Kinek látszom?: önkifejezés vagy önámítás

Lehet önrombolás nélkül használni a közösségi médiát?
lányok tükörrel, fényképezőgéppel

Életünk minden napja folyamatos önmarketing.

(Seth Godin)

Gondolkodtál már valaha azon, hogy mit árulnak el rólad az internetes megosztásaid? És hogy ezek által milyen üzeneteket közvetítesz?

A Z generáció számára már nyilvánvaló az online csatornákon való aktivitás, függetlenül attól, hogy rendszeres megosztóként, vagy passzív megfigyelőként igyekeznek kapcsolódni az adott csoporthoz. Abban biztosak lehetünk, hogy bármilyen módon legyünk jelen a virtuális térben, akarva-akaratlanul információkat fogunk küldeni a környezetünknek magunkról.

Kinek látszom?: önkifejezés vagy önámítás
Fotó: Cristian Dina/Pexels.com

„Lájkolnám a lájkod”

Valószínűleg mindannyian tudnánk a közösségi portálokról egy olyan embert említeni, aki teljesen más arcát mutatja, mint ahogy a magánéletben ismerjük. Olyan hobbik, retusált fényképek, ideológiák vagy baráti kapcsolatok, amelyekről kizárólag az illető privát platformjáról szerzünk tudomást.

Bizonyára sokunknak ismerős az a szituáció, amikor a reggeli kávénkat kavargatva, a legnépszerűbb online felületeket görgetve, minduntalan ugyanazok az arcok köszönnek vissza ugyanazokban a beállításokban, egy aligha releváns, de bölcselkedő idézettel, vagy egy újabb agyonszerkesztett profilképpel.

Most, miután képzeletben tettünk egy röpke önvizsgálatot saját internetes magatartásunkról, tudjuk, hogy értelmetlen lenne azokat a fránya algoritmusokat hibáztatni. Nem arról van szó, hogy a „buborékok” és a keresési előzményeink miatt tolják az arcunkba a legfrissebb fotókat, hanem néhányunk állandó késztetést érez a posztolásra. De mi volt a célja a tartalom megosztásának, miért tették közzé, és mit mond el ez az egyén életéről?

A médiumok és a fogyasztók közötti kapcsolat számtalan aspektusa rendkívül érdekes téma. Előszeretettel vizsgálják pedagógiai, pszichológiai és marketing szempontból is, és hát valljuk be, hogy a csúcstechnológiás eszközeinknek köszönhetően erős a kísértés, hogy állandóan fókuszpontban tartsuk a legfontosabb pillanatainkat, biztosítva ezzel, hogy más emberek is első kézből tájékozódhassanak az élményeinkről, szokásainkról, lelkiállapotunkról, kapcsolati státuszunkról. Nem csak a fiatalok körében vált kifejezetten hangsúlyos mércévé az az egyedi mutató, amit az ismerőseink és a lájkok száma jelent. Önigazoláshoz, az egónk támogatásához, és önmagunk promotálásához ezzel meg is találtuk a legmegfelelőbb módot. S amíg a többség mondanivalója, fényképe, vagy filtere nem ritkán másoktól átvett tartalmakat jelent, úgy már az egyéniségünkön és az önkifejezési módszereinken is könnyen csorba eshet.

A fiatalabb korcsoportokban evidencián alapuló tényező egy jól menedzselt profil, annak függvényében, hogy ők mit és milyen formában akarnak megmutatni magukból. A valóságból a virtuális térbe átültetett személyiség, privát tevékenységek és adatok, hobbik prezentálása sok esetben egy megtervezett imázs része, ahol életük csak néhány területét domborítják ki.

Ahogyan azt számos kutatás igazolja, bizonyos korosztályokban az identitás alakulása és a digitális világ már szorosan összekapcsolódik, befolyást gyakorolva az attitűd alakulására.

Egy nemrégiben nyilvánosságra hozott felmérés szerint – melyet az Instagram és a Facebook felhasználók körében végeztek – arra jutottak, hogy ezek az alkalmazások „rombolják a tinédzserek mentális egészségét, illetve szorongásra és depresszióra hajlamosít; a képmegosztó portál pedig, kifejezetten a külsőségekre és az életstílusra fókuszál”. – részletezte a Forbes.hu. Éppen emiatt válik különösen fontossá, hogy képessé váljunk a feltöltéseinket a tudatosság jegyében szelektálni és saját tevékenységeinket egy külső megfigyelő szemszögéből is látni. Tényleg olyan motiváltan jöttem ma is az edzőterembe, vagy csak azt szeretném, hogy ezt lássák? Az önigazolás érdekében készítek sztorit róla, vagy másoknak szeretnék példát mutatni? Bármi legyen is az oka, ajánlatos megfontolni az eredeti szándékunkat.

Kinek látszom?: önkifejezés vagy önámítás
Fotó: Sora Shimazaki/Pexels.com

Határok feszegetése

A tudatos médiafogyasztás, vagy fogyasztóvá nevelés már korántsem ismeretlen kifejezés. De mennyire jellemző a megfontoltság az intim pillanataink feltöltésekor? Meg tudjuk ítélni, kire tartoznak a bensőséges családi momentumok? Amikor olyan filtereket állítunk be szelfijeinkre, mintha frissen plasztikáztattunk volna, akkor bizonyára több mint túlzásba estünk. Mégis kinek szánjuk ezeket? A család, a közeli barátok, de még a nem túl közeliek is nagy valószínűséggel tisztában vannak a testi adottságainkkal, hibáinkkal, szépségünkkel. Így az arcunk eltorzítása az esztétikusabb kinézet reményében, valójában önmagunk megtévesztése azzal kapcsolatban, hogy mennyire akarunk szépnek és vonzónak látszani. Meddig megyünk el az önbizalmunkat hizlaló bókokért? Az emberi természetből fakadóan szeretnénk másoknak imponálni és az ellenállhatatlanság érzését kelteni. Ám a vágy, hogy minél tetszetősebb képeket mutogassunk magunkról, vagy a tevékenységeinkről olyannyira eluralkodhat rajtunk, hogy néhányan képtelenné válunk a hitelesség és az objektivitás szempontjából kontrollálni a feltöltéseinket.

