„A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással (fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal), az elhanyagolással és információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen, megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.”
1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról
Biztos vagyok benne, hogy az olvasók között mindenkinek van legalább egy ismerőse, akit gyermekkorában csúfoltak, „cikiztek”. De vajon mi a helyzet ma ezekkel az emberekkel? Vajon valóban csak ugratás volt ez, gyerekkori „civakodás”, amin akkor jót nevetett (az áldozaton kívül) mindenki, és amit már rég el kellett volna felejteniük? Mi van, ha egészen más az ő életútjuk? Hol ér véget az ugratás, és hol kezdődik a bántalmazás olyan foka, ami akár öngyilkossághoz is vezethet? A statisztikák szerint a gyerekek kétharmadát érinti valamilyen formában abúzus.
Régóta ismert, a gyermekként átélt megrázó, ártalmas élmények gyakran közvetlenül hozzájárulnak a mentális betegségek kialakulásához. Az viszont, hogy az átélt események szoros kapcsolatban állnak az akár élethosszig tartó, krónikus szomatikus betegségekkel, csupán az utóbbi évtizedekben került az érdeklődés középpontjába. Képzeljük el, mi történik akkor, ha valakit tartósan bántalmaznak éppen azok a személyek, akikkel az ideje legnagyobb részét tölti, és akik a személyisége, az identitása szempontjából meghatározók: a kortársai…? Jelen cikkben a kortársbántalmazással foglalkozom kiemelten.
Kortársbántalmazás
A bántalmazás, történjen akár csak egy alkalommal is, olyan támadás, amely a személyiségfejlődés (de)formálódásához, az identitás töredezettségéhez vezethet, és amelynek hatása nem múlik el nyomtalanul: hosszasan elnyúlik, felnőttkorban is megmarad.
A ki nem beszélt, fel nem dolgozott sérülés következményei súlyosabbak lehetnek, mint gondolnánk, hiszen a pszichológiai károkon túl egészségkárosító viselkedésformák (például szerhasználat, alkoholizmus), valamint krónikus egészségügyi problémák (például magas vérnyomás, szív- és érrendszeri betegségek) is kialakulhatnak.
A WHO definíciója szerint a bántalmazás lehet szóbeli, fizikai, érzelmi (lelki), iletve szexuális. Bár egészen máshogyan történnek és hatnak az áldozatra, közös bennük, hogy a sérelmeket álélt gyermek viselkedésében változás áll be, jelei vannak.
Ha a kortársbántalmazásra gondolunk, sokunknak elsőre az iskola juthat eszünkbe, mint az abúzus helyszíne, ami valóban gyakori terepe a bántalmazás speciális eseteinek is, mint amilyen a bullying vagy a mobbing, amelyeket nagyon nehéz pontosan megragadni, de talán a „csúfolódás, piszkálódás, megalázás, kiközösítés, megfélemlítés” szavakkal írhatók körül leginkább.
Közös tulajdonságuk, hogy az elkövetők az áldozatot hosszabb időn át, ismétlődően, szándékosan bántják, amelyet azért tehetnek meg, mert az erőviszonyok nem kiegyenlítettek.
Az áldozatok nagyobb része ugyanis – helyzetükből fakadóan – passzívan viszonyul a bántalmazáshoz. Azaz nemcsak ellenállást nem fejeznek ki az ellenük irányuló abúzussal szemben, de jellemzően nem képesek (mert szoronganak, érzékenyek, bizonytalanok) vagy éppen hajlandók a védekezésre (például mert elutasítják a testi agressziót, gyenge a fizikumuk, esetleg nehezen kezelik a konfliktust stb.).
Hogy kire hogyan hat az abúzus, egyénenként változó. Lili és Gábor, akik mára már képesek és akarnak is mesélni a történetükről, hogy ezzel másoknak segítsenek, a következőképp jellemzik az átélt eseményeket.
„Próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék, de nagyon is ott voltam. Sírni akartam a mosdóban, de már magamat se tudtam sajnálni, csak azt akartam, hogy vége legyen. Hogy kezdődjön a következő óra, mert ott legalább nem rám figyelnek. Egyszer majd csak vége lesz ennek a napnak is.” (Lili, 38)
„Nem emlékszem mindenre, csak szófoszlányokra, hangsúlyokra, arckifejezésekre, hangulatokra. Nem tudom elmondani, mi történt, illetve nem tudom, minden megtörtént-e és úgy történt-e, ahogy emlékszem. Nem akartam részt venni az egészben…” (Gábor, 27).
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Lili és Gábor a túlélésért harcoltak. Lilit az általános iskolában szóban, érzelmileg bántalmazták osztálytársai, aki úgy védekezett, hogy láthatatlanná akart válni és kerülni akart mindenkit és mindent. Kint és bent. Nem akart bent lenni a teremben, a bántalmazóval, hanem kint akart lenni, egy védett helyen, ahová nem mehetett utána. Vagy ha mégis, volt egy fal, amit nem törhetett át. Ugyanakkor bent volt, saját magába temetkezve, a magányában, egyedül, és amíg a potenciális veszély el nem múlt, nem mehetett ki. A mosdó fülkéje a biztonságot jelentette, a szó legszorosabb értelmében, mert magára tudta zárni az ajtót.
„Egyszer nem működött a zár, és rámtépték az ajtót a szünetben és… akkor nem volt más út, mint menekülni. Hogy menjek be órára, ha a folyosón úgyis szétszednek? Rohantam a tanári elé, és azt mondtam, rosszul vagyok. Így hazaengedtek.”
Noha Lili számára az osztályterem, a mellékhelyiség nyújtotta a „biztonságot”, látni kell, hogy akit bántani akarnak, egy idő után a helyszínektől is szorongani kezd. „A munkahelyemen a folyosó és az udvar emlékeztet a régi iskolámra; idő kellett, míg megszoktam.”
A bántalmazott egyén számára tehát egy olyan alapvető szükséglet kérdőjeleződik meg, majd kerül módszeresen kiiktatásra, mint a biztonság. De egy másik fontos érték, a szabadság is csorbul, ugyanis fontos látni: ezekben az esetekben nem beszélhetünk olyan menekülési lehetőségről, amely az egyén számára könnyebbséget hoz.
És bár a hazafelé vezető út éppúgy lehet folytatása a bántalmazásnak, napjainkban egy mobiltelefon vagy egy számítógép (azaz minden eszköz, amit egyre fiatalabb korban és egyre evidensebb módon használunk) a szenvedés meghosszabbításaként is funkcionálhat. Egyre kevéssé beszélünk tehát lokalizált problémáról, a bántalmazás az áldozat egész életét áthathatja, aki végül egy olyan spirálban találhatja magát, amelyből a kiút a legtöbb esetben lehetetlen. Az elszenvedett sérelmek pedig az egyéntől, az egyén körülményeitől és a bántalmazás szubjektív/objektív jellemzőitől függően, de szinte minden esetben rövidebb vagy hosszabb távú önkárosításhoz vezethet.
Lilihez hasonlóan Gábor (27) is eljutott odáig, hogy menekülni akart. „Vica volt a neve, és a mai napig nehezen ejtem ki ezt a nevet. Nagyon erős fantáziája volt – egy undorító disznóként léteztem az osztályban, már-már állatként tekintettek rám, befogták az orrukat, ha elmentek mellettem, és egyszer egy lánynak mellém kellett ülnie, aki zokogott, és kérte, hogy csak ezt ne tegyék vele. Akkor már egyedül ültem. Mellém kellett ülnie végül a tanár utasítására, végig zokogott. A nap végén küldött nekem egy sms-t, hogy tönkretettem az életét a létezésemmel. Akkor éreztem azt először, hogy talán jobb, ha meg se születtem volna.”
Az e-mailben, mobiltelefonon, online felületeken, mint például honlapokon, blogokban, netes játékokban, közösségi oldalakon történő zaklatás, fenyegetőzés sajnos számos fiatal mindennapjainak a része.
Mint Lili és Gábor példáiból is kiderül, a bántalmazás, az agresszió rendkívül változatos formákban nyilvánulhat meg: történhet fenyegető módon, de lehet szó identitásrablásról, megalázásról, kiközösítésről, rosszindulatú pletyka terjesztéséről… Bármilyen formát ölthet, vagy – mint az előbb tárgyalt esetben – olyan információ közzétételét is ide értjük, amit az áldozat maga nem szeretne senkivel sem megosztani.
Az online térben történő bántalmazás „előnye” a bántalmazó szempontjából, hogy nem látja a célszemély reakcióit, ezért sokkal messzebbre mehet el, mint ha személyesen támadna, viszont eközben sokkal több emberhez juthat el ebben a térben (hogy hányan látják, sokszor beláthatatlan). Minél több emberhez jut el a kellemetlen tartalom, az áldozat számára az annál megalázóbb.
Mit tehetünk?
Ha elég sokat tudunk a bántalmazás természetéről, és kellő figyelemmel tekintünk a környezetünkre, a kortárs abúzus jelei megragadhatók. Interjúalanyaim közös élménye a megalázottságon túl a megsemmisülés és az értéktelenség érzése volt, ami odáig vezetett, hogy egyre többet kezdtek el hiányozni az iskolából, teljesítményük csökkent.
1. lépés: felismerés
Ahhoz, hogy segíteni tudjunk, fontos, hogy minél többet tudjunk a gyermekbántalmazásról, hiszen ezáltal valószínűbb, hogy felismerhetjük azt szülőként, barátként, rokonként.
Mivel az áldozatok az esetek többségében szégyellik, ami velük történik, hiszen elhitetik velük, hogy kevesebbek vagy rosszabbak, mint mások, illetve tartanak az esetleges retorziótól, ezért jellemzően nem beszélnek a bántalmazásról. Épp ezért fontos szót ejtenem a legfontosabb, legjellemzőbb motívumokról.
Fizikai bántalmazás esetén, bár a gyermekek többnyire igyekeznek eltakarni az ismeretlen eredetű foltokat, sebeket, ezek akkor is bántalmazásra utalnak, ha a gyermek ezt – fenti okokból – rendre letagadja. Szintén beszédes lehet, ha a gyermek otthon is sokat takaró ruházatban van, kezeit összefonja, összerezzen. Nehezebben megfogható, de ugyancsak a bántalmazás jele, ha a korábban jókedvű, vidám, extrovertált gyermek akár egyik napról a másikra, akár fokozatosan zárkózottá válik, egyedüllétre vágyik, nem barátkozik. Az alvásproblémák, a rémálmok, az esetleges éjszakai bevizelés, a lerágott körmök, a száj harapdálása is mind-mind a szorongás jelei.
Az iskolai bántalmazás esetén gyakori, hogy a gyerek jegyei a külső szemlélő számára különösebb ok nélkül leromlanak, a gyerek motiválatlanná válik, érdektelenné válik az iskolával kapcsolatos dolgokat illetően, beleértve az osztálytársait is. Kirekesztésre, fenyegetésre utal továbbá, ha nem vagy csak nagyon nehezen akar iskolába menni, kifogást keres, esetleg pszichoszomatikus tüneteket produkál (pl. fej- vagy hasfájásra panaszkodik, egyre többet betegeskedik).
2. lépés: biztonságba helyezés
Felmerül a kérdés: mit tehetünk, ha segíteni szeretnénk? Az első szó, amit ebben az esetben fontos megjegyezni és sokszor aláhúzni: a bántalmazott áldozatot azonnal biztonságba kell helyezni!
A biztonságérzet az áldozat szempontjából azért is kiemelt fontosságú, mert egészen addig nem lehet elkezdeni a traumafeldolgozást, amíg a gyermek tünetei miatt nincs elég jól ahhoz, hogy el tudja viselni a trauma felidézésével járó lelki nehézségeket. Nagyon fontos, hogy segítő szakemberhez forduljunk, amire ezekben az esetekben az iskolapszichológus nem feltétlenül a legjobb megoldás. Olyan szