Gyere utazó, pihenj meg itt!

Biobia portáján egy látássérült szemével
gyere utazó kiemelt

Hogy mondhatnám el mindazt, mit megéltem:
A mecseki erdőn, hegyen és réten,
Az embereknél, kikhez betértem.
Vendégszerető emberek dolgos napjait,
Hegymászók izgalmas kalandjait,
A helyi hagyományokat, a gasztronómiát,
S azt a csodálatos békés harmóniát,
amit az ott élő ember megteremt,
Ahogy él, dolgozik, küzd, szeret.
Együtt süt a Nap, szél fú, és hó havaz,
Együtt él a szívemben a mecseki
Tél, ősz, nyár és tavasz.
Mint a hó; olvad a szívem,
Mint a nyár; melegít itt benn,
mint az ősz; álmosan ringat,
mint tavasz; zsendül s rügy fakad.


Ma ismét itt vagyok a Mecsek hegyei közt fekvő Biobia portán.

Már nem először járok itt, de ez a különleges, csodálatosan szép hely, a maga mindennapi békés életritmusával teljesen lenyűgöz, és mindig visszahívogat. Ahogy ott állok, és felelevenítem a korábbi idők eseményeit, érzem, együtt pezsdül fel, kavarog bennem az ott töltött tavasz, nyár, ősz és tél élménye.

Fotó: Peter Mason/Unsplash.com

A kapu nyitva, hát belépek.

Bia – ahogy én őt le tudom festeni –, egy életerős, pirospozsgás ember, fantasztikus háziasszony, egész családjával dolgozik a kert művelésén, amellyel bizony rengeteg munka van nap mint nap. Emellett túravezető, esküvőszervező, vendégfogadó, nagyszerű nagymama, és ha valamit kihagytam volna, az azért van, mert a következő oldalakat nem akarom csak ezzel kitölteni.

Mélyen beleszippantok a levegőbe: mindenhonnan virágillat száll felém. Mindenhol éppen virágzik valami: egy pillangóvirág, rózsa, muskátli, mályva, harangvirág és még ki tudja, mi minden.

Mielőtt bemennék a házba, körbejárom egy kicsit a kertet: rögtön felfedezem azt az érdekes kocsiutat, ami a kaputól a fészerig halad, és a két keréknyomban egy-egy aszfaltcsík húzódik, míg a kettő között fű van, a kerékvágányon túl mindkét oldalt gazdag növényvilág.

A kert végében hívogat a fészeralj: Gyere utazó, pihenj meg itt! Bent pompás kinézetű padok és egy régi, erezetes faasztal található. A fészer bejáratánál megállok, nyakamba csüngenek az akácfa zöldbabhoz hasonlító termései. A padokat félbevágott fatörzsekből formázták ki, amelyek a sima felületükkel néznek felfelé. A hangulat nagyon barátságos: üde virágok egy vázában, helyben hímzett asztalterítő, fonott kosarak mecseki díszítéssel, a falon körben pedig megannyi fali tányér, szőttes, agancs, lelógó régiség, kivájt fateknő, kukoricamorzsoló. A fészer hátsó részében egész szárított gombagyűjtemény található.

A fészerhez közel egy nagy kemence, mellette kút, fügebokrok és tűzrakó hely, körülötte fatönkökkel. Arrébb rengeteg fa, kisebb és nagyobb bokrok: málna, ribiszke, egres, bodza, naspolya, meggyfa, cseresznye és egy szép nagy szilvafa; a fügebokor roskadásig telve gyümölccsel. A dió még zöld, de a faluban már javában készítik a zöld dió lekvárt, ami igazi csemegének számít.

Fotó: Fred Sprinkle/Unsplash.com

Mindent végigtapogatok: a fák érdekes leveleit, melyek formára, erezetre is különböznek. A virágokat, melyek között vannak gyógynövények, körömvirág, kamilla, levendula, és hol fűszeres, hol balzsamos, édes illatú virágra lelek. A fűszernövények és a virágok jó része, jellegzetes illata még vakon is felismerhető.

