A születéskor várható élettartam növekedése, a népesség elöregedése miatt az idős emberek helyzete, kihívásaik és problémáik egyre inkább előtérbe kerülnek. Ez a két tendencia, mint a sokat emlegetett demográfiai válság pillérei, nemcsak hazánk, de az összes uniós tagállam ellátórendszerének teherbíró képességét érintik. Az időseket mind a politikai retorika, mind a szakpolitikai intézkedések számos esetben az egészségügyi és szociális ellátórendszereket terhelő, inaktív, azaz eltartásra, gondozásra-gyógyításra szoruló, problémás csoportként kezeli. E retorika szerint az idősek olyan homogén csoportnak tekintendők, akiknek a segítése az aktív népesség által megtermelt erőforrásokat veszélyezteti.
Ez a „világvége” hangulatú beszédmód pedig alapja lehet a kirekesztő, a generációk egymás iránti szolidaritását veszélyeztető, de kifejezetten az idősek számára káros (köz)hangulatnak.
Az ilyen típusú uralkodó gondolati sémák ugyanis hozzájárulnak ahhoz, hogy létrejöjjön az időskornak egy olyan mesterségesen meghatározott társadalmi konstrukciója, amelynek következtében a társadalom az időseket a kompetens felnőtt embernél kevesebbként kezeli.
Homogén halmaz-e az időskorúak csoportja? Egyáltalán, mit jelent az, hogy idős?
Ha az életkoron túl figyelembe vesszük az egyénre ható, életét meghatározó objektív körülményeket és ezek belső megélését (tehát nem az orvos, vagy a nővér véleményét), mint pl. a fizikai egészséget, a pszichés állapotot, a függetlenség fokát, a társadalmi kapcsolatok meglétét, valamint a környezet lényeges jelenségeihez fűződő viszonyt, az első kérdésre adott válaszunk nagy eséllyel nemleges lesz.
Az időskorúak csoportja tehát nem egységes, ugyanis az életminőség, tehát az egyén körülményei (jóléte) és lelkiállapota (jólléte) túlmutat a születésnapunk dátumán.
A második kérdés megválaszolása sem állít bennünket könnyű feladat elé, hiszen éppen egy olyan „kapaszkodó”, mint az öregségi nyugdíjkorhatár az, ami nevével ellentétben az „öregségről” alig árul el valamit.
A példa kedvéért képzeljük el, hogy két azonos korú személy a már említett életminőség-definícióra támaszkodva két „végponton” helyezkedik el. Egyikük általánosan jól érzi magát, elégedett az életével, szabad, biztonságban érzi magát, míg a másikuk mindezek híján rossz általános közérzettel bír, elégedetlen a helyzetével, korlátozva érzi magát és bizonytalan. Azt gondolom, ha csak a fenti viszonyulásokat ismernénk a két illetőről, szintén nemleges lenne a válaszunk az idősek csoportjának homogenitását illetően. Sőt, lehetséges, hogy az első személyt nagyobb eséllyel sorolnánk inkább a középkorúakhoz, míg másikukat az idősekhez.
Egységes versus töredezett életút
Minden életszakasz, ahogyan az időskor érzékelése, megtapasztalása és a hozzá társított értelemtulajdonítások is a korábbi életúttól függnek, azaz attól, milyen volt az addigi életutunk, milyen a hozzáállásunk a munkához, a szabadidőhöz vagy éppen a kultúrához.
Egy idős ember szubjektív jólléte szempontjából tehát meghatározó lesz, hogy milyen élmények, emlékek, sorsfordulók, tapasztalatok vannak jelen az életében. Ezek összességében ugyanis az identitásunkat és a világról alkotott képünket formálják.
