Magyarországon nagyon sok olyan felnőtt és gyermek van, akik látássérüléssel küzdenek. Sokunknak okoz ez nehézségeket, bosszúságokat, akadályokat a mindennapi életben. Például vannak olyan emberek, akik segítség nélkül nem tudnak elmenni a munkahelyükre, iskolába, boltba vagy edzésre. Sok esetben a szülők, a barátok segítségével kell a kísérésüket megoldani, ami bonyolult szervezést igényel. Mindemellett hatalmas tortúra számukra, ahogy kórházról kórházra kell járniuk szemészeti vizsgálatokra, illetve műtétekre, időnként eredménytelenül.
A 80-as, 90-es években még nem volt lehetőségünk, hogy speciális iskolákban tanulhassunk, a normál oktatásban azonban nehéz volt beilleszkedni – a diákok között kevesen voltak, akik szívesen teremtettek kapcsolatot látássérült társaikkal.
A megfelelő integráció nem volt megoldott, az érzékenyítő programok szervezésére nem mindenhol volt lehetőség, ezért sok fiatal, vagy felnőtt nem tudott minket érzékelni, és megfelelően foglalkozni velünk. A szigetvári iskolában – ahová én is jártam – szintén felmerült ez a probléma. Számomra a beilleszkedés volt a legnehezebb, mivel a kisegítő iskolában nem volt biztosított a hozzáférés segédeszközökhöz, és az akadálymentes tanulás sem valósult meg. A tanároknak sajnos nem volt idejük arra, hogy foglalkozzanak velem, a tanítási rendszer másként működött.
A Braille-írásról hírből sem hallottam, míg egy alapítványi iskolába nem kerültem, ott ismertem meg a vakok által használt írásrendszert.
„A Braille-írás vagy Braille-ábécé egy speciális technikát alkalmazó ábécé, amelyet a francia Louis Braille alkotott meg 1821-ben, a vak emberek számára. Segítségével az ő számukra is lehetővé vált az írás és olvasás elsajátítása, bár Magyarországon csupán a vakok 10%-a ismeri.” (Forrás: Wikipédia)
Nehéz dolog látássérültnek lenni, ugyanakkor sok új lehetőség nyílik, amiket megtanulva könnyebb lesz az életünk. Sok helyen tartanak érzékenyítő programokat, és már vannak olyan iskolák is, ahol akadálymentesen tanulhatnak látássérült gyermekek és fiatalok.
A speciális segédeszközöket én még hírből sem ismertem, és nehézséget okozott a közlekedés is. Ahhoz, hogy az iskoláig eljussak, át kellett kelni egy nagyforgalmú, négysávos úttesten, ami kísérő nélkül lehetetlen volt. Napjainkban már sok lehetőség kínálkozik, hogy könnyebb életünk legyen. Az alapítványi iskolában jobb volt a helyzet a speciális eszközök terén, itt ismertem meg a beszélő programokat, mint például az MS DOS alatt futó Braille Lab Bt. programot vagy a Jaws szoftvert, később pedig a ZoomText programot, amik megkönnyítik a tanulást. Ezek nagyban megkönnyítették volna az életünket, ha korábban ismerhetjük meg, ezért a jövőben szeretnék elmenni különböző iskolákba, egyetemekre, munkahelyekre, ahol látássérültek tanulnak, illetve dolgoznak, hogy bemutathassam őket az iskolai informatika órák keretén belül. A Jaws beszélő program, amit a nem látó emberek használnak, a másik egy speciális program gyengénlátó emberek számára: ZoomText, ami nagyítási lehetőséget biztosít a gyengénlátók részére. Ezek bemutatásával, megismertetésével szeretném megkönnyíteni sorstársaim számára a tanulást. További terveim között szerepel a hangalapú akadálymentesítés megvalósíttatása a hivatalokban, kormányablakokban, hogy nem látó társaimnak könnyebb legyen az ügyintézés.
Az önálló közlekedéshez már lehet igényelni vakvezető kutyát, illetve fehér botot. Vannak alapítványok, akik segítenek, például a Világ Világossága Alapítvány, a fehér bottal való közlekedést náluk tanultam meg. Három évvel később bekerültem a Ki-Látás Közhasznú Alapítványba, ahol megtanultam önállóan közlekedni, fehér bot nélkül is.
Huszonhárom év kellett ahhoz, hogy feldolgozzam a látássérülésemmel járó traumát, sokáig nem tudtam elfogadni, hogy a látásomat már nem lehet helyreállítani, még speciális műtéti úton sem.
Az iskolában a tanárok és diákok sem fordultak kellő empátiával felém, ezt nehezen viseltem, és csak az iskolaévek végére lettek olyan barátaim, akik máshogyan álltak hozzám és a betegségemhez. Ők azóta is sokat segítenek nekem mindenben: ügyintézésben, egyéb teendőkben. Tizenhárom éve van egy munkahelyem, ahol szintén elfogadtak a betegségemmel együtt, tőlük is sok segítséget kapok.
Azt tudom tanácsolni azoknak, akikkel hasonló dolog történik, hogy próbáljanak mindenhez pozitívan állni! Túléltem, sőt: pozitívan álltam hozzá a kórházi és orvosi kezelésekhez, mert tudtam, így lehet gyógyulni. Ha trauma ér benneteket, próbáljatok arra gondolni, hogy igenis lehet így is teljes életet élni, és nincs veszve semmi! A feldolgozáshoz, és az elfogadáshoz sok idő kell, de fogadd el, és pozitívan indulj neki az új életnek! Speciális eszközökkel ma már minden megoldható, csak tenni kell érte. A teljes életben lehetsz művész, táncos, zenész vagy bármi más, de fontos, hogy legyen önbizalmad mindehhez.
Írta: Miavecz Stella
Kiemelt kép: Josh Calabrese (Unsplash.com)