Megnézem a kerti zöldségeket, de csak óvatosan, nehogy a veteményeseket véletlenül letapossam. Szinte minden talpalatnyi hely be van vetve valamivel. A répa, a cékla, a spenót, a karalábé, a tök, az uborka mind nagy kedvenceim – állítom, hogy olyan friss, ropogós-édeskés répát még nem ettem sehol máshol, mint amilyet itt.

A ház igazi parasztház: piros cseréptetővel, ahol a galambok szívesen töltik szerelmes napjaikat. Vályogból és vörös homokkőből épült, ami errefelé igen gyakori. A verandán sok növény, és a veranda párkányán mindenféle izgalmas termések, kőzetek, kagylófélék sorakoznak. Bia mesélte, hogy ő minden évben csinál az évszakoknak megfelelően terményekből, száraz gyümölcsökből, virágokból, bogyós termésekből, kövekből álló gyűjteményt a tornác párkányára, ezzel díszítve azt. Így, ha őszbe hajlik az idő, találunk ott a megkeményedett, de még illatozó birsalma mellett mészköveket, érdekes formájú tobozokat, faháncsot, csigaházat, sokféle színű és tapintású kagylót, sziklanövényeket, madárbirset, csipkebogyót, egy jókora, kifújt libatojást, diót, akác termését és egyebet.

Az ősz itt az egyik legszebb évszak, az erdők ilyenkor négyféle színben is pompáznak: vörös, sárga, zöld és barna színek tarkítják a leveleket. Én ebből mit sem látok, de a levegőt harapni lehet, az erdőre mintha finom fátyol ereszkedne, a lábunk alatt már cuppog a talaj, a patak egy kicsit már lomhábban szalad, és a szarvasok is üzekednek az erdőben. Hallom az erdő minden neszét: ahogy lepotyog pár makk, ahogy lesodor a szél sok-sok levelet, ahogy cseppenként megered az eső.

Egy kis pihenés után úgy döntök, itt az ideje, hogy bemenjek hozzájuk.

Bia tárt karokkal fogad, széles mosollyal és egyből betessékel a házba. Bent kellemes meleg van, lehuppanok egy gyékényüléses székre az ebédlőben. Élénk csevegésbe kezdünk, megkérdezem Biától, miben segíthetek. Jóllehet, sütni-főzni úgy, mint ő, nem tudok, de csináltunk már együtt sóska, cukkini, sőt csalán főzeléket is, és számos ételt tudok előkészíteni, kikavarni.

Fotó: Mae Mu/Unsplash.com

Az egyik négynapos ittlétem során megtanított kenyeret sütni, ami nem is olyan bonyolult, csak a gyúráshoz kell egy kis kézügyesség. Meg persze türelem. Egyszerre négy vekni kenyeret is készítettünk, mert nagy a család. Én gyúrtam, nyújtottam, ő pedig segített, hogy a tészta egyenletesen legyen kinyújtva. Végül megszórtuk napraforgó meg szezámmaggal. Na de az olyan kenyér, hogy ha egy hét múlva kicsomagolom, még mindig ropogós, finom!

A ház nagyon barátságos és szépen berendezett: tágas ebédlő, antik asztal, rajta mindig valami csemege (dió, szárított almakarika, gyümölcsök). A pulton kézműves dolgok, kerámiatárgyak, egy fából faragott csacsi, ami szekeret húz. Két szoba közé beékelve egy kályha, ahol Bia kilencven éves édesanyja, Mariska néni melegszik.

Mariska néni még javában besegít a ház dolgaiba: ő főzi, kavarja a hatalmas üstben rotyogó baracklekvárt, és ő is készíti elő a hozzávalókat. Ő morzsolja a megszáradt fűszernövényeket, gyógynövényeket, hogy abból Bia érdekesebbnél érdekesebb dolgokat készítsen, medvehagymás sót, szegfűgombás lecsót és hasonlókat.