Egységes énkép esetén tehát befolyásolni tudják adott esemény pozitív vagy negatív irányú megélését, azaz esetünkben azt, hogy pl. a nyugdíjba vonulás (mint életesemény) szervesen illeszkedik-e az adott személy életébe, vagy épp ellenkezőleg, törést jelent a munkaerőpiacról való kilépés. Ez utóbbi ráadásul, míg egyes embereknél az életpályának egy minőségileg jobb, új szakaszát jelentheti, addig mások számára a(z) azonnali/fokozatos bezárkózást hozhatja el, amely minél korábbi időpontban kezdődik, annál valószínűbb, hogy időskori elmagányosodáshoz, önmagunk kirekesztéséhez fog vezetni.
Önmagunk kirekesztése
A jelenség, az ún. ageizmus lényege, hogy a politikai diskurzusokban, továbbá a közbeszédben az idős ember(i test) kollektív beavatkozást igénylő (politikai) színtérré válik. Ez abban különbözik az előítéletesség és a diszkrimináció más formáitól, hogy az egyén már fiatalabb korában „jövőbeni önmagát” diszkriminálhatja. Ha feszültség jön létre az önmagunkról alkotott belső képzetek és a külső, azaz a társadalom által ráerőltetett kép között, akkor az öregedés „maszkja” segíthet a várakozásoknak való megfelelésben. Tehát lassan eggyé válunk a ránk erőltetett képpel. Nem lehet elégszer hangsúlyozni azonban a környezet reakcióinak és a kényszerű szerepek bensővé tételének negatív hatásait.
Hogy csak néhányat említsek, a negatív sztereotípiák hatást gyakorolnak az időskorúak önértékelésére, pszichológiai jóllétére, kognitív teljesítményére és egészségére, amelyek együttesen, az egyénre visszahatva testi és szellemi hanyatláshoz vezethetnek.
Ez történik velünk akkor, amikor valódi énünket elrejtve eltitkoljuk azokat a gondolatainkat, szokásainkat, érzéseinket, amelyek nem egyeztethetők össze a társadalom által megkonstruált és előírt – jelen esetben az időskori – képpel.
Egészségügy és szegregáció
A kor előrehaladtával, ha szerencsénk van, akkor nem egyéb okból, de a kötelező és javasolt szűrővizsgálatok miatt egyre gyakrabban fordulunk meg szakrendeléseken, ezekben az intézményekben, illetve az egészségügyben általában pedig még mindig a hagyományos, ún. biomedikális értelmezés az uralkodó. Ez egy olyan szemléletet jelent, ahol az időskort a hanyatlás és betegség stádiumának tekintik, és mivel az időskorúak bizonyos betegségek szempontjából kockázati csoportnak számítanak, egységes csoportként kezelik őket, azaz kirakják az egyenlőségjelet köztük és a kezelésre, orvosi beavatkozásra, gyógyszerelésre szorulóval. Kiváltképpen az orvosok.
Fontos látni, legyen bármennyire rossz egy társadalom egészségügyi állapota, abban az esetben, ha ezt evidenciaként kezeljük, „mi” és „ők” kettősségében gondolkodunk ahelyett, hogy a megelőzést, tehát az általános egészségi állapot és a jóllét javítását tartanánk szem előtt, azzal számos csoport, köztük az időskorúak társadalomról való leválasztódását segítjük elő.
A nemzetközi szociológiai irodalom egy része hangsúlyozza, hogy az intézményekben (pl. szociális otthonokban) való elhelyezés sietteti az idős emberek kiszakadását a társadalomból. Beszédes, hogy idősgondozásban dolgozókkal végzett interjús kutatásokból kiderül, hogy azt az ellátást, amit gondozottjaiknak nyújtanak, sokan megfelelőnek tartják az ő igényeikhez mérten, de saját jövőbeni önmaguk számára nem fogadnák el. Laura Talarsky (1998) például egyenesen amellett érvel, hogy különböző nyugdíjas közösségek, geriátriai (idősgyógyászati) létesítmények, időskorúak számára kialakított nappali és bentlakásos intézmények az életkor szerinti szegregáció formáit jelenítik meg, s jól reprezentálják azt az ideológiát, amely az időseket a társadalomtól elidegenítve, a saját csoporton kívül álló „másokként” pozícionálja.