A szűrők és a hashtagek megjelölésével egyéni címkéket hozunk létre, és aggatunk magunkra, miközben egyébként kézzel-lábbal harcolunk mindenféle skatulya viselése ellen.

Hajlamossá váltunk aszerint megválasztani a vizuális üzeneteinket, hogy melyek passzolnak a legfrissebb irányzatok hóbortjaihoz, biztosítva ezzel a különböző társadalmi csoporthoz való tartozás érzését. Minél inkább tudja valaki növelni a népszerűségét, annál több elismerést zsebelhet be, ráadásként pedig markánsan emelheti követőinek számát, beindítva ezzel egy öngerjesztő folyamatot. A kattintásszám-növelő vagy „clickbait” kreációkért egyesek nagyon messzire is elmennek, nem törődve a provokációval, a szenzitív, vagy szigorúan privát részletekkel.

Ezzel kapcsolatban kifejezetten kiábrándító néhány serdülőkorú jövőképe, akik a mindenféle szaktudás nélküli gazdag életben reménykednek, a magas követőszám elérése által.

Dr. Almási Kitti szakpszichológus egy augusztusi Facebook-posztjában arra hívja fel a figyelmet, milyen elterjedtek és népszerűek a valós értéket, tudást nélkülöző posztok. Magamutogatás helyett, inkább a valós teljesítményt kellene nyomatékosítani. Amikor a megosztani kívánt tartalmakat önkifejezésre, vagy önmagunk újradefiniálására használjuk, befolyásolhatjuk vele a rólunk alkotott értékítéletet. Ez egy idegen számára pedig a pozitív, vagy negatív első benyomást jelentheti; gondoljunk csak a bennünket lecsekkoló főnökökre, vagy a társkereső oldalak potenciális jelöltjeire.

Kinek látszom?: önkifejezés vagy önámítás
Fotó: Cup of Couple/Pexels.com

Digitális lábnyomunk

A digitális lábnyom fogalmának megjelenése is abból a jelenségből indul ki, hogy nyomokat, jeleket, adatokat és információkat hagyunk magunk után. Ezekből következtetni is lehet konkrét cselekvéseinkre. Az online térben magunk választjuk ki a szerepeket, miénk a lehetőség, hogy eldöntsük személyiségünk és tetteink mely projekcióját tárjuk a publikum elé.  A stílus, amit képviselünk, és az, hogy miként határozzuk meg magunkat egy szabad térben, úgy funkcionál, akár egy tiszta papírlap. Azzal az információval töltjük meg amivel csak akarjuk. Ezért kellő önismerettel, önreflexióval, az objektivitás szemüvegén át, a tartalmainkat szándék szerint kategorizálva érdemes közzé tenni. A virtuális énünk esetében a hangsúlyt az önazonosságra kellene helyezni. Ahhoz, hogy reálisan tudjuk értékelni a megjelenésünket ebben a párhuzamos valóságban, segítségünkre lehet a kritikus gondolkodásmód elsajátítása és az önfejlesztés. Egy torzításoktól mentes, önazonos tartalom akkor jöhet létre, ha képessé válunk a célok és értékek meghatározására, a szemléletmódunk megváltoztatására, és ha a kreativitásunkat némi önkritikával fűszerezzük. Miénk ugyanis a felelősség, hogy milyen elvek mentén húzunk határokat a virtuális társadalmunk és a magánéletünk között. Rajtunk áll, hogy mit akarunk prezentálni magunkról a több száz vagy netán több ezer fős „közönségünk” felé.

Kovács-Sipos Nóra írása

Az írás a Tudaton Magazin „Belső iránytű – külső úti cél” című országos cikkíró- és alkotópályázata harmadik helyezettjének díjnyertes írása. A szöveget szerkesztve tettük közzé.

Felhasznált irodalom:

  • Fallmann Tímea (2015): A Z generáció digitális identitása a közösségi médiában. Marketing és menedzsment. 49. 1. 18-29.
  • László Paulina (2012.): Posztolok, tehát Vagyok (?). Serdülő korú lányok Facebookos önreprezentációja. Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat. 2 (3), 83-101.
  • Pásztor Judit, Bak Gerda (2020.): Z generáció online: Közösségi média használat, FOMO és társas kapcsolatok közötti összefüggések. XXIII. Tavaszi Szél Konferencia Budapest.
  • Jámbori Szilvia–Horváth M. Tünde–Harsányi Szabolcs Gergő (2016): Az internetes kapcsolatokban való nyitottság összefüggése az észlelt társas támasszal és az énhatékonysággal. Alkalmazott pszichológia. 16. 19-36.
  • Forbes.hu: Saját tanulmányában ítélte mentális egészségre károsnak az Instagramot a Facebook, mégsem hozták nyilvánosságra a kutatást, 2021. 09.15.
  • Kiemelt kép: Cottonbro/Pexels.com

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük