Szülőként a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, de azt vajon tudjuk, hogy mi a jó nekik? Szemlér Ákossal most a gyerekekről beszélgettünk, akikkel pedagógusként és mozgásfejlesztőként is nap mint nap találkozik.
K. T. D.: Gyakorló testnevelő tanárként és mozgásfejlesztőként egészen más szemmel látod a mai iskoláskorú gyerekeket. Mivel foglalkozik tulajdonképpen egy mozgásfejlesztő?
SZ. Á.: Tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek idegrendszeri fejlesztésével. Tanulási nehézségek sokféle okból jelentkezhetnek, lelki, szociális, ritkábban genetikai okokból, és az esetek nagy részében idegrendszeri éretlenségből, amely szoros összefüggést mutat a mozgásfejlődés hiányaival, esetleges kimaradt vagy nem megfelelően rögzült szakaszaival. Megfelelő mozgásminták megtanulásával és rögzítésével ezek az idegrendszeri kapcsolatok „utólag” is létrehozhatók, kifejleszthetők, így jelentős javulás érhető el a tanulási képességek terén is. Agyi huzalozásnak tekinthető ez: idegpályák létrehozása mozgáson keresztül.
K. T. D.: Milyen mozgásmintákra gondoljunk itt? Egyfajta gyógytornáról van szó?
SZ. Á.: Gyógytornának semmiképp nem nevezném, hiszen ez valamiféle betegségre vagy betegség utáni rehabilitációra utal. Fejlesztő mozgássorokról beszélünk. Ezek a mozgásminták, mondhatni, genetikailag kódoltak, és természetes módon kialakulnak, ha a gyermeket a fejlődése során megfelelő mennyiségű és komplexitású mozgási inger éri.
Ez így bonyolultnak hangzik, szóval adok egy szemléletesebb példát. A jelenleg alkalmazott mozgásfejlesztő eljárások döntő többségében olyan mozgáselemeket tartalmaznak, vagy építenek fel fokozatosan, amelyek egy átlagos kenyai, brazíliai, busman, amazóniai 4-5 éves kisgyermek hétköznapi tevékenységei. Felmászik, leugrik, átbújik, hintázik egy faágon, egyensúlyozik, szökdel, kavicsokat dobál vagy válogat, forog, kúszik, mászik, felszalad a lejtőn, legurul a lejtőn, botokat ütöget össze ritmusra, táncol.
Ezek nem kultúrafüggő elemek, nálunk ezt ugyanúgy megcsinálják a gyerekek, amíg nincsenek ebben jelentősen korlátozva. De vannak.
Egyébként ez nem csupán gyermekkorban működik, mozgásterápiával felnőtt, sőt időskorban is érdemes lenne foglalkozni, hiszen az idegrendszer leépülése nagymértékben megelőzhető így, nem említve az egyéb pozitív egészségügyi hatásait.
K. T. D.: Hogyan látod, milyen állapotban vannak a mostani gyerekek?
SZ. Á.: A mai iskoláskorú, iskolába kerülő gyerekek közül igen sokan fejlesztésre szorulnak, ezeknek csak töredéke van „lepapírozva”. Hozzáteszem, ez nem új keletű jelenség. Jó szemű, jó nevű testnevelők már évtizedekkel ezelőtt jelezték, hogy probléma lesz, sőt megelőző javaslatokkal is előálltak, sajnos nem találtak támogató környezetre. Annyi változott, hogy most már a tanulási nehézséggel küzdő gyermekek száma kezdi elérni azt a határt, amit a hagyományos iskolarendszer egyre nehezebben tud kezelni. Mondhatni, most kezd égetővé válni a kérdés.
K. T. D.: Ha nem új keletű a jelenség, vajon mikor kezdődött, és miért jutottunk el ide?
SZ. Á.: Nehezen mondanám meg, hogy mikor kezdődött. Amikor én általános iskolás voltam, akkor is voltak nehezen tanuló diákok, akkoriban azonban még nem voltak háttérkutatások – legalábbis itthon –, nem ismerték ennek az idegrendszeri okait, összefüggéseit. Azt gondolom, hogy az életmódunk ezt szinte törvényszerűen hozta magával.