A nyelvhasználat
Amikor felnőtté válásról beszélünk, óhatatlanul a társadalomban előre meghatározott és előírt „szerepeink” betöltésére gondolunk, amelyhez más és más tényezők járulhatnak hozzá. Van, aki fejlődési folyamatnak tekinti ezeket az állomásokat, ezek közül a leggyakrabban említettek: a szülőktől való elköltözés, az anyagi függetlenség, az első lakás megvásárlása, a házasságkötés, az első gyermek születése stb., de az önállósodás, a leválás, az egyén mint önálló, független individuum „létrejötte” természetesen számos módon megvalósulhat. Innentől kezdve az, hogy mennyiben tudjuk életünket aszerint menedzselni, mint ahogyan azt a felnőtt lét „előírja”, fog dönteni majd arról, hogy teljes értékű felnőttnek számítunk-e. Az e feletti kontroll ezután egyfajta bizonyítékként szolgálhat a külvilág felé, hogy minden rendben van velünk, míg ha ez az „egyensúly” felborul, az a „nem teljes értékű emberként” való megbélyegzés veszélyével fenyeget, amelynek esélye a kor előrehaladtával növekszik.
A legkönnyebben példát erre a hétköznapi diskurzusokban találjuk. Gyakran halljuk manapság a „gondoskodás”, az „idősgondozás” szavakat, használatuk ma már természetesnek hat. Fontos látni azonban, ezeknek a kifejezéseknek a túlzott használata a generációk közötti egyensúly eltolódásához vezethet, akár tudattalanul is. Ez a két kifejezés ugyanis az idős embereket kizárólag mint kiszolgáltatott, függő helyzetben lévő személyeket „láttatja”. Anélkül, hogy az olvasó számára és számomra is kínos rögtönzött irodalomórába bocsátkoznék, elég, ha a fent idézőjelbe tett fogalmak ellentéteire gondolunk, érezni fogjuk, hogy ezeket (pl. a kölcsönösséget) eleve kizárják.
Az időskorúak gyermekként való kezelésével vagy éppen a „második gyermekkor” kifejezéssel is biztosan találkozott már az olvasó.
Az olyan funkciók hanyatlása, mint pl. a szabad mozgás vagy éppen a vizelet természetes visszatartása, párhuzamosan a mozgáskorlátozottsággal, az inkontinenciával, a felnőtt státusz megkérdőjelezését vonja magával, így az idősotthonokban megfigyelhető, hogy a gondozók az ilyen ellátottakat gyakran tegezik, gyermekként kezelik, arról nem beszélve, hogy az ápolók és a családtagok is feljogosítva érzik magukat, hogy döntéseket hozzanak az idős személyek feje felett.
Az életkori csoportok között ily módon kialakul tehát egy hierarchia, ami erőszakként is értelmezhető, még akkor is, ha ezzel nincs tisztában az, aki elköveti, vagy éppen a legjobb szándékkal teszi, amit tesz.
Sokszor testünk öregedésével a bennünket körülvevő társadalom szembesít, amely gyakorta ellentétben áll belső megélésünkkel. Megtapasztalhatjuk, hogy időről időre, korunk változása során másképpen szólítanak meg bennünket: a „sziát” felváltja a „jó napot!” vagy a „csókolom!”, és „tetszikezni” is kezdenek bennünket, ha tetszik, ha nem (a szóviccért ütő olvasóktól elnézést kérek). A változást, az „idő múlását” érzékelhetjük abból is, hogy milyen elvárást fogalmaz meg velünk szemben a társadalom. Erre a legjobb példák a rég nem látott ismerősök, és az, hogy miről érdeklődnek; a tanulmányainkról, a párválasztásunkról, a gyermekeinkről vagy az egészségi állapotunkról? Fentiekből következően tehát, ha a társadalom ránk mint öregemberre tekint, akkor érvényesíti velünk szemben az öregkorral kapcsolatos elvárásokat, bármilyen módon.
Mit tehetünk?
A túlzó és dramatizáló politikai retorika, a munkaerőpiacról való tartós kiszorulás, az ageizmus, azaz összességében mindenféle kirekesztő hozzáállás párhuzamosan a korral járó egészségügyi problémákkal külön-külön is, de együttesen kifejezetten ahhoz vezetnek, hogy számos munkáltató tartva attól, hogy „gondot” jelenthetnek a rendszer számára, nem alkalmaz idős vagy megváltozott képességű munkavállalót. Ezzel tovább mélyítik az amúgy sem sekély társadalmi szakadékot, miközben a szakirodalom nem győzi hangsúlyozni az aktivitás, a minőségi élet kiemelt fontosságát idősebb korban, tehát az értelmet adó cselekvés, a testi és szellemi aktivitás, a társas interakciók, az intim kapcsolatok ápolásának fontosságát.
Számos szerző hangsúlyozza, a testi és pszichés tünetek ugyanis elsődlegesen nem a korral előre haladó szervezeti és idegrendszeri hanyatlással vagy az időskori betegségekkel állnak összefüggésben, hanem éppen a különböző képességeket és működéseket fenntartó tevékenységek felhagyásával.
Az elmúlt évtizedek során egyre inkább előtérbe kerültek az olyan szavak, mint az egészség, az egészséges életmód, az egészségmegőrzés. Az aktív időskor paradigmája az eddig tárgyaltakra, azaz az idősekre, és az időskorra mint „problémára” a megoldást az öngondoskodásban és az időskorúak számára megfelelőnek titulált életmód követésében látja. A gond ezzel az, hogy akik nem tudnak megfelelni ennek a jól hangzó, de „sikeres öregedéskövetelménynek”, idővel teljes mértékben marginalizálódhatnak, azaz szintén magukra maradnak. Az a burkolt üzenet húzódik meg továbbá a fenti elvárások mögött, hogy aki nem képes aktivitását és egészségét fenntartani, terhet jelent a társadalom számára. Felmerül a kérdés, vajon kizárólag az egyén felelőssége, hogy megőrizze kondícióját, és vajon kizárólag ő hibáztatható azért, ha nem úgy öregszik meg, ahogyan azt az aktív időskor paradigma elvárná? Nem. Életminőségünk, jelen esetben egy idős ember életminősége nem tudható le annyival, hogy ez kizárólag saját felelőssége.
Az egészségi állapot romlása, a mentális problémák és az elmagányosodás nem foghatók fel egyszerűen időskori problémaként. Bár jellemző, sőt, az esetek többségében kizárólagos, hogy a nyugdíjkorhatár feletti munkavállalókkal kapcsolatban az egészségi állapot és a fizikai teljesítőképesség romlásáról olvashatunk,
alig esik szó arról, mely funkciók javulnak a korral. Ilyenek a stratégiai gondolkodás, a megfontoltság, a mérlegelés és a racionalizálás képessége, illetve a holisztikus szemlélet.
A munkatapasztalat az értékes társadalmi tőkét is növeli. A generációk közötti tanulás fontosságát, továbbá a szolidaritás és sokszínűség mint érték fontosságát (a merev életkori kategóriák helyett) nem lehet eleget hangsúlyozni. Természetesen, mint korábban arról szó volt, sokat tehetünk az ellen, hogy perifériára szoruljunk, és azért, hogy aktívak maradjunk, ám belátható, hogy ennek kimenetele az egyénen kívül álló tényezőkön is múlik; az időskor (időskorok) minőségét számos kulturális elem is befolyásolja egy adott társadalomban.
