Mesét hallgatok…
Anyum hangját hallom. Nem emlékszem pontosan, mit, miként, de abban biztos vagyok, hogy sokszor, sokfélét, mert a rajzaimon, kreálmányaimon látszik. A mesekönyvek cakkos, évek alatt lekerekített oldaléleiről nem is beszélve. Olyan sokat olvasott belőlük, hogy szerintem a mesék szóról szóra rögzültek rég, s csak a képek miatt tartotta előttem, ahogy ültem az ölében. Nem is panaszkodok, mert bőven jutott Minden napra egy mese. A kerekded mosolygós buksifejeket, amiket Reich Károly illusztrációiban nézegettem sokat, szívesen simogatja tekintetem ma is. A három nyúl története pedig olyannyira kedvenc, hogy a rímekbe foglalt élményt reményekkel tele őrzöm a következendő időkhöz.
Mesét képzelek…
Sötét szobában vagyunk. Este van már. Csak a kihúzhatós rekamié fölötti kislámpa pilácsol igen halványan. A kapcsolója egy kissé szögletesen keményre főtt tojás, a sárgája pedig feketén kibuggyan az oldalán, ami aztán – amikor a gyerekpillák is zárulnak – a megfelelő pillanatban bekapcsolódik, hogy nyugovóra térjen ő is. Amíg behuppanunk a paplan alá, kicsi kérleléssel ugyan, de sikerül meggyőzni mamát, hogy „Nem, még nem alszunk, mondj egy mesét!”. Mama nekikezd mesélni. Bennem egyszerre cikázik a méregzöld titokzatos erdő, a tó holdat mintázó tükre, a hattyúk, királyfik, királylányok látványa és a pogácsa lisztes talpú, krémesen krumplis illata, ami még délutánról kúszott be a szoba hímzettpárnaszagú, kedvesen dohos levegőjébe. Ebben a jóízű nyugalomban, élményekkel tele, szinte észrevétlenül alszom át magam meseországba, és erőt gyűjtök, hiszen ha reggel megyünk a tyúkólhoz tojást keresni, ismét a kakas félelmes tekintetével fogok találkozni.
Mesét pörgetek…
Az utcai homlokzatra néző hármasablakon át a délutáni napsugarak kíváncsian bújnak be a redőny lyukacsain. Az ágyterítőn sorakoznak, ahova majd lehuppanok én is. Nem az én szobám ugyan, viszont itt van a lejátszó, ami a nagy fekete korongból mesét varázsol nekem. Ha ügyes vagyok, sikerül szakadás nélkül a kartonpapír tokjából és a pauszpapírszerű belső csomagolásából is kihúzni. Nagyon óvatos vagyok, a peremét fogom csak, és közben erősen koncentrálok, hogy le se ejtsem, a barázdákat se karcoljam meg. A jellegzetesen füstös papír- és műanyagillat már küldi is a jelzést gyermeki türelmetlenségemnek, hogy hamarosan sercegő hang pukkan fel a hangszórókban. Ha nem került a lemezre porszem, akkor a tű ügyesen rábillen a szélső rovátkára, egy kockagomb-nyomás, és már gurul is alóla a jól ismert mesemondó hangja, vele pedig én is száguldok egyenesen a mesevilág tarka térképén.
Mesét nézegetek…
Ülök a tévé előtt. A kályhapadka jó meleg, a cicák is szívesen elheverésznek rajta. Villódzó színek, csalogató hangzavar, síkban testesült mozgó alakok. Már csak kicsit kell várni és megjelenik a híres ’betűfújómadár’. A napsárga égboltra ő fütyüli fel piros motívumok közt az aznapi mese címét. Tiszta, egyértelmű színek, valami régről ismerős új formavilág, mindenki sejti, hogy mi és mit jelent. Bár néha különös szavakat hallani, senkitől sem merem megkérdezni, viszont a mese végére mégis megfejtem, (vagy meglepetésemre) megjegyzem. Olykor teljesen más dallam kezdődik: „Magyar urak jőnek Buda városába,…” és izgatottan várom a fondorlatos próbatételeket Mátyás király udvarából.
