Kevés szóban minden lehetségest elmondani

Interjú Székelyhidi Zsolt művész-irodalmárral értékszemléletéről, a kreativitás útjairól és az új kötetéről
szekelyhidi_zsolt_kiemelt

S. D. G.: E hónapban jelent meg Az ami kék lesz című versesköteted a Parnasszus Könyvek sorozatában. Hogyan illeszkedik ez a kötet az eddigi életművedbe?

Sz. Zs.: A könyv – több szempontból is – a harmadik állomása lehet annak a szerelmi lírának, amit az előző köteteimben (Csurom, 2016 és Színült, 2019 – Parnasszus P’Art Könyvek) próbáltam kiírni magamból. Ezekben a kötetekben úgy próbáltam szólni a szerelemről, hogy igyekeztem nagyon tudatosan elkerülni a nyálas, giccsbe hajló helyzeteket, amik tönkretehetik, sőt megölhetik a verseket a szó esztétikai vagy tartalmi értelmében is. Meglepő módon tényleg nehéz feladat úgy szerelemről értekezni, hogy közben a közhelyeket elkerüljük. Ahogy haladt ez a líra, értelemszerűen elkövetkezett egy pillanat, ahonnan már nem lehetett tovább folytatni, nem lehetett feljebb tolni a határvonalat. Elmentem vele a végsőkig. Már csak ismételni tudtam volna magam. Kellett egy másik út, ahol a szerelem már másként van jelen, háttérbe húzódik, és onnan működik és hat vissza.

Ez a kötet végül is egy visszatalálós kötet lett, egy visszacsatolás önmagamba. Az érzelmek működnek, de a fókusz a költőn van, saját emberi vívódásai állnak a középpontban.

Ami kék lesz (Forrás: Líra webáruház)

S. D. G.: Mi volt a megírása során a legnagyobb kihívás?

Sz. Zs.: Pont attól volt nehéz megírni ezeket a verseket, mert változtatni akartam. Ezt a változást a versek tartalmi és technikai szintjén is ki kellett találnom. Ez bizony hosszabb idő volt, mint gondoltam. Az ember elhatározza, hogy jó, akkor innentől kezdve magamról írok. Igen ám, de ki kellett hozzá találnom egy olyan formát is, amiben működik az, amit szerettem volna megvalósítani. Persze ez mégiscsak egy folyamat. Nem az Ami kék lesz első versével kezdődött. Szóval a kérdésedre válaszolva, a konkrét nehézsége ennek a kötetnek a tartalmi változtatáson túl a formai ötlet volt. Mégpedig, hogy a lehető legkevesebb szóval képes legyen működni a vers. Az lett időközben a célom, hogy redukáljak. Folyton újraolvasom a verseimet, és azt látom, hogy ez és ez a szó még kihúzható. Azok nélkül is „áll” a vers. Meddig lehet ezt csinálni? Meddig képes a vers funkcionálni?

Székelyhidi Zsolt (Forrás: FotonFotó)

S. D. G.: Mit gondolsz, mi a könyv legnagyobb érdeme/értéke?

Sz. Zs.: Amióta verset írok, az foglalkoztat, meg lehet-e újulni könyvről könyvre, ciklusról ciklusra, időről időre. Miközben íróként természetes a fejlődés és az úgynevezett korszakolás, ugyanakkor attól mindig tartottam, hogy ugyanazt vagy nagyon hasonlót írjak 20 éves koromtól a halálomig. Örülök, hogy ezt eddig nagyjából sikerült tartanom, vannak avantgárd köteteim, vannak sci-fi/fantasy regényeim, vannak szerelmes verseim, vannak tematikus könyveim…  Az Ami kék lesz egy új vonalnak tűnik, vagy az elágazás első könyve lehet.

Miközben keresem a tartalmi változatosságot, az előbb említett minimalizmust tartom most a legfontosabb célomnak. A legkevesebb szóból a legtöbbet kihozni. Vagy még inkább: kevés szóban minden lehetségest elmondani.

Termés
Virágok nőnek a kezemből,
lassan folyó víz vagyok,
őrült lassan iszom az életet,
kint rekedt állatként fordulok
körbe, nézem a kezem,
a szemem kékjét zöld
moha lepi be,
elvakultan keresek
valamit.
Kifejlett éjszaka
rohan felénk,
megtesszük, amit lehet,
esszük, amit kivittünk magunkkal,
az erdő egykedvűen figyel,
nem nevet, nem szól.
Madarakat küld ránk hajnalban,
hogy értsük, miért létezünk.

(Székelyhidi Zsolt: Ami kék lesz, 27. o.)

