Kerti munka másként!

Hogyan segít a kerti munka megtalálni a harmóniát önmagunk és Földanya között?

Lassacskán, komótosan megérkezik a tavasz, kezdődhetnek a kerti munkák. Valaki persze már belekezdett, hiszen vannak korán vethető növényfajták (pl. borsó), emellett a metszés is jellemzően már egy februárban megkezdett/elvégzett kerti feladat szokott lenni.

Nem szeretnék arról értekezni, hogy mit, mikor és hogyan kell a kertben csinálni, az írás célja inkább amolyan önismereti utazás, amelyben igyekszem megmutatni, mit taníthat nekünk a kert a biológián és növénytanon túl.

Először 2021-ben kezdtem el kertészkedni, amikor beköltöztem egy családi házba, amelyhez tartozik egy több mint 600 négyzetméteres udvar. Elképzelésem sem volt, hogyan fogjuk ezt megművelni, de mivel a párom igazi „földi” ember, hamar belerázódtam a kerti „életformába”. Fontos kiemelnem, hogy tőle tanultam mindent – a kerttel kapcsolatos szemléletváltást is. Általa láttam meg a természet és az ember kapcsolódási lehetőségeit, az évszakok valódi váltakozását, ennek megjelenését a kertben. Megtanultam palántázni, megismertem a növényeket, a kártevőket, a talajt, amibe vetünk.

Elengedhetetlen ugyanis a kertgondozáshoz az, hogy ismerd és értsd a talaj működését; azt a talajt, ami a te területeden van, hisz minden talaj más és más tápanyagot igényel. Más zöldség terem meg az agyagos földben, mint amilyen a miénk, és másmilyen egy homokos vagy tőzeges talajban.

Az életben is az terem meg, amelynek megfelelő táptalajt biztosítunk. Vágyaink szárba szökkenhetnek, ha tisztában vagyunk önmagunkkal és azzal a ténnyel, hogy bizonyos dolgok megvalósulásához idő kell. Ahogy a növényeknek is.

Kép forrása: Valeria Ushakova/pexels

Türelemre is tanít tehát a kert. Itt mindennek rendelt ideje van. Minden növény akkor bújik ki a földből és akkor hoz termést, amikor eljön az idő – ezt pedig csak ő tudja egyedül. A mi dolgunk pedig az, hogy türelmesen várunk.

Természetesen a magokat, palántákat öntözni kell, gondoskodni róla, nevelgetni. Ahogy tesszük magunkkal és gyermekeinkkel (jó esetben). A növények nem moralizálnak, teszik a dolgukat. De mérhetetlenül hálásak a gondoskodásért.

Amióta kertészkedem, azóta értem és látom igazán, milyen hatalmas ajándék Földanya minden termése.

A föld él és lélegzik, még ha sokan ezt nem is látják. Az emberi élet képeződik le benne – a kert pedig bennünk. 

A női-férfi energiák itt is jelen vannak: érdekes tapasztalás volt, amikor felfedeztem ezt az egyensúlyt egy-egy kerti munka során. A föld művelése, veteményes kialakítása, gereblyézés stb. számomra a férfi energiát jelenítik meg (ezt egyébként a párom csinálja, a gereblyézést én is be szoktam vállalni), közben mégis ott van benne a nő: hisz a megfoganáshoz és a befogadáshoz a nő „készíti elő” a terepet, ő alakítja ki a fészket, amelybe a lélek megérkezhet. Ezzel szemben (vagy inkább egyenértékűen) a magok elvetése, az apró, csip-csup munkálatok inkább női energiákat mozgatnak meg (ezekben érzem én is otthon magam, bár a vetést is együtt csináljuk), holott a magvetés képe tipikusan férfias (ehhez azt hiszem, nem kell bővebb magyarázatot fűznöm). 

Kifejezetten szeretek palántázni és magokat elvetni. Olyankor úgy érzem, áldás van rajtam – teremthetek. Majd az „aratásnál” szintén elönt az érzés, hogy a föld megsegített: elfogyaszthatjuk, ami hónapokig gondozásunk alatt növekedett. Közhely, de tényleg más saját termést fogyasztani. Más az íze, sokkal élőbb, sokkal dúsabb. Nem mellesleg szinte a zsigereimben érzem, hogy ilyenkor valódi vitamint és tápanyagokat viszek be a szervezetembe. 

Mi nem használunk semmilyen vegyszert a kertben. Vannak olyan „segítő” növények, amelyek adott zöldség mellé rakva elriasztják a kártevőket. Persze ez sem mindig elég – van, amit nem lehet kiirtani. De elfogadjuk ezt is.

A kertgondozással együtt jár az elfogadás megtanulása is: az időjárást és a természetet nem tudjuk irányítani. Amit ad, azt hálával elfogadjuk. Amit pedig elvesz, azt hálával odaadjuk.

Kép forrása: Pixabay.com

Boltból is vásárolunk, hisz egyelőre télre még nincs kialakított melegházunk, illetve időnk sincs sajnos annyi, hogy többet termeljünk annál, amit elbírunk energiával. Viszont már ez is több, mint a semmi.

Szerencsére komposztálni is tudunk, erre két hely is szolgál. A komposztanyaggal töltjük fel a saját magunk által összeállított magaságyásokat is – a trágya mellett. Szépen mutatja ez a folyamat az adok-kapok egyensúlyát: minél több giliszta van a komposztanyagban (ami tulajdonképpen már föld), annál gazdagabb tápanyagban. Minél több mindent adunk a komposztba, annál több érkezik vissza hozzánk.

Sokszor elképzelhetetlen volt számomra, hogy fogom ezt bírni. Nincs kiépített öntöző rendszerünk, így saját két kezünkben cipelve a két darab kannát járkálunk és öntözzük a kertet. Sok idő állandóan a hordókhoz járni, kimerni a vizet, aztán körbemenni, locsolni, majd elölről az egészet, amíg teljesen körbe nem értünk. De hajt a tudat, hogy a növényeknek víz kell, táplálnunk kell őket, érzem saját felelősségemet a környezetemért – ezzel együtt pedig önmagamért is. 

Kép forrása: Pixabay.com

Hazudnék, ha azt mondanám, nincs ebben semmiféle elégedettség hajhászás. Mert van. Gyarló ember vagyok, és időnként bizony szükségem van arra, hogy elégedett legyek a munkával, amit a kertben elvégeztem. Hogy nyugodtan térhessek nyugovóra. Már lejjebb adtam a teljesítménykényszeremből, de még van ott meló. A kert ebben is segít: gyengéden áramolva mutatja meg, hogy itt és most az elvárásaimnak nincs helye.

A kert mi magunk vagyunk.

Ajánlom a témával kapcsolatban Gyulai Iván (ökológus) és Molnár V. József  (néplélekkutató) videóit.

Szerző: Magasházi Virág

Kiemelt kép forrása: Lisa Fotios /pexels