„Lenni vagy nem lenni?” – a bölcsészdiploma értéke

Feladás-e, ha letérünk a hivatásunk útjáról? Őszinte saját élmények egy bölcsész tollából.

Magyar alapszakon, majd alkalmazott nyelvészet mesterszakon már az egyetemi tanulmányaim alatt sem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy bölcsészként nagyon nehéz lesz az országban elhelyezkednem. Szerencsére a családom támogatott a szakválasztásomban, nem kellett folyton azt hallgatnom, hogy mehetek majd a Mekibe ezzel a diplomával. Hittem benne, hogy valahogy alakulni fog a dolog.

Nagyon szerettem a szakomat, végig az 5 év alatt azzal foglalkozhattam, ami igazán érdekelt: könyvekkel, olvasással, nyelvekkel, tudománnyal. Hiába tudtam, hogy nem lesz anyagi szempontból kifizetődő, mégis fontosabbnak éreztem azt, hogy hivatást találtam. Ráadásul olyat, amiben sikerélményeket szereztem.

Boldog bölcsész az egyetemi évek alatt
Azok a csodálatos egyetemi évek. Kép forrása: Ketut Subiyanto / pexels.com

Csodálatos buborékban létezhettem abban az 5 évben. Az egyetemi szféra és a koncentrált munka, na meg az új hobbi (a japán nyelv) igazi flow-t eredményezett. A hab a tortán pedig a fél éves holland utam volt, melyet a mesterszak második évében nyertem el az Erasmus-pályázaton.

Majd jött a diplomaosztó, és ott álltam a kérdéssel a fejemben:

A bölcsész papírommal hova megyek ezután dolgozni?

Megtalálni az IGAZIT

Elsőként egy nagy könyvtárban álltam munkába, amelyet felettébb romantikusnak és idillinek tartottam. Bölcsészként ki ne szeretett volna legalább egyszer az életben könyvek között dolgozni?

A bölcsész és a könyvek kapcsolata különleges
Bölcsészként ki ne szeretne könyvek között dolgozni? Kép forrása: Pixabay / pexels.com

A rózsaszín felhő aztán hamar elszállt, és 3 év után úgy döntöttem, ennél többre vágyom. Szép dolog könyvtárban dolgozni, de be kellett látnom, hogy számomra semmi izgalmas nincs benne. Az olvasókkal többet kellett foglalkozni, mint a könyvekkel.

Akkortájt kezdtem el hobbiból táncolni, ami olyan sokat adott a mindennapjaimhoz, hogy az új munkahelyet már ehhez szerettem volna igazítani.

Kitartóan kerestem az utam, amit végül nem én találtam meg, hanem ő engem, egy zenei központon keresztül.

Tartottam tőle, hogy a képzettségem és a tapasztalatom nem lesz elég. Féltem a váltástól, hisz megszoktam a könyvtárat, a kollégákat, a vezetést, a jogi és személyes ügyek intézését, aggódtam, hogy mi lesz, ha próbaidő után nem tartanak meg, költözhetek haza az albérletből. Nem gondoltam bele korábban, hogy egy munkahelyváltás ekkora stresszel jár (legalábbis, ami az én szuperérzékeny lelkemet illeti). Ami segített a továbblépésben, hogy épp véget ért az akkori kapcsolatom, és másik albérletbe költöztem – természetesen nem buzdítok senkit arra, hogy ilyen indíttatásból rögtön állást is váltson (vagy épp partnert) –, így könnyebb volt a döntést meghozni: ha már lúd, legyen kövér, jó lesz nekem az új állás.

És a döntésemet igazolta az élet: a legjobb közel 3 évet köszönhettem az új munkának. Mintha egy álomba csöppentem volna – fantasztikus erdei környezet, csodálatos kollégák, akikkel családias légkört tudtunk megteremteni az irodában, és akikkel együtt küzdöttünk meg a nehézségekkel (nem utolsó szempont, hogy a jelenlegi párom is a munkatársak közé tartozott), továbbá olyan munkakör, amely megmutatta, miben vagyok igazán jó, és hogy mindig lehetek jobb. Nemcsak hivatást, de új otthont is találtam.