S. D. G.: Amikor írsz/fellépsz/előadsz, milyen szerepet játszik ebben az olvasó?

Sz. Zs.: Az előadásokra írt szövegeimnél fontosnak/fontosabbnak tartom a ritmust, a dallamot. A verseim zömében egyébként nagyon ügyelek a ritmikára, de hogy ez azért alakult-e így, mert a pályám kezdetén olyan avantgárd alkotókkal ismerkedtem meg (Bujdosó Alpár, Ladik Katalin, Nagy Pál, Papp Tibor, Petőcz András, Szkárosi Endre, Sőrés Zsolt, Vass Tibor és még sokan, sokan), akik tökéletesen otthon mozogtak az előadható hangköltemények világában, vagy pedig saját kútfőből is így gondolkodtam volna, azt nem tudom.

A ritmus visz magával, ezt olvasóként és előadóként is nagyon jól megtanultam. Természetesen minden verset lehet utólag ritmizálni, de a legjobb (és legjobban szavalható) költemények azok, amikben minden ritmushelyzet, dallam, töréspont és levegővétel a helyén van. Ezt az olvasó, legyen gyakorlott vagy tapasztalatlan, tudat alatt észre fogja venni, és „rááll” a verssorokra.

Székelyhidi Zsolt (Forrás: FotonFotó)

S. D. G.: Láttalak előadni avantgárd performanszot, olvastam szerelmes versedet, figyeltem a kisállatfotóidat, szóval sokoldalú kreatívnak ismerlek. Hogy áll ez össze egy egésszé?

Sz. Zs.: Azt hiszem, minden alkotó ember alapvetően a saját határainak feszegetéséből „él”. Sokféle gondolat, ötlet munkál a fejben, amikhez mindig meg kell találni a megfelelő formát. A művészet mint külön világ az alkotó nagy-nagy játéktere. Rá van bízva, hol és hogyan nyilvánul meg benne. Ha tetszik, ír, ha úgy jó, zenél vagy fotókat készít. Ez a megengedő helyzet természetesen csapdákat is rejt, hiszen nem biztos, hogy aki jó verset ír, annak a kezében jól áll és jól működik a fényképező. Aki zenél, és este leül festeni, vajon képes-e ugyanolyan színvonalon „megszólalni” mindkét folyamatban? Korántsem biztos. A tanulási folyamatok, a magolás, a tapasztalatszerzés akármihez is nyúlunk, elengedhetetlen. Más kérdés, hogy fel tudunk-e zárkózni, bírunk-e a ránk rótt feladattal. Ez ugyanakkor nem von le semmit az elhatározás izgalmából és a kipróbálás lehetséges sikeréből. Meg kell engedni magunknak, hogy kísérletezzünk. És néha meg kell követni önmagunkat, és maradni a kaptafánál.

Székelyhidi mindennapok

S. D. G.: Szerkesztőként is aktív vagy. Mesélnél a szerkesztő küzdelmeiről az anyaggal, a szerzőkkel, a kulturális miliővel?

Sz. Zs.: Sajnos inkább csak aktív voltam, egyre kevesebbet foglalkozom szerkesztéssel. Részben azért, mert sok mást csinálok, részben pedig azért, mert kevesebb az energiám másra, másokra (na, nem mintha olyan ütemben öregednék). Általánosságban nézve többet szeretnék az alkotással, elsősorban az írással foglalkozni. Ugyanakkor ez az érzékenység megmaradt bennem: ha olvasok egy szöveget, egyből tudom, hol húznék rajta, hol tudnék „segíteni” vagy „közbelépni”. Nem biztos, hogy a szerző ezt tőlem várná, vagy szó nélkül elfogadná.

Azt hiszem, az egész szerkesztés leginkább ízléskülönbségekről szól. Valakinek tetszik, valaki változtatna rajta. Van, aki kidobná, van, aki lelkesedik. Viszont végső soron magunknak írunk, és magunkat írjuk, alkotjuk a műveket. Ezért járunk vissza mindig azokhoz, akik szeretnek…

Székelyhidi mindennapok

S. D. G.: Mi az, amit különösen nagyra értékelsz hétköznapi emberként, illetve értelmiségiként?

Sz. Zs. A véleménycsendet. És ezzel összefüggésben (mert muszáj összefüggniük): a hétköznapi és értelmes alázatot.

S. D. G.: Ezt kifejtenéd kicsit bővebben?

Sz. Zs.: Valószínűleg ma véleményekből akad a legtöbb. Mindenki mindenhez (jobban) ért és ennek hangot is ad. De talán egy picit megtanulhatnánk csendben maradni a hétköznapokban, és annyiban hagyni azt, amihez nem értünk igazán. Ehhez persze egyféle (értelmes) szerénységre vagy jó értelemben vett alázatra van szükség. A véleménycsendet csak úgy érhetjük el, ha elfogadjuk, hogy a hétköznapokban nem kell mindent nekünk megoldanunk, nem kell kéretlen (és esetleg nem is a legjobb) tanácsokkal ellátni a másikat. Szóval, egy kicsit csendesebben…

Az interjút készítette: Sós Dóra Gabriella

További információ:

Foton Fotó – Székelyhidi Zsolt fotós oldala

Könyvek listája (élen az új kötettel):


pályázat

Hozzászólások (1):

  1. Anyuka

    2021/10/11 at 16:21

    Ölelés!

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük