A humánerőforrás-menedzsmentnek, más néven az emberierőforrás-menedzsmentnek az a célja egy cégen belül, hogy a vállalat elérje a célkitűzéseit dolgozói közreműködésével. Ez elsőre negatívnak tűnhet, de ha jobban belegondolunk, hogy egy HR-szakember felismeri, hogy a cég egyik legfontosabb tőkéje a dolgozó – és ezért segíteni kell a fejlődését, karrierjét –, akkor mégiscsak oda jutunk, hogy egy HR-es a dolgozó mellett áll.
Tehát mégsem szörnyeteg, aki csak a cég érdekeit szem előtt tartva hajszol bennünket, dolgozókat.
Emellett persze számos más feladatuk van: toborzás, kiválasztás, munkaerő-fejlesztés, karriervezetés, bérezés, jutalmazás, érdekegyeztetések és a munkakapcsolatok ápolása.
A folyamat egy hirdetéssel kezdődik, amikor valamilyen pozícióra szeretne felvenni a cég egy dolgozót. Nagyon fontos, hogy ebben a hirdetésben minden feltétel, elvárás szerepeljen. Sajnos az önéletrajz lehet bármilyen tökéletes, és lehetünk szuper képzettek, mégis csak bizonyos kulcsszavakra figyelnek fel. Ezeket a szűréseket ma már gépek végzik, és nem emberek. Ha ez megtörténik, akkor a kiválasztottak telefonos átvilágításon is átmennek, és csak utána hívnak be személyes interjúra.
Az interjú lehet teszt is akár, vagy beszélgetés, mindkettőt tapasztaltam már. A teszt annyira személytelen volt az én esetemben, úgy éreztem magam, mintha éppen egy vizsgán volnék – tulajdonképpen így állt a helyzet. Egy beszélgetős interjú során pedig a jó szakember különböző technikákat alkalmazva, jó emberismerettel már sok mindent ki tud szűrni.
Ha elmentünk egy ilyen elbeszélgetésre, az önéletrajzunk tökéletesen megfelel az elvárásoknak, de a munka mégsem a miénk lett, ne csüggedjünk.
Egyszerűen arról van szó, hogy a cég profiljába valamiképpen nem fért bele a személyiségünk, ami nem jelenti, hogy ez rossz (hogy mi vagyunk rosszak), csupán össze nem illést jelez. Gondoljunk csak bele, ha nem a megfelelő szakember ül ott, aki ezt le tudná szűrni, és megkapjuk az állást, akkor valószínűleg pár hónap múlva nekik újra rengeteg pénzt kellene elkölteni, hogy új kollégát találjanak, nekünk pedig új munkát kellene keresni.
Ha mégis minden klappol, megnyertük álmaink állását, és tegyük fel, már ott vagyunk a cégnél néhány éve, csukott szemmel is el tudjuk végezni a napi teendőket. Az emberek jönnek-mennek, mi maradunk, és azt vesszük észre, hogy belefásulunk a munkafolyamatba.
Egy munkáltatónak vagy a HR-osztálynak – a cég méretétől függően – figyelnie kell arra, hogy a csapat összekovácsolódjon, legyenek új kihívások és megfelelő motiváció, képzések, lehetőségek az előrejutásra. Erre szokás alkalmazni csapatépítő tréningeket és kérdőíveket. Itthon ez még mindig gyerekcipőben jár, de külföldön már szinte minden cég alkalmazza a módszereket.
Csapatépítő tréning alatt az egyik legextrémebb, amit hallottam, hogy kalandparkba vitték a dolgozókat, ahol a feladatok teljesítése érdekében alaposan meg kellett ismerniük egymást, és bízniuk a másikban.
Ha nem is kalandpark, de egy közös karácsonyi vacsora szinte elengedhetetlen.
A gyümölcsözőbb munkakapcsolat létrehozása érdekében kérdőíveket szoktak kitöltetni a dolgozókkal, hogy mit gondolnak a cégről, hogyan látják magukat annak részeként, és milyen jövőre irányuló terveik vannak. Ezek mind elősegítik egy olyan munkahely megteremtését, ahol a cég eléri a saját céljait, amíg a dolgozó is pozitívan profitál ebből. Ha egy olyan helyre megyünk dolgozni, ahol elégedettek vagyunk azzal, amit teszünk, és amit ezért kapunk, talán nincs is hálásabb.
Habár a cikk címe ridegen hangzik, mégis erről van szó.
Az emberierőforrás-menedzsmentnek végső célja a cég érdekeit képviselni a dolgozók által.
Ennek az éremnek a másik oldala a dolgozók. Van egy nagyon fontos mondás: „Ha nem szereted, amit csinálsz, két választásod van: vagy munkahelyet váltasz, vagy megváltoztatod az ízlésedet”. Nos, ebből talán leszűrhető, mennyire fontos, hogy a dolgozó ne csak bejárjon dolgozni, hanem szeresse is, amit csinál. A következő kép is ezt hivatott kifejezni; én amikor megláttam, felmondtam:
Nyolcvan évvel számolva átlag ötven évet töltünk a munkahelyünkön.
Amikor először láttam ezt az ábrát, szinte lesokkolt. Az volt aláírva: „Mire vársz?”
Ennyi időt eltölteni egy munkahelyen, amit nem szeretünk, nem hiszem, hogy boldogsággal és motivációval töltene el bárkit is. Ha jelenleg nem szeretjük, amit csinálunk, de haladunk egy cél felé, amely során majd azt csináljuk, amit szeretnénk, az mindenképpen ad egy kis löketet a mindennapokhoz – ez pedig egy jó kezdet.
Tina Colt írása
Kiemelt kép forrása: Tumisu / pixabay.com