Jöhetett bármilyen probléma (márpedig higgyétek el, az akadt bőven), mivel szívből tettem a dolgomat, mindig érkezett megoldás. És minden egyes lehetetlennek tűnő pillanat elmúltával azt éreztem, erősebbé váltam.

Egy csapatként a munkahelyen
A közös munkahelyi küzdelem csapattá kovácsol. Kép forrása: fauxels / pexels.com

Aztán egyre több szarságot kaptunk a nyakunkba. Az utolsó időszakban már napi szinten eszméletlen mennyiséget. Hogy mégis miért húztam ki 3 évig? Mert rossz az mindenhol van. Ami fontos, hogy neked kell tudnod, mik a határaid, mit vesz még be a gyomrod. Amíg több volt a mérleg pozitív serpenyőjében, addig maradtam. Amíg ott volt bennem az érzés, hogy megéri, addig nem állt szándékomban mozdulni.

Azonban amikor körülöttem elkezdtek elszállingózni az emberek, és hárman maradtunk az irodában, megkezdődött a röpke fél éves „ámokfutásom” a hivatásomért és a helyért, amely ezelőtt 10 évig működött, és amely rohamtempóban kezdett lefelé süllyedni.

Menekülés vagy tudatos elengedés?

Megélni azt, amikor a szemed előtt döntik romba a munkahelyedet, és kiégetik a kollégáidat, valami olyan tehetetlen dühöt és elkeseredést szabadított fel bennem, amit soha nem tapasztaltam még. Úgy éltem az utolsó időszakban a mindennapokat, mintha másik dimenzióban lettem volna. Elhittem azt a három évet. Elhittem, hogy dolgoztunk egy nemes ügyért, elhittem, hogy jót cselekedtünk. Aztán történt egy szemléletváltás, és úgy éreztem, ebbe az értékrendbe már nem tudok beleállni. Hiába szerettem a munkám, hiába végeztem jól – a mérleg pozitív serpenyője egyre könnyebb lett, a negatív pedig súlyosabb.

Merre billen a mérleg?
Vajon melyik irányba billen a mérleg? Kép forrása: Sora Shimazaki / pexels.com

Egy nap pedig a mérleg teljesen átbillent. Mennem kellett. Tudtam, hogy ugyanúgy, ahogy a könyvtári munkánál, itt is meg fogom érezni azt a pillanatot, amikor a jobb élet reményében váltanom kell. Az értékrendem és a lelki jóllétem forgott kockán.

Sokáig húztam, halasztottam a végső döntést. Sokára jött el az a bizonyos pillanat. A többi kolléga is szenvedett. Mindannyian szívből dolgoztunk, többet jelentett számunkra ez az egész puszta munkánál.

Folyton az járt a fejemben, hogy vajon ez most menekülést jelentene, vagy egy szükséges lépés megtételét?

Kavarogtak a gondolatok: mi van, ha egyszerűen csak nem vagyok elég kitartó? Bírnom kellene tovább? Gyenge vagyok, amiért nem megy?

Jól döntök?

A felmondásom beadása után a kétkedés megszűnt. Megkönnyebbültem. Nem sokkal később a párom is felmondott, majd a maradék két kolléga is fél éven belül máshová ment.

Egy teljes iroda ürült ki.

Azóta sok-sok hónap telt el, de még benne vagyok a gyászfolyamatban. Igen, ezt is el kell gyászolni. Segít viszont a tudat, hogy mennyi mindent tanultam ezen a helyen, hogy tulajdonképpen kijelölte az utamat, mert ilyen vagy hasonló területen szeretnék a jövőben is dolgozni. Jelenleg teljesen mással foglalkozom, mivel a szükség nagy úr, pénzt kell keresnem. Na meg kell idő ahhoz is, hogy a történtek leülepedjenek bennem. De a cél most már világos: visszatalálni a hivatásomhoz, újra felfedezni a képességeimet, a tudásomat.

Magasházi Virág írása

Kiemelt kép forrása: Ylanite Koppens / pexels.com

pályázat

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük