Sokat foglalkozunk a Tudatonnál a szuperérzékenység témájával, ami nem véletlen, hiszen a hazai figyelem középpontjába került a jelenség, mióta Elaine N. Aron gyakorlati kézikönyve megjelent a magyar piacon is, Philip G. Zimbardo ajánlásával. Az elfogadás új szintjére próbál lépni az emberiség, 2021-ben a felkarolás, az odafigyelés a sikk. Amíg nem válik a frusztráció projektív felületévé az elfogadás álcája, és nem rekeszt ki másokat (lásd cancel culture), addig messzemenőkig szükség van rá. Főleg, ha önmagunk elfogadásáról van szó.
Amikor kezembe vettem a puhakötésű könyvet, arra számítottam, hogy olvasása közben a szuperszenzitív környezetemet értem majd meg, feltárom titkaikat magam előtt, és végre tudok úgy kommunikálni, hogy abból ne sértődés legyen a másik fél részéről. Nem telt bele 10 oldalba, mire rájöttem: én vagyok a szuperérzékeny.
Nem a Stockholm-szindróma beszél belőlem, az öndiagnózis is távol áll tőlem, egyszerűen tényleg magamra ismertem a sorok közt. Minél beljebb ástam magam, annál élénkebben rajzolódott ki előttem saját magam képe. Tulajdonképpen saját magamnak segítettem az olvasással.
A könyv szerkezete egyébként nem csak olvasásra buzdít, ez a szó szoros értelmében egy kézikönyv. Kicsit munkafüzetszagú is, már-már túlzás az a mennyiségű üres sor, ahová írni kellene – nem szeretek könyvbe firkálni, így a megjelenő gyakorlatokat külön füzetbe vezettem fel. Néhol kissé veszít olvasmányosságából a mű a sok feladat miatt, győzködöm magam, hogy biztos az ego küzd a mentális munka ellen, de inkább hajlok afelé, hogy tényleg döcögős az iromány.
A bevezetés 20 oldalon keresztül tart, és meglepően informatív azzal kapcsolatban, hogy mi is a kiindulópont. Önértékelő teszt és egy rövid bevezető után a lecsóba is csapunk, feladatok tömkelege köti le az olvasót, így a folyamat lassan halad – de sosem hátrafelé. Kicsit bosszantott, hogy a 409 oldalt nem pörgettem át egy hétvége alatt, de ezt nem is ajánlom senkinek.
Fejezetenként, de volt, hogy oldalanként tartottam szünetet, a feladatok után elmélkedtem arról, mi hogyan történt eddig az életemben, és az átkeretezés, ami a könyv egyik pillére is, miként hat majd ki az életemre. A könyvet falva felsejlik, hogy úgysem az a lényeg, mit olvasok, és mit írok ki magamból, hanem az, mindezt hogyan integrálom a későbbi mindennapjaimba.
Az összesen 11 fejezet alatt többször támadt az az érzésem, hogy dacból sulykolják belém a szuperérzékenység előtérbe helyezésének fontosságát, és pont ez veszi el azt a zsigeri empátiát, ami a folyamatos push nélkül valószínűleg teljesen áthatott volna. Így a végére kicsit kesernyés maradt a szájízem.
Nagyon fontos üzenet lapul már az elején: hogy mire van szüksége egy szuperérzékeny embernek. A személyiségvonás információi, az öngondoskodás fontossága, a segítségnyújtás, az átkeretezés, a múltbéli traumák gyógyítása, és ami talán a legfontosabb: a szuperérzékenység beépítése a rutinba. Az író nem akarja ugyanis elnyomni a szuperérzékenységet, nem kiutat mutat, legyőzendő démonokat, gyakorlatilag inkább munkát kínál, hogy az olvasó dolgozzon magán.
Az első fejezet egy gyorstalpaló a szuperérzékenységről, mindenki számára érthetően, számomra kicsit túlságosan is konyhanyelven teszik le az alapköveket. Nagy hangsúlyt kap, hogy ha valaki HSP-s (highly sensitive person), az attól még egy normális ember. Semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki impulzív, a legkisebb zajok is zavarják, rágódik a kritikákon, ha alacsonyabb a fájdalomküszöbe, és még sorolhatnánk a vonásokat.
„Ássunk a dolgok mélyére” címmel fut a második fejezet, ami meglehetősen sokatmondó. A feladatokhoz szükséges leírások kaptak itt helyet, az önfelfedezéstől az aktív imaginációig juthatunk el. A harmadik fejezet az öngondoskodásé, tippek tömkelegét kapjuk, hogy szinten tartsuk az „optimális izgalmi állapotot” – mert ez is fontos, illetve milyen szituációban mit kezdhetünk magunkkal és a HSP-nkkel.
A negyedik fejezetben jutunk csak el a gyerekkori sémákig és az átkeretezés alapjaiig, de ez egyáltalán nem baj, az első három alappillér jól felépített megtartó ereje fontos a befogadás sikerességéhez. A gyerekkori élményekkel való szembenézés néha fájó pont lehet, az pedig nagyon érdekes, amikor végre nem a szülőket tudja hibáztatni az olvasó az esetlegesen elbaltázott életéért, hanem felelősséget vállal úgy, hogy közben az átélt traumát nem bagatellizálja el.
A kedvenc gyakorlatom is itt pihen – jó hosszú, háromszor kell végig menni egy érzelmileg igencsak szétcincáló kérdéssoron különböző életterületeket megfigyelve –, mit tettek a szüleink adott szituációban, és mi az, amit mi csinálunk magunkkal szemben most, a felnőtt életben, hasonló helyzetekben.
Az ötödik fejezetben a működő és nem működő sémák gyakorlatai következnek, de a pályaválasztás nehézségei is előkerülnek a hatodikban, szuperérzékenyként ugyanis egyáltalán nem egyszerű boldognak lenni a munkahelyen, pláne kiválasztani az ideálisat. Valljuk be, a HSP-ket kevésbé fogadják el társaságban, főleg, ha eddig nem volt lehetőségük a készségeik fejlesztésére, csak emésztették magukat saját, életképtelennek hitt állapotukon. A feladatok izgalmasak, az átkeretezés számomra teljesen új álláspontokat hozott az életembe, és rávilágított: nem vagyok szerethetetlen, semmirekellő gyökér.
A HSP-k kapcsolódásai sok esetben bonyolultak lehetnek, szerelmi, baráti viszonyok csúszhatnak el a hibás kommunikáción – a reflektív hallgatás fontossága kulcskérdés, a kötődési minták átkeretezése nem kevésbé. Olyan feladatokkal találjuk szembe magunkat a további oldalakon, amelyek a múltbéli, problémás kötődési megoldásaink kvázi módosítását teszik lehetővé.
Nem mindenkinek megy ez egyedül, a könyv pedig véletlenül sem pótol semmilyen pszichoterápiás kezelést. A mentális sérülések begyógyítására is adnak viszont tippet az utolsó oldalak felé, számomra hiánypótló a jó pszichoterapeuta kiválasztásához megfogalmazott lista. Emellett terápiás teret nem igénylő ötleteket is felsorakoztatnak.
Az egészségügyi ellátórendszerbe kerülve sem egyszerű a szuperérzékenyek élete, főleg a magyarországi szalagon pörgetett páciensek Mordorjában. Nem minden orvosi rendelőre, kórházra igaz, ami általánosan a betegorientáltság hiánya – szuperérzékenység esetén ezt átélni maga a krízisek netovábbja. Emellett egy konkrét gyógyszerlista is szerepel a könyvben, ezek használatát és az egészségügyi szakemberekkel folytatott új kommunikációs forgatókönyvet is taglalják.
A spiritualitással foglalkozó fejezetről nem árulunk el részleteket, de nagyon izgalmas feladatok várnak arra, aki eddig eljut, valamint csoportülésekhez szükséges útmutatót is írt a szerző, hogy egyfajta támogatói közeggé nője ki magát a HSP-k közössége és az őket megérteni szándékozók rétege.
A PTSD, a disztémiás zavar és a klinikai depresszió felismeréséhez szükséges kérdéssorokkal zár a könyv, ha esetleg a szuperérzékenységen túl is szükség lehet terápiás segítségre, felismerjük a tüneteinket.
Rejteget magában csalódásokat a könyv, néhol kicsit túlgondolt, néhol kissé szájbarágós és önhitt, de ebben az esetben a jószándék értékelendő. Összegezve:
nagy segítség lehet a kézikönyv azoknak, akik az önismeret ilyen jellegű mélységeivel és magasságaival ismerkednének meg.
Akár mi vagyunk szuperérzékenyek, akár a környezetünkben találunk valakit, fontos gondolatébresztők a sorok, pláne az, hogy végtére is önmaga könyvét írja meg az olvasó.
Kicsit olyan ez a gyakorlati kézikönyv, mint a borítón szereplő pitypang repülőszőrös magja. Lehet, hogy nem azonnal és látványosan hat, de a megszerzett tudást oda fogja fújni a szél, ahol a legnagyobb szükség lesz rá.
Mácsadi Anni írása és fotói