Bia lánya, Panni és néhány barátjuk is besegít a családi gazdálkodásba. Panni remekül főz, minden házi és konyhai teendőt ő lát el. Valóságos konyhatündér! Bia fogadja a vendégeket, akik akár tízen is megszállhatnak hátul a pajtaszállóban. Neveli a zöldségeket, gondozza a fákat – köztük édesanyja kedvenc rózsafáját is –, és kertet gyomlál. A kert végében áll egy nagy üvegfedelű aszaló, abban aszalja meg a gyümölcsöket. Bia azt mondja, sosem használ fel, vagy gyűjt olyan dolgokat, amik nem itthon teremnek. Életfilozófiája, hogy ismerjük meg a környezetünket, hazai terményeinket, és abból éljünk. Ha cukkini nő a kertben kilószámra, akkor akár egy hétig is azt eszik. Mindennek megvan a maga ideje, és ezt legjobban a gazdálkodó vidéki ember tudja.

Fotó: Bill Ringer/Unsplash.com

Másnap teszünk egy kirándulást a környéken. A híres Jakab hegyre caplatunk fel, ami a Mecsek része. A hegy itt-ott igen meredek, helyenként szakadékokkal. Néhol patak keresztezi utunkat, egyszer átugrás közben sikerült is belecsúsznom a patakba, majd fél lábbelivel kellett tovább bandukoljak, amin mindketten jót kacagunk.

Ezeken a kirándulásokon minden virágot, fát, bokrot, érdekes termést és kőzetet megérintek, százéves fákat ölelek át, megszagolok illatos hunyort, árvacsalánt, kankalint, boglárkát.

Találtunk szarvasagancsot, ami nagyon érdekes vakon megtapogatva, mintha művész alkotta volna, annyifelé ágazik. Bia egyszer egy összeaszalódott kis levelibékát adott a kezembe, egyáltalán nem volt ijesztő, a teste nagyon kicsi, mintha valami aszalt növényt tartanék a kezemben. Az alakja viszont teljesen kitapintható. Megint máskor diót találtunk, melyet a mókus kirágott, azaz csak egy pici nyílás volt rajta, a belét mégis valaki eltüntette.

Egy tisztáson vagy dombtetőn leülünk és falatozunk. Gyakran szétnézünk, és gyűjtünk ehető leveles növényeket a szendvics mellé. Ilyen a zamatos turbolya, zsázsa, vadhagyma, medvehagyma, paréj, porcsin, medvetalp, tyúkhúr és társaik. Többször kóstoltunk galagonyát, csipkebogyót és más érdekességeket, mint a kövirózsa savanykás levelét, a sásliliom édes virágát, a muskátlit és sokféle mályvavirágot. Fölszedelőzködünk, hogy továbbinduljunk. Nehezebb terep jön: a bozótosban magunknak kell utat törni, ha kevésbé meredek helyen szeretnénk haladni. Ahol beszűkül az ösvény, ott Bia megy elöl, én pedig fogom a vállát. Minden lépését érzékelem, hogy merre megy, és azt is, ha szintkülönbség jön – fel kell lépni, vagy jobban lejt a talaj. Persze, Bia mindent előre jelez nekem, ahol pedig sima füves-földes az út, ott egyedül baktatok Bia mellett.

Egyszer csak egy jó kis lejtőhöz érkezünk, és amennyire be lehet látni az utat egész hosszan tart. Visítozva és nevetve szaladunk le a lejtőn mindketten, alig bírjuk fékezni a lépteinket – talán nem is akarjuk. Visz a lendület, az életöröm… Igen, jó egy percre újra gyereknek lenni, a nagy helytállások közepette visszatérni régi gyermek-énünkhöz. Önfeledten nevetni, és jól érezni magunkat.

A domb aljában aztán sok-sok lándzsás útifűre lelünk, amiből béka széket készítünk és odatesszük a patakpartra a fűbe, hátha beleül egy béka, aki királyfivá változik. Kicsivel arrébb egy madárfiókára lelünk, lepottyant egy fészekből. Ádi fog neki egy-két szöcskét, amit egy fióka jóízűen meg is eszik. Szétnézünk, egy alacsonyabb ágon találunk egy régi elhagyatott fészket, abba tesszük bele. Bízunk benne, hogy a többiek megtalálják.

Fotó: Jamie Street/Unsplash.com

Ha visszatérünk a faluba, és elkanyarodunk Kővágószőlős felé, és betérünk az erdőbe, akkor ott találjuk Bia három kis erdei házikóját: a Szedres házat, a Könyves házat és a Mézeskalács házat. Az oda vezető út tele van rózsabokrokkal, amik szépek, de vigyázni kell, hogy ne akadjon fenn az ember rajtuk. A három ház mindegyike teljesen nomád: a vizet a ciszternában gyűjtik, főzni, melegíteni a kályhán lehet, mellékhelyiség kinn az udvaron.

A mézeskalács házikó a legkedvesebb Bia számára: hatalmas tölgyfák és diófák között bújik meg, szinte ki sem látszik. Ablaka zöld zsalugáteres, tulipán minták díszítik. Bent a sparhelten főzünk, de van egy kemence is, amiben kenyeret és más finomságot lehet készíteni. Bia arról mesél, hogy gyakran tanyáznak itt őzek, mókusok vagy a vaddisznók, és egész közel merészkednek hozzá.

Nagy utat tettünk meg, végre hazaérkezünk. A dédmama kötöget, Panni meg a tűzhely mellett sürög-forog. Mi lesz ma az ebéd? – próbálom kitalálni az illatokból. Valami édeskés illat terjeng, annyit mindenesetre megállapítok, hogy tésztaféle lehet. A leves illata kicsit savanykás, fűszeres. A mai ebéd tárkonyos húsgombóc leves mákos nudlival – jelenti be Panni. A mákos nudli az egyik kedvencem, ilyet is készítettünk már együtt Biával.

A fenséges ebéd után Ádival játszunk kint a kertben. Pancsol egy nagy felfújható medencében. Ádi nagyon eleven kis lurkó, fürgén szalad, ugrik, egész nap izeg-mozog. Többször jött már velünk a túrákra. Kitűnően mászik fára, és télen a dombtetőről csak úgy süvít le a szánkóval. Sajnos a Mecsekben sincs már olyan tartósan havazás, mint ahogy az régebben volt.

Fotó: henry perks/Unsplash.com

Uzsonnára Bia sütőtököt süt a kályhán.  A kályha közepébe egy ablak van vájva, ahova épp befér a tepsi. A sütőtöknek így sokkal finomabb lesz az íze, ropogós, amit – tapasztalatból mondom – otthoni villanysütéssel nem lehet utánozni. 

Ezeket a négynapokat általában tűz körüli énekléssel, szalonnasütögetéssel zárjuk. Én szeretem a magam pecsenyéjét sütögetni, a többiek segítenek, hogy lejjebb vagy feljebb, kijjebb vagy beljebb tartsam a nyársat. Nem baj, ha egy kicsit megég, a lényeg, hogy én csinálhatom.

Mit szívtam magamba, mit tanultam az ott töltött idő alatt? Az erdők, kertek titkairól, az állatok életéről, a növények gondozásáról, a föld műveléséről, amely meghálálja az ember erőfeszítéseit. Legendákról, mondákról, egy tájvidék szokásairól, hagyományáról, kultúrájáról, az ott élő emberek életmódjáról, közösségi életéről, az életről, mely a természet gyógyító erejét is felhasználja.

Valamint arról, hogy vannak gyökereink. Mit hozunk magunkkal, mit viszünk tovább, és mit adunk át gyermekeinknek? Találjuk meg a gyökereinket, és térjünk vissza hozzájuk!

Géczi Kinga írása

Kinga írása az első Tudaton-pályázatra érkezett pályamű „környezet” témakörben. A szöveget némi szerkesztéssel közöltük.

Kiemelt kép: DuoNguyen/Unsplash.com

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.