Mese jutalmul…
A meséket hosszú időre felváltja a gimnáziumi tananyag. Éjszakánként tankönyvek, olvasmányok, kiegészítő szakkönyvek szikár, szövevényes gondolataival alszom el. Hiányzik az életemből az otthon nyugalma, már hetente elutazni is próbatétel. A kollégiumban, iskolában legfőképp csak a mesék tanulságaival, saját tapasztalatként találkozom. Jutalmam a mindennapokban egy karcsú könyvecske, amit véletlenszerűen kinyitott oldalakon olvasok a nap végén. Napsárga selyemfátyol papírokkal fűzött, lapjain egy vers a mese minden napra. Így hát, amikor egy alkalommal ajándékba kapott könyv kerül a kezembe, különös örömérzet fog el, felismerve, hogy valódi mesék sorakoznak benne. Türelmetlen izgalommal várom, hogy szépen lassan megismerhessem őket, hiszen általuk egy teljesen más világba pillantok.
Mese lelkesen…
Az egyetem idején mese éled. Fehér ló vágtat felém. Szélsebesen magával ragad, messzire visz: hírös helyekre. Mese éjjel, mese nappal. Csaknem hetedhét országra szól. A hármas szám értelmet nyer, fényesen tündököl, akár az Esthajnalcsillag.
Mese szívesen…
Esztendők telnek. Mesék öveznek. Két országnak egy határán Kelet és Nyugat találkozik. Habár a szó meséket sző nap mint nap, ám csak az igazlelkűek tudják, hogy kinek a szava sző láthatatlan aranyfonállal, hiszen a másiké porlik, ha az idő megrágja.
A szívemben erős a kötelék: semmihez sem fogható, láthatatlan és különlegesen szép, semmi kincsért nem adom senkinek.
A mesék születésünktől fogva kísérnek az életünkön. Tanítanak, figyelmeztetnek, emlékeztetnek minket. A népmesék pedig talán mindannyiunk számára a legközvetlenebb módon teszik ezt.
A népmese a népköltészet egyik ága, amely élő beszédben, autentikus művészi eszközökkel, a hallgatóság számára értelmezhető élethelyzeteket mutat be, rávilágít azok tanulságaira. Elemei, szimbólumai a gyermekek és felnőttek számára is könnyedén értelmezhetőek, egyetemes, vagy saját életükre vonatkoztatható jelentésekkel bírnak. Népköltészeti jellegéből adódóan szájhagyomány útján terjedt és formálódott az idők során. Tartalmát, funkcióját tekintve csoportosítható: állatmese, formulamese, novellamese, ostoba ördög meséje, rátótiáda (falucsúfoló), reális mese, tréfás mese, valódi mese, mitikus mese, legendamese, bolondmese, hazugságmese.
A Magyar Olvasótársaság kezdeményezésére 2005 óta ünnepeljük a magyar népmese napját szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján, aki népmeséink elhivatott gyűjtője és rendszerezője volt. Irodalmi népmeséi a mai napig népszerűek az olvasók körében.
Mindannyiunk számára ismerős talán a Magyar népmesék sorozat, melyet a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műtermében, az idén 50 éves Kecskemétfilm kiváló szakemberekből álló csapata készített. Hitelességre törekedve, a műfaj értékeit megőrizve, sajátosságait tiszteletben tartva kivitelezték, majd formálták az évek során. Az alkotómunkához a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzkutató Csoportja segítségével eredeti népmesegyűjtéseket használtak fel. Az animáció képi világához szükséges motívumokat, díszítőművészeti formákat A magyar nép művészete köteteiből merítették. A sorozat producere Mikulás Ferenc, gyártásvezetője Vécsy Veronika. A hosszú évek alatt számos rendezővel dolgoztak a sorozaton, többek között: Jankovics Marcell, Lisziák Elek, Horváth Mária, Nagy Lajos. A mesék Kóka Rozália, Hrotkó Károly, majd Szabó Gyula hangján szólaltak meg. A kacifántosan burjánzó, látványvilághoz gördülékenyen illeszkedő zenei hangzást pedig a Kaláka együttesnek köszönhetjük.
„A mese örök. A mese pedig azért örök, mert a közönsége is örök. Amíg gyerekek vannak, addig mese is lesz, és a gyerekek sem változnak lényegesen, alapállásuk örök. Mert mi a gyerek viszonya a világhoz? Meg akarja ismerni, és meg akarja hódítani, és ebben segít többek között a mese is.”
Csukás István
Azt hiszem, mindenkinek rejtőzik egy olyan történet az életében, ami meséhez, népmeséhez kötődik. Aki pedig ezt nem hiszi, járjon utána.
Szukits Éva írása
A képek a szerző tulajdonában állnak.
Felhasznált források:
Magyar népmesék
Kecskemétfilm
Magyar Elektronikus Könyvtár