Az aktív időskor, a sokat emlegetett LLL (lifelong learning, azaz egész életen át tartó tanulás) és a kevéssé emlegetett, de hasonlóképpen fontos LWL (lifewide learning, azaz az élet teljes körére kiterjedő tanulás) programjai az egyén lehető legnagyobb fejlődését célozzák és segítik elő. Ráadásul növelik a foglalkoztathatóságot, és csökkentik a társadalmi kirekesztés mértékét (ezzel kapcsolatban a kilencvenes évek közepére kialakult az egyetértés mind az UNESCO, mind az OECD és az Európai Unió részéről (lásd az Európai Bizottság Tanítani és tanulni – a tanulás társadalma felé című, 1995-ben kiadott Fehér Könyvét). Magyarországon remek példák erre (a teljesség igénye nélkül) a Grundtvig programok, amelyek célja, hogy európai együttműködési tevékenységek révén elősegítsék a felnőttoktatás európai dimenziójának kialakulását, és ezzel támogassák a szakmától független, általános ismeretek oktatását, népszerűsítsék a felnőttkori tanulást, és hozzájáruljanak az élethosszig tartó tanulás minőségének és hozzáférhetőségének növeléséhez.
A generációs szakadékok csökkentése érdekében az előítéletek és stigmák, továbbá a „mi” és „ők” kettősség, az idősek mint egységes csoportról való gondolkodás helyett az időskor olyan megközelítése lenne kívánatos, amely figyelembe veszi az életutak sokféleségét, a rájuk ható összetett társadalmi tényezőket és az idős emberek személyiségének sokoldalúságát.
Azt gondolom, ez a lehetőség mindenki előtt nyitva áll, buzdítanám tehát az olvasókat, kérdezzék a környezetükben élő „időseket” személyes megéléseikről.
A cikkben szerettem volna megmutatni, hogy a pozitív hozzáállás, az aktivitás, a társas kapcsolatok, a kedvtelésből végzett – akár kereső – tevékenységek stb. határozottan elősegítik, hogy életkorunk előrehaladtával megőrizzük korábbi státuszunkat. A szűkebb-tágabb környezetünkből érkező negatív sztereotípiák – és ez bármely cselekedetünkre igaz lehet – ugyanakkor nehezíthetik ezt a törekvésünket, még a legjobb szándék esetén is. Fontos, hogy tudatában legyünk ennek, és rendszeresen beszélgessünk olyan emberekkel, akikkel jól érezzük magunkat, akiktől energiát kapunk, és legfőképpen, engedjük meg magunknak, hogy válogassunk ezek között az emberek között.
Fontos, hogy minden életszakaszban dolgozzunk magunkon! Ez szükség esetén történhet szakember segítségét kérve, aki segíthet felvállalni és megdolgozni az aktuális nehézségeinket, az elszenvedett sérelmeinket, traumáinkat, amivel nem csupán a jelenünket, hanem a jövőnket is jobbá tehetjük. A jó életminőség megfelelő szintje pedig képes ellensúlyozni a fiziológiai változások által bekövetkező funkcióromlást.
Természetesen az egészségügyben dolgozó szakemberek, intézmények, a szűrővizsgálatok, pláne idősebb korban nélkülözhetetlenek az egészséges élethez. Fontos azonban, hogy amennyire lehetséges, lássunk túl a fiatal-egészséges versus idős-beteg kategóriákon, mert ennek túlzott belsővé tétele a generációk közötti társadalmi szakadékot mélyíti el. Ezért jó, ha az arany középúton maradunk! Bár társadalmi helyzetünk, körülményeink és ebből fakadóan korlátaink, illetve lehetőségeink különbözők, ami erősen hat a szokásainkra, életszemléletünkre, fontos látni, minden ember, minden élettörténet a maga módján egyedi és sokszínű, éppen ezért az idősekről mint homogén csoportról való gondolkodás nemcsak értelmetlen, de a valósággal köszönőviszonyban sincs. Szerencsére.
Gyursánszky Ágnes, szociológus
Kiemelt kép: Anna Shvets / Pexels
Ónódi Péter
2021/05/28 at 05:23
Nagyon jó írás,tetszik !
Az viszont nyílván tördelési?hiba,hogy a képek sokszor,illetve mindig takarják a mondatok végét 🙂Persze ez javíthatja is a kognitív képességet 😉
Györgyi Erzsébet
2021/05/28 at 22:53
Simone de Beauvoir