Ironikus, hogy a 21. században, amikor már van géntérképünk, internetünk, 3D-s nyomtatónk, akkor a testünk, az idegrendszerünk – mozgásfejlődési szempontból – még mindig igényli a „dzsungelt”, és ha nem kapja meg, lassan, de biztosan, képességeiben visszafejlődést mutat.
Persze ez generációkon átívelő folyamat. Egyfajta nagyon lassú, képletes visszafejlődés, „revolúció”.
K. T. D.: Kinek mi a felelőssége, hogy itt tartunk most?
SZ. Á.: A kedvenc kérdésem. Az iskola az óvodára mutogat, az óvoda a szülőre mutogat, a szülő az iskolára mutogat. Mindenki mindenkire mutogat, régi hagyomány ez nálunk, a gyerek meg a nagy mutogatás közben ott áll megoldás nélkül. Csalódást kell, hogy okozzak: mindannyian benne vagyunk. Szülőként azért, mert tudtunkon kívül leszoktatjuk a mozgásról a gyerekeket. „Ne rohanj, ne mássz fel, ne csússz hason, ne forogj, ne dobáld a kavicsot, vigyázz a ruhádra, maradj nyugton, ne legyél izgága…” Ismerős? Hagyni kellene nekik teret, időt és koszolni való ruhát, mert ők simán megoldják a saját idegrendszeri fejlesztésüket. Az igaz, hogy amikor legurul a lejtőn, ő nem tudja, hogy az a vesztibuláris rendszert fejleszti… Legurul, mert ösztönösen tudja, mire van szüksége. Zente kisfiam, aki 2 és fél éves, hetekig forgott körbe-körbe, míg el nem szédült, és fenékre nem ült. Azután, amikor az idegrendszer elérte a megfelelő állapotot, abbahagyta. Mostanában újra látom, hogy csinálja, alkalomszerűen.
Aztán a gyerek bekerül a közintézményekbe, és megtanul széken ülni – ami miatt a civilizált embernek tönkremegy idős korára a gerince, a csípője és a térde –, nyugton maradni és csak néha-néha szünetekben mozogni, meg tesiórán, meg másfél órát délután. Összességében a töredékét annak, amit az életkorából adódó igényei diktálnának.
Fokozatosan, módszeresen leválasztjuk a természetes mozgási ösztöneiről. Valakinél ez nem okoz látható idegrendszeri tüneteket, van, aki nem ilyen szerencsés.
Ez mindannyiunkkal megtörtént gyerekkorunkban. Jelentős különbséget az hozott, hogy mi még iskola, óvoda után rohantunk a játszótérre, bicajozni, „bármit csinálni”. Próbáltuk kompenzálni a mozgáshiányt. Ma a gyerekek elvannak a virtuális világban. Többnyire ülve. Hozzáteszem, a virtuális világot is lehetne kiválóan alkalmazni mozgásfejlesztésre! Van rá példa!
Ez a felelőskeresés azonban semmit nem változtat a helyzeten, ami itt és most van. Megoldásközpontú gondolkodás hiányában hiába keresünk bűnbakot. Nem lesz tőle jobb senkinek.
K. T. D.: Mi várható akkor, ha folytatódik a mostani tendencia?
SZ. Á.: Egyre több tanulási nehézséggel küzdő és emiatt túlfeszített idegrendszerű, az iskolában kizsigerelt gyerek, ennek következtében kizsigerelt pedagógus és szülő. Lehetséges kimenet, hogy a követelményrendszert egyre lejjebb és lejjebb teszik, hogy a megfelelően teljesítő gyermekek százalékos aránya ne csökkenjen. Így rendszerszinten, statisztikailag nem lesz jelentős a probléma. Nem kell hozzányúlni a dogmatikus struktúrákhoz, amire az oktatás felépült. Jelenleg az nem szempont, hogy ebben hány tanuló, tanító és szülő őrlődik fel.
A gyermekpszichológusok között létezik a mondás: az atipikus válik tipikussá. Ez várható, ha a rendszer, a struktúra nem változik. Ha nem is most, de közeleg a fordulópont, amikor ez valóság lesz.
K. T. D.: Tételezzük fel, hogy a körülmények ideálisak a teljes szemléletváltáshoz, amelyre mind alulról, mind felülről szükség lenne. Hogyan lehetne ezt a kettőt úgy összekapcsolni, hogy elinduljunk egy pozitív változás irányába?
SZ. Á.: A feltételezés más országgal kapcsolatban lehet esetleg releváns. Mi itt kifejezetten tradicionális, hagyományokból nehezen engedő, dogmatikus és tekintélyelvű gondolkodásmódban szocializálódtunk az élet minden területén. Egyénileg is, és intézményi szinteken is. Kevésbé fontos kérdés, hogy valami hatékony-e, vagy sem. Fontosabb, hogy már régóta így csináljuk, tehát marad. Persze megy a példálózás a finn oktatási modellel, meg az ilyen-olyan hatékony iskolarendszerekkel, de alapvető struktúrákhoz senki nem mer hozzányúlni.
Megpróbálunk látszatreformokat foganatosítani, mint például „boldogságóra” vagy „élményközpontú pedagógia”, amelyek természetesen jók is lennének, ha nem egy, erre majdnem alkalmatlan keretbe próbálnánk őket beleerőszakolni.
Valós megoldást az alapvető szerkezetek átalakítása jelentene, igazodva a megváltozott kihívásokhoz. Talán gyümölcsözőbb lenne, ha az első osztály leginkább a képességfejlesztéssel telne, minimális tantárgyi ismeretekkel fűszerezve.
A gyerekek rohanjanak, másszanak, körjátékozzanak, táncoljanak, doboljanak, ukulelézzenek, fejlődjenek!
Lehetne ezt akár nulladik évfolyamnak nevezni. Hiába a legjobb pedagógus, aki szívét-lelkét kiteszi, és tényleg vért izzad, ha a gyermek idegrendszere még nem áll készen. S azt látjuk, hogy a 6 évesek egyre nagyobb része ilyen. Aki meg nem, az is szét lesz stresszelve a teljesítményhajszolás miatt, amibe meg az iskolák vannak belekényszerítve – ilyen a szisztéma. A legtöbb intézményben viszont az is nehézséget jelent, hogy a fejlesztő kollégáknak helyet és időt biztosítsanak a munkához. A prioritások átgondolására lenne szükség mihamarabb s nem valamikor 15 év múlva.
K. T. D.: Létezik már pozitív példa?
SZ. Á.: Igen, lehet már megoldásközpontú példát említeni, és nem is kell érte messzire menni: Ausztriában elkezdtek úgynevezett „motorik parkokat” építeni. Kifejezetten a motorikus képességek fejlesztésére irányuló „játszóterek”, több ezer négyzetméteren, felnőtteknek is. Kicsit olyan, mint egy kalandpark, azzal a lényegi különbséggel, hogy nem a teljesítmény a cél, hanem a fejlesztés. Ideálisan el tudnám képzelni, hogy minden iskola mellett, vagy elérhető közelségben van egy hasonló létesítmény. Utópiának tűnik.
K. T. D.: Mit tehet egy testnevelő tanár ilyen helyzetben, milyen eszközök állnak rendelkezésedre?
SZ. Á.: Személy szerint igyekszem gyakran olyan akadálypályát építeni a gyerekeknek, ahol a lehető legtöbb mozgásformát kell használniuk. Ez csupán kreativitást igényel, mert a legtöbb eszköz minden intézményben adott: zsámolyok, szekrény, padok, karikák, különböző kötelek, szalagok, bóják. A tanulók nagyon élvezik az akadálypályát, kiváltképp, mióta az Exatlon című műsor elstartolt. Az időkeret okoz inkább nehézséget – bár egy felépített pályát akár több, soron következő osztály is használhat –, és az, hogy köt a tanmenet.
