba a hibába, hogy evidensnek vettem azt, ami körülvesz, hogy van pénzem, van munkám, mellettem állnak a szeretteim.

Elfelejtettem hálásnak lenni és tisztelni magamat. Állandóan ostoroztam magam, hogy nem vagyok elég jó, kicsi vagyok, „kevés vagyok, mint mackósajtban a brummogás”. Szapultam a testem, hogy cserben hagy. Úgy éreztem, meg vagyok rekedve az életemben, nincs kiút, nem tudok megszületni, nem tudom megszülni önmagam, és én sem tudok életet adni egy új jövevénynek. Az időtlen, végtelen szenvedés, a folyamatos vajúdás állapotában vagyok, miközben próbálom átverekedni magam a szülőcsatornán és megérkezni a világba.

A tapasztalás felnyitotta a szemem, hogy ez nem folytatódhat tovább. Megtanította becsülni a testem és a lelkem, rávilágított arra, hogy hihetetlen énerő lakozik bennem.

A párom, a szeretteim és a kollégáim szívből jövő támogatása és gondoskodása a közelből s a távolból reménnyel töltöttek el. A zombiállapot és a tudatos légzésfigyelés által az állandó agyalásból megérkeztem a jelenbe. Megtanultam értékelni a reggeli ébredés során bennem felbukkanó, ujjongó gyermeki örömöt, az új nap lehetőségét. Elismertem, hogy a légvétel mennyire esszenciális.

Ráéreztem, hogyan tudok teret adni a fájdalmaimnak, a testérzeteimnek, miként vagyok képes azokat meg- és átélni (felengedni, megengedni, átengedni és elengedni), miközben nem hagyom, hogy az elmémben eluralkodjanak a negatív gondolatok, és hogy a vírus átvegye az agyam feletti kontrollt. Folyamatos párbeszédet folytattam önmagammal, a szerveimmel, testrészeimmel, faggattam őket, mit akarnak kifejezésre juttatni, milyen üzenetet közvetítenek felém. 

 

gubó

Kedves olvasó!

Most téged is arra hívlak, hogy merj szembenézni belső démonjaiddal – még azelőtt, hogy testet öltenének!

Ehhez elkerülhetetlen, hogy megvizsgáld, mi van benned, milyen folyamatok zajlanak a lelkedben. Az önreflexió, a tudatosság tanulható, de azt is nyugodt szívvel ismerd be magadnak, ha egyedül nem megy. Rengeteg szakember és terápiás módszer áll rendelkezésedre, köztük számtalan olyan eszköz (gondolok itt például a meditációra, relaxációra), amit pénz nélkül elsajátíthatsz, és otthon önállóan is bátran alkalmazhatsz.

Állj meg a rohanásban, és tedd fel magadnak a kérdést: Mire van szükségem, és hogyan tudom ezt az óhajomat a jelenben kielégíteni? Adj teret a töltődésnek, pihenésnek. Vedd észre azokat a pillanatokat, amik mosolyt csalnak az arcodra, raktározd el őket jól. Éld az életed úgy, hogy minden érzékszerveddel a létezésben, az áramlásban légy, így krízis esetén is lesz muníciód, amiből fel tudod építeni új identitásod alapjait.

Mészáros Eszter írása

Kiemelt kép: CDD20 (Pixabay)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük