„Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Reményik Sándor
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.”
Hétköznapi, egyszerű élethelyzeteink során a körülöttünk lévők gyakran negatív véleményt alkotnak rólunk. Teljesen mindegy, hogy azért, mert nem adjuk át a helyünket a buszon, vagy bakizunk a bölcsis farsangon, vagy, ne adj isten, a doktori disszertációnk nyilvános védésén vétünk az egyetemen. Ha önismereti szempontból közelítünk a bennünket meg- és elítélkezőkhöz, sokféleképp dönthetünk: figyelmen kívül hagyhatjuk, próbálhatunk tenni ellene, de az elfogadás is érthető válasz lehet ilyen helyzetekben.
Hónapok teltek el a legutóbbi cikkem óta. Talán aki régóta ismer, vagy olvasott már tőlem, nem lepődik meg, hogy ezúttal egy olyan jelenségről szeretnék írni, amely legtöbbünk számára ismerős és kellemetlen lehet egyszerre, és életünk során sokszor, sokféle formában találkozhatunk vele. Ami ennyire ismerős, azt sokszor már-már természetesnek is tekinthetjük, vagy legalábbis nem kételkedünk, amikor megtörténik – miközben erősebben hat ránk, mint gondolnánk.
Tisztázzuk röviden a cikk címében szereplő fogalmakat. A bírálat szinonimái (a szinonimak.hu szerint) a minősítés, az értékelés, a pontozás, a kifogásolás, a helytelenítés stb. A fölényhez a felsőbbség és felsőbbrendűség, az előny, a túlerő, a többség és a túlsúly szavak tartoznak (forrás: ue.). A kérdés, amit mára hoztam: miért és miképp lennénk jobb emberek attól, ha megtudjuk, hogy mások rosszat gondolnak rólunk?
A nagymamám, bár rengeteg történetet mesélhetne, mégis sokszor mondja el szóról szóra ugyanazt a néhány történetet. Sokáig nem értettem, miért mesél el egy dolgot számos alkalommal, mígnem egy nap elkaptam ezt a szófordulatot: „senki más, Ági, de ÉN megmondtam neki!”. Megértettem akkor, hogy a nagymamám ezekkel a történetekkel igazságot teremt, hiszen megosztja, újraéli és erkölcsileg helyére teszi mindazt, amit korábban, az adott helyzetben helytelennek érzett, és ott nem volt lehetősége tisztázni az illetékessel.
Egy-egy rosszkor kimondott szó, egy téves, rossz bírálat ugyanis oly mélyen rombolhatja önképünket, hogy a sebek évekkel később is elevenebbek a friss sérüléseknél, és ha máshogy nem, szavakon keresztül, azok által gyógyulásért kiáltanak.
Szinte mindegy, hogy egy állásinterjún blokkoltunk le, vagy a volt párunkkal szolidáris régi barát minősít bennünket alkalmatlannak: az ítéletek mindenképp ijesztő (ál)objektivitással, a „hibáink” felnagyításával fenyegetnek.
Hiszen ahogyan legmélyebb, belső igazságaink megélése és elismerése teljessé tehet bennünket, úgy az ítéletek elvehetik tőlünk, ami egykor igazán hozzánk tartozott. És talán nem is a saját hibátlanságunk hiánya fáj legtöbbünknek akkor, ha hamis bírálat születik rólunk, sokkal inkább az érzés, hogy egy erőtérben találjuk magunkat, ahol az erőviszonyok tőlünk függetlenül átrendeződtek. Adott egy vagy több „főlényes”, akik nemcsak a módját találják meg, de élnek is a lehetőséggel, hogy bennünket bíráljanak, és éppen ez az erkölcsi „magasság”, az onnan történő „leszólás” lesz megsemmisítő annak, akivel szemben elkövetik. (Nagyon más a helyzet akkor, amikor magunk kérünk kritikát, amit lehet jól vagy épp rosszul tálalni, ennek tárgyalása már túlmutat ezen a cikken.)
Visszakanyarodva, a kiosztott bírálat ráadásképpen biztos, hogy indoklásért kiált, legyen szó iskolai elszámoltatásról vagy főnökünk értékeléséről. De vajon hányan vagyunk olyan mély és komplex ismeretek birtokában mások életét illetően, hogy pontos ítéletet alkothassunk? Aki kiosztja a bírálatot, igazolni is fogja azt, akár visszavonhatatlanul, szüntelenül, hiszen fölényét csak így tarthatja fent. A gond az, hogy hosszú távon, és tartósan könnyen megeshet, hogy a bírálat nem a másik fejlesztésének egy állomása, hanem annak célja lesz. Akit megkérdőjeleznek, mínuszból indul. Először önmagát kell helyreállítania ahhoz, hogy képes legyen idővel mások, de legalábbis önmaga számára cáfolni az őt megkérdőjelezők támadását.
Volt egy barátom, akire sokáig felnéztem, aztán megváltozott a viszonyunk. Egy vele folytatott beszélgetés részletét hozom zárásképp:
– Te azt gondolod, hogy felettem állsz?
– Nem. Vagyis igen, bizonyos értelemben ezt gondolom. Én érzelmileg tudatosabb vagyok nálad, tehát ilyen értelemben igen…
Az ember néha rájön, hogy bármikor bárkitől kaphat olyan bírálatot, amit nemigen lehet megkülönböztetni a fölénytől. Igen, akár komoly önismereti munkát végző emberektől, barátoktól is.
Mint a legtöbb cikkem végén, most is szeretnék egyet előrelépni a gondolatébresztéstől a megoldás felé. Amikor a Tudaton magazinhoz kerültem, Sós Dóra Gabriella kérte tőlem, írjak mottót. Ezt választottam: „A világ változás, az élet felfogás dolga” (Marcus Aurelius).
Bárki dönthet úgy, hogy magához ragadja a fölényt, és bírálatot fogalmaz meg.
A cikk nem róluk szól, hanem arról, mi mit kezdtünk ezzel. Önmagunk megismerése sokszor évekig, évtizedekig tartó, komplex munka, olykor szakember segítségével. Hiszem, hogy az egyediség érték, és a különbözőség nem elítélendő. Hogy a kiosztott ítélet párbeszéddel megváltoztatható. És hogy a kölcsönösség, a kompromisszum által mindenki értékes lehet, ám ehhez első lépésben – meggyőződéssel – célul kell kitűznünk ezt.
