Támogató novellák gyűjteménye
Ezt a könyvet elsősorban azoknak ajánlanám, akik a látássérüléssel járó traumájukat nehezen, vagy csak évek múltán tudják feldolgozni. A kötetben látássérült emberek történeteiről is olvashattok: arról, hogy traumájukat miként tudták feldolgozni, hogyan tudták elfogadni azt, hogy az orvosok már nem tudnak segíteni, és hogyan alakult tovább az életük. Példás történeteik sokat segíthetnek abban, hogy az elfogadás felé haladjanak, és teljes életet tudjanak élni. A könyvhöz a Ki-Látás Közhasznú Alapítvány jóvoltából lehet hozzájutni. Több városban megtalálható, de jelenleg a Pécsi Alapítványnál tudtok érdeklődni a könyv iránt.
Én online elolvastam pár történetet belőle. Nagyon szívbemarkoló, ugyanakkor tanulságos is volt. Sok szeretettel ajánlom nemcsak sorstársaimnak, hanem azoknak, akik most találkoznak látássérültekkel, és segíteni szeretnének helyzetük javításában. Ajánlani tudom még iskoláknak, szociális foglalkoztató intézményeknek, és olyan helyeknek, ahol a dolgozók segítséget szeretnének nyújtani nehéz helyzetben lévő sorstársaimnak.
A Bartimeus Kulturális Közhasznú Alapítvány oldalán meghallgatható hangoskönyv formában is.
Íme egy rövid részlet a kötetből:
„Berkes Gergő
Üdvözlet!
Az én nevem Gergő. Szeretem a rakott krumplit, a túró rudit, a tavaszt és ki tudom rakni a rubik kockát. 1990-ben születtem Kaposváron és éltem ott 20 éves koromig. Jelenleg Pécsett élek, a PTE-n tanulok és tagja vagyok a Magyar Para Boccia válogatottnak. 2010. augusztus 23-án beleugrottam egy medencébe, amiben csak 30 cm víz volt. Nyakamat szegtem, mellkastól lebénultam, azóta kerekesszékben élek. Vidáman és előre tekintve, mert csak így érdemes. Hiszen az élet szép. Közeledik a balesetem tizedik évfordulója, aminek apropóján nyilván nem rendezek kerti partyt, hogy megünnepeljem, hiszen bármennyire is pozitív vagyok és elfogadtam az állapotom, azért ez nem éppen áldás. Természetesen jobb volna járni meg kézenállni és fél délutánokat tölteni nagyapám cseresznyefáján. Szóval buli nem lesz. Viszont arra pont jó lesz, hogy összegezzem kicsit, mit is sikerült művelni az elmúlt egy évtizedben. Hát könyvet lehetne írni belőle. Kettőt! Onnan indult, hogy örülj, ha túléled fiam. Túléltem, örültem. Persze nem volt ilyen egyszerű. Ha az életemről kell beszélnem mindig elmondom a sztori elején, hogy a látszat ellenére holtbiztos, hogy engem szeret az Úristen. Kivételesen békés, türelmes meg optimista és vidám természettel áldott meg. Ennek is köszönhetem, hogy az a nehéz időszak, amin mindenki átmegy, miután szembesül azzal, hogy ezután semmi sem lesz olyan, mint volt, nálam viszonylag rövid volt. Ettől még keservesen rossz volt, de legalább nem tartott sokáig. Pedig közel két évig voltam különféle kórházakban. Hamar elkezdtem tervezgetni, hogy majd mit meg hogyan. Székben is lehet egyetemre járni? Persze! Sportolni? Szintén! Bulizni? Naná! Látom a fényt az alagút végén? Látom! Messze van? Rohadtul! Probléma? Ugyan már!”
(Hoffmann Judit (szerk.): Van élet ez után is…, Bartimeus Egyesület, Pécs, 2020.)
Miavecz Stella írása
Kiemelt kép: Stas Knop (Pexels.com)