K. T. D.: Szülőként a legjobbat akarjuk a gyerekünknek, csak sokszor nem tudjuk, nem jól tudjuk, hogy mivel teszünk neki jót. Vagyis nevezzünk ki még több ruhát, amit lehet odakint nyüstölni, és legyünk lazábbak? Mit tehetünk?
SZ. Á.: Nagyon kényes kérdés: mennyire lehetek laza szülőként egy olyan társadalomban, amely nem boldogságközpontú, hanem teljesítménycentrikus?
A szülő elsősorban biztosítsa a lehető legtöbb és legkomplexebb mozgási ingert a gyereknek, mielőtt még az intézményi nevelésbe kerül!
Utána meg azért, mert egy teljesítményalapú, kötött, uniformizáló rendszer nagy lelki nyomást helyez a kicsikre, amit természetes úton szintén mozgással tudnának feloldani. Mint említettem, teret, időt, sok időt, és igen, koszolni való ruhát kell adni a gyereknek. S az sem kifogás, ha valaki panelben lakik: egy gyerekszoba is kiválóan, pillanatok alatt átalakítható igazi „dzsungellé”, ahol kúszni, mászni, egyensúlyozni, szökdelni, forogni lehet. Nem heti kétszer, mindennap! Csupán szándék kérdése. A lurkók imádni fogják.
K. T. D.: Lehet, hogy nekünk sem ártana időnként beülni a hintába, vagy kúszni-mászni egy kicsit a gyerekekkel?
SZ. Á.: Ez a lehető legjobb a gyerekeknek is, nekünk is. Nekik azért, mert családi élménnyé válik a játszóterezés, nekünk felfrissülnek az idegi összeköttetéseink, javul az izomtónus és az ízületi mobilitás, frissül az egyensúlyozó rendszerünk, ami egyébként a leghamarabb leépül, ha nem használjuk. Viszont meg kell, hogy mondjam, lassan öt éve járom a város játszótereit, de elvétve sem találkoztam a mászóka tetején vagy a csúszdában másik szülővel. Fura.
K. T. D.: Más kontextusban ugyan, de te is említetted a 21. századot, nem lehet elmenni a tény mellett, hogy digitális világban élünk. Szó esett róla, hogy a virtuális világot is lehetne kiválóan alkalmazni mozgásfejlesztésre. Vagyis?
SZ. Á.: Vagyis az ember speciális szemüvegben kapja az információt, az ingert a virtuális valóságból, de a testével hajtja végre a mozgásokat a valós térben, s ennek eredménye szintén a virtuális térben jelenik meg. Játék. Megkapod a vizuális ingert, az idegrendszer kiküldi a megfelelő jeleket, megjön a mozgásos reakció, kiépülnek az adott idegi kapcsolódások, fejlődnek a motorikus képességek, a koordináció, összpontosító készség, ritmusérzék, finommotorika. Egyfajta aktív együttműködés ember és számítógépes program között. Írható pályákkal, korcsoportra tervezhető nehézségi fokozatokkal. Ez már ma is elérhető, beszerezhető! Itthon. Minden iskolába kellene egy ilyen a rengeteg tablet, digitális tábla és projektor mellé, amiket csak ülve bámulnak, mint a tévét. Azt gondolom, hogy intézményi szinten nem is nagy kiadás, mindenféle pályázatok és támogatások léteznek a digitális oktatás fejlesztésére.
Hiszem, hogy az ősi és a modern nem egymást kizáró ellentétek, hanem lehetnek egymás kiegészítői.
Az interjút készítette: K. Tengeri Dalma
Ákos korábbi megjelenései a Tudatonon:
- Az átlagfogyasztónak nem a növényvédő szerek miatt kellene aggódnia – interjú
- Testaurátor – Egy rendhagyó kísérlet naplója, avagy rántottából lehet még tojás?
- Testaurátor – Küzdelem a Döggel
- Testaurátor – Légzés és méregtelenítés
- Testaurátor – Élet a tányéron túl
A kiemelt kép forrása: sasint / Pixabay
