„Ha úgy hozza a sors”, és ebből levonjuk az „el ne kiabáljuk” tételét, akkor megtörténhet az, amit szeretnénk – valahogy így hangzik a török emberek képlete.
A keleti népek sors iránti alázatossága sokszor ijesztő, mert akkor is a sorsukban és Istenükben bíznak, amikor tehetnének valamit a történések befolyásolásáért. Törökországi lakosként közelről látom, ahogy sokszor az én ingerküszöbömet bőven karcolva alakítanak ki olyan helyzeteket, amelyek veszélyt jelenthetnek mind önmagukra, mind másokra. Mert nem félnek. Mert hisznek.
Persze nem kell ehhez veszély. Hányszor, de hányszor hallani két török beszélgetésében, hogy kısmetse – ha úgy hozza a sors, Inşallah – Isten akaratából; és hányszor a vigyázó felkiáltás, Maşallah, vagy Allah nazardan korusun – amit Isten akar, a Jóisten védjen meg a rontástól, el ne kiabáljuk! Ebből vajon levezethető az őket irányító képlet?
Egy másik nép gondolkodásmódjába betekinteni nem egyszerű, a fejükkel gondolkodni pedig végképp nem az. A nyelv ismerete mindössze egy eszköz az ember kezében, emellett végtelen türelemre és tengernyi beleérző képességre van szükség, hogy látni lehessen a mélységet.
Ha egyáltalán lehetséges ez egy más kultúrából érkezőnek. Lehetséges?
Két év múlva sikerül lecserélni az autónkat – ha úgy hozza a sors. Jövő héten tudunk találkozni Alival és Zsuzsával, a barátainkkal – ha Isten megsegít. A kislányunk az utóbbi időben nagyon jó étvággyal eszik – lekopogom, legyen, ahogy Isten akarja. Nagyon szépen haladtok a lakás felújításával…. – a Jóisten védjen meg a rontástól, csak el ne kiabáljuk!
És békések. Önmagukkal. A sorsukkal. Életútjuk alakulásával. Hisz minden előre elrendeltetett, csak emelt fővel lépdelni kell a kijelölt úton, és ebből a maximumot kihozni. Ebből! Nem abból, ami az úton túl van! Nem pislognak át a másik vágányra, nem zöldebb a szomszéd fűje! Azzal igyekeznek gazdálkodni, amit kapnak, amiért a kijelölt úton belül megküzdöttek, megdolgoztak. És nem kell több… De igen, tulajdonképpen valami még kell. Egy pohár tea még boldogabbá teszi őket, ha a szeretteik vagy a barátaik társaságában fogyaszthatják el.
Nehéz ezt nekünk felfogni. Nekem. Nekünk.
Nekünk, akik őrjöngve tudjuk a sors által behatárolt útvonal melletti kerítést szaggatni. Mert nem így akartuk, nem így képzeltük el.
És elhatalmasodik rajtunk a depresszió, kiégünk, csak vegetálunk, mert úgy érezzük, mi nem ezt érdemeljük, az ott, az a mi utunk, ott kellene lépdelni! Ha nem így van, egye meg a fene az egészet! Nem kell a francos tea, vidd innen, én most boldogtalan vagyok, hát nem látod?
Nyugalom…
A magam fajtának félre kell tenni az eddig berögzült szokásmintákat, és lazulni kell. Kell? Lehet? Akarom? Tudom?
Így szól hát a képletük: ha úgy hozza a sors, ha a Jóisten úgy akarja, akkor megtörténik az, amit szeretnénk, de ebből vegyük le az elkiabálás kockázatát, és adjunk hozzá egy nagy adag teát, amivel még élvezetesebbé tehetők a mindennapok.
Mit lehet ebből nekünk kihozni?
Kiemelt kép: W W / Pexels
K. Tengeri Dalma írása
