A baglyok mint meseszereplők régóta fontos szerepet töltenek be. Ha csak egyet kellene mondani, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek dr. Bubó jutna először eszébe. Na jó, a kisebbek talán már csak Bagolydoktorra gondolnának a Bogyó és Babócából, de hát bagolynak ő is bagoly, nemde?
Gúfó a fák ünnepén
A Gúfó a fák ünnepén volt az első a sorozatból, amit megismertem: az idei Könyvfesztiválon volt alkalmam megszerezni. Nem is pihent sokáig a polcon, egy kedves bagolybáb kíséretében repült velem az óvodába, hogy megtudjuk: a célközönség vajon éppannyira el lesz-e ragadtatva tőle, mint én magam?
Három-négy éves gyerekek hallgatták olyan csöndben, akkora áhítattal a történetet, hogy ha rajtuk múlna csupán, öt csillagot érdemelne a mese.
Persze az sem titok, hogy a bábok hihetetlen vonzerővel bírnak, így az előttük repkedő Gúfó sokat segített a varázslat kiteljesedésében. Emellett életbe vágóan fontos volt számukra, hogy a képeket is megnézhessék. Ritkán érkezik hozzájuk a mese könyvből: törekszünk a mesét megélni, mesélni nekik, mert hiszem, hogy ilyen módon fejti ki valódi hatását.
Mindemellett úgy gondolom, van helye a felolvasásnak is, hiszen a könyv látványa, használata, varázsa alappillére az olvasóvá nevelésnek, a könyvek iránti érdeklődés megalapozásának, a szemet gyönyörködtető illusztrációk pedig felébreszthetik a művészet, az alkotás iránti szeretet érzését.
Nemhiába voltak olyan kíváncsiak a képekre. Takács Mari illusztrációi olyan varázslatosak, olyan sok apró részlet vár felfedezésre, hogy a könyv nem bújhatott vissza a meseládába, a gyerekek kezére kellett adni.
Takács Mari 2002 óta illusztrál gyerekkönyveket, kétszer nyerte el a Szép Magyar Könyv díjat, először a Friss tinta! című gyermekvers-gyűjteménnyel 2005-ben, majd 2008-ban Tótfalusi István: Meseország lakói című könyv illusztrálásával, továbbá 2007-ben IBBY-díjat is nyert A sötétben látó tündér illusztrációjával.
Gúfó és a gombák
A sorozat első része a felnőttekben általában vegyes érzéseket keltett, legalábbis a moly.hu-n adott értékelések alapján: a történet elvont, kusza, rövid, lóg a levegőben – nem lett sokak kedvence. A mesekönyv képi világa többeknél mentette a helyzetet, de itt is volt, aki nem tudott azonosulni az illusztrációkkal.
A titkos, föld alatti teliholdbuli a sokféle gombával, az állati zenekarral izgalmas volt; hogy Gúfó a zenekar tagjaként jutott be végül a bulira, kivételesen ötletes megoldás.
A gyerekek között ezt a részt biztosan össze fogom hozni a zenei neveléssel, kiosztom az összes hangszert, hogy még inkább átélhessék a teliholdbulit.
Számomra a végén a semmiből előjövő bagoly–telihold kapcsolat volt furcsa – elvégre nem farkas Gúfó, hogy ellenállhatatlan hívást érezzen a hold iránt… De mindezzel együtt ezt a kötetet sem száműzném a gyerekek polcáról.
Gúfó a boszorkányszombaton
A Gúfó-könyvek egyértelműen az illusztrációk miatt kerültek ilyen közel a szívemhez, de azért egyéb okok is vannak. A mesék terjedelme igazodik a célzott korosztály igényeihez; felépítése kicsit kapkodó, a gyors elalvással befejeződő történetek kissé lefejezik az egészet – mégis, a visszatérő motívum kellemes egységességet ad a sorozatnak. Legkevésbé a boszorkányos részt kedveltem; szerintem izgalmasabb lett volna, ha inkább Gúfó után erednek a boszorkányok, és nem egy perzselt medvét igyekeznek kiengesztelni (akit egyáltalán nem ábrázolt a történet olyan dühösnek, mint amilyennek lennie kellett volna azután, hogy kis híján kigyulladt). Az író kihozta ebből, amit lehetett – akinek pedig nem tetszik, mondhatja visszafelé a varázsigét, hátha eltűnik a medve könyvestül-mindenestül:
„Hárman hívunk, medve-ősünk,
Gúfó a boszorkányszombaton (Csimota, budapest, 2017)
Hogy bizalmas alkut kössünk
Teveled, ki örök és ki
A lobogó tűzből lépsz ki!”
Gúfó a csillagok között
Sopotnik Zoltán az IGYIC oldalán megjelent ajánlójában írja, hogy szerinte Gúfó kirándulása a csillagok között segíti a gyermeki traumák feldolgozását:
„Persze van ebben a rövid mesében egy traumafeldolgozós szál, számomra konkrétan a betegség vagy a halál-kérdést hozza be szépen, és mutatja meg a kis olvasóknak. Semmit nem mond ki, és milyen jól teszi, a fantázia majd elmagyaráz mindent, de akkor sem történik katasztrófa, ha nem.”
Szerintem ebben a kötetben, csakúgy, mint az előző háromban, felesleges keresnünk ezeket, és ehhez hasonló mély gondolatokat. Igaz, hogy Gúfó választás előtt áll: fennmarad az égbolton örökre 89. csillagképként, vagy hazatér szüleihez? De ezt semmiképp nem hoznám párhuzamba sem betegséggel, sem halállal – a döntés itt az ő kezében van, és meg is hozza azt. Ám ha mégis bele akarunk látni bármi fontosat, szerintem az, ahogyan a szekeret húzó medve ignorálja Gúfó hazatérésre vonatkozó kérdéseit, sokkal többet tanít: a nem érdekében álló dologgal kapcsolatban nem segíti elő a kisbagoly tudását, így próbálja abba az irányba terelni, ami számára ideálisabb volna. Sokkal nagyobb rálátást nyújt ez az észrevétel a világ dolgaira, mint hogy a holtak a csillagok közé kerülnek.
Gúfó döntött
A bagolyfióka végül úgy dönt, most, míg nyitva az égi kapu, ő inkább indul, nem vár a medve talán soha meg nem érkező válaszára.
Ahogyan minden olvasó eldönti majd, érdemel-e helyet ez a sorozat a fiókák polcain. Ha nem, érthető: valóban sajátságos, egyedi stílusban íródott, kissé kurta-furcsa, Takács Mari illusztrációi pedig ehhez igazodva tűnhetnek elnagyolt, bárgyú képeknek, melyek alapján joggal hihetik, hogy egy pingvin van főszerepben.
Ám ha akad, aki mindezek ellenére is esélyt ad a sorozatnak, szívvel-lélekkel adja gyerekek kezébe, annak nem fog csalódást okozni. Egy kis varázslat itt, egy kis muzsika ott, és azok, akik számára a könyv íródott, ellenállhatatlan kísértésbe esnek. Akárcsak Gúfó a holddal. Kell ennél több?
Írta: Hacskóné Bezzeg Alexandra
Kiemelt kép: Gúfó a csillagok között (Foxbooks.hu)
