Lassacskán, komótosan megérkezik a tavasz, kezdődhetnek a kerti munkák. Valaki persze már belekezdett, hiszen vannak korán vethető növényfajták (pl. borsó), emellett a metszés is jellemzően már egy februárban megkezdett/elvégzett kerti feladat szokott lenni.
Nem szeretnék arról értekezni, hogy mit, mikor és hogyan kell a kertben csinálni, az írás célja inkább amolyan önismereti utazás, amelyben igyekszem megmutatni, mit taníthat nekünk a kert a biológián és növénytanon túl.
Először 2021-ben kezdtem el kertészkedni, amikor beköltöztem egy családi házba, amelyhez tartozik egy több mint 600 négyzetméteres udvar. Elképzelésem sem volt, hogyan fogjuk ezt megművelni, de mivel a párom igazi „földi” ember, hamar belerázódtam a kerti „életformába”. Fontos kiemelnem, hogy tőle tanultam mindent – a kerttel kapcsolatos szemléletváltást is. Általa láttam meg a természet és az ember kapcsolódási lehetőségeit, az évszakok valódi váltakozását, ennek megjelenését a kertben. Megtanultam palántázni, megismertem a növényeket, a kártevőket, a talajt, amibe vetünk.
Elengedhetetlen ugyanis a kertgondozáshoz az, hogy ismerd és értsd a talaj működését; azt a talajt, ami a te területeden van, hisz minden talaj más és más tápanyagot igényel. Más zöldség terem meg az agyagos földben, mint amilyen a miénk, és másmilyen egy homokos vagy tőzeges talajban.
Az életben is az terem meg, amelynek megfelelő táptalajt biztosítunk. Vágyaink szárba szökkenhetnek, ha tisztában vagyunk önmagunkkal és azzal a ténnyel, hogy bizonyos dolgok megvalósulásához idő kell. Ahogy a növényeknek is.
Türelemre is tanít tehát a kert. Itt mindennek rendelt ideje van. Minden növény akkor bújik ki a földből és akkor hoz termést, amikor eljön az idő – ezt pedig csak ő tudja egyedül. A mi dolgunk pedig az, hogy türelmesen várunk.
Természetesen a magokat, palántákat öntözni kell, gondoskodni róla, nevelgetni. Ahogy tesszük magunkkal és gyermekeinkkel (jó esetben). A növények nem moralizálnak, teszik a dolgukat. De mérhetetlenül hálásak a gondoskodásért.
Amióta kertészkedem, azóta értem és látom igazán, milyen hatalmas ajándék Földanya minden termése.
A föld él és lélegzik, még ha sokan ezt nem is látják. Az emberi élet képeződik le benne – a kert pedig bennünk.
A női-férfi energiák itt is jelen vannak: érdekes tapasztalás volt, amikor felfedeztem ezt az egyensúlyt egy-egy kerti munka során. A föld művelése, veteményes kialakítása, gereblyézés stb. számomra a férfi energiát jelenítik meg (ezt egyébként a párom csinálja, a gereblyézést én is be szoktam vállalni), közben mégis ott van benne a nő: hisz a megfoganáshoz és a befogadáshoz a nő „készíti elő” a terepet, ő alakítja ki a fészket, amelybe a lélek megérkezhet. Ezzel szemben (vagy inkább egyenértékűen) a magok elvetése, az apró, csip-csup munkálatok inkább női energiákat mozgatnak meg (ezekben érzem én is otthon magam, bár a vetést is együtt csináljuk), holott a magvetés képe tipikusan férfias (ehhez azt hiszem, nem kell bővebb magyarázatot fűznöm).
Kifejezetten szeretek palántázni és magokat elvetni. Olyankor úgy érzem, áldás van rajtam – teremthetek. Majd az „aratásnál” szintén elönt az érzés, hogy a föld megsegített: elfogyaszthatjuk, ami hónapokig gondozásunk alatt növekedett. Közhely, de tényleg más saját termést fogyasztani. Más az íze, sokkal élőbb, sokkal dúsabb. Nem mellesleg szinte a zsigereimben érzem, hogy ilyenkor valódi vitamint és tápanyagokat viszek be a szervezetembe.
Mi nem használunk semmilyen vegyszert a kertben. Vannak olyan „segítő” növények, amelyek adott zöldség mellé rakva elriasztják a kártevőket. Persze ez sem mindig elég – van, amit nem lehet kiirtani. De elfogadjuk ezt is.
A kertgondozással együtt jár az elfogadás megtanulása is: az időjárást és a természetet nem tudjuk irányítani. Amit ad, azt hálával elfogadjuk. Amit pedig elvesz, azt hálával odaadjuk.
Boltból is vásárolunk, hisz egyelőre télre még nincs kialakított melegházunk, illetve időnk sincs sajnos annyi, hogy többet termeljünk annál, amit elbírunk energiával. Viszont már ez is több, mint a semmi.
Szerencsére komposztálni is tudunk, erre két hely is szolgál. A komposztanyaggal töltjük fel a saját magunk által összeállított magaságyásokat is – a trágya mellett. Szépen mutatja ez a folyamat az adok-kapok egyensúlyát: minél több giliszta van a komposztanyagban (ami tulajdonképpen már föld), annál gazdagabb tápanyagban. Minél több mindent adunk a komposztba, annál több érkezik vissza hozzánk.
Sokszor elképzelhetetlen volt számomra, hogy fogom ezt bírni. Nincs kiépített öntöző rendszerünk, így saját két kezünkben cipelve a két darab kannát járkálunk és öntözzük a kertet. Sok idő állandóan a hordókhoz járni, kimerni a vizet, aztán körbemenni, locsolni, majd elölről az egészet, amíg teljesen körbe nem értünk. De hajt a tudat, hogy a növényeknek víz kell, táplálnunk kell őket, érzem saját felelősségemet a környezetemért – ezzel együtt pedig önmagamért is.
Hazudnék, ha azt mondanám, nincs ebben semmiféle elégedettség hajhászás. Mert van. Gyarló ember vagyok, és időnként bizony szükségem van arra, hogy elégedett legyek a munkával, amit a kertben elvégeztem. Hogy nyugodtan térhessek nyugovóra. Már lejjebb adtam a teljesítménykényszeremből, de még van ott meló. A kert ebben is segít: gyengéden áramolva mutatja meg, hogy itt és most az elvárásaimnak nincs helye.
A kert mi magunk vagyunk.
Ajánlom a témával kapcsolatban Gyulai Iván (ökológus) és Molnár V. József (néplélekkutató) videóit.
Szerző: Magasházi Virág
Kiemelt kép forrása: Lisa Fotios /pexels
