Hullámok

Nagy Izabella versei
hullámok

Hullámok

Csak egy sima fehér papír,
kis hajót rajzolok rá,
vitorlást szél és felhők nélkül,
mégis úszik,
vagy a csillagokon repül,
még nem döntöttem el.

Csak egy sima fehér papír,
kis házat formálok rá,
ajtóval a rétre, ablakkal a nap felé,
de belé nem látunk,
hogy kik laknak a szobákban,
csak a ház tudja ezt a titkot.

Csak egy sima fehér papír,
kisfiút és kislányt rajzolok rá,
mosolyra húzott szájat és nagy szemeket,
csodálkoznak a világra,
és ott a ház, rétre nyíló ajtóval,
a hajó hullámra rajzolt vízen.

Üres papírlapokat rajzolok tele,
kivagdosom a házat, a hajót,
a fiút és a lányt,
azt játszom, elhajóznak messzire,
este becsukják házuk ajtaját,
este becsukják házuk ajtaját.

Megjelent: Író Cimborák blog, 2020. szept.23.

Fotó: Brett Sayles (Pexels.com)

Dante lakópark („átkel rajtad az éj”)

Hogy fűzi össze bennem a sors a tégedet
mint nagymama göcsörtös ujjai a csipkefonalat,
nem tudom.

Talán az Isten, vagy elkószált angyala.
A fehér fonalból pokróc készül,
hajnali rétre ráteríti vékony kezed,
   hogy elinduljon ez a nap is.

Hogy adja rám parázs köpenyét a sors
   mint tanítvány csillogó szemei összekötve veled,
   nem tudom.
Biztos az Isten, vagy elkószált angyala.
Munkaruhája az égboltra terül,
moly-lyuggatta szövetdarabon átsüt a hold,
   hogy nyugovóra térhessek végül.

Hogy engedheti karjaidat a sors átkarolni
   mint fogócskázó gyerekek a Temető felé,
   nem tudom.
Ott az Isten, vagy elkószált angyala.
Lépteink, ölelésünk, szavaink, szemünk
teleszögellve hangjával,
   hogy érintés nélkül is hozzá tartozzunk.

Megjelent: Spanyolnátha Művészeti Folyóirat 2020/2.

Fotó: Matt Hardy (Pexels.com)

A tengernél (Székelyhidi Zsolt Csurom című kötetére)

Fekete az ég,
a göncölszekér majdnem vizet nyal,
ha felnyúlnék érte, elkapnám a rúdját.
Fekete a víz,
csupaszon vitetem magam a tetején,
utazok a felfordított szekéren.
Vertigo az este, sós lében a test.
Hidegrázós, lúdbőrös a mellem,
kiszúrom az eget, ha hátamra
feküdve csillagot bámulok.
Fekete a levegő,
orrom felszívja a sót, vagy drogként
a mediterrán nyárvéget,
itt nem olyan görcsös a levegővétel,
mint otthon.
Lustán loccsan a víz, kiúszni a bójáig,
nem tovább.
Aztán ki a partra, ólom a derékon,
a göndör szőrökről
csorog a víz, a só bennereked,
mégsem csíp. Pedig nem vagy itt, hogy

A tengernél minden kisimul.

Szerző: Nagy Izabella

Kiemelt kép: Pixabay (Pexels.com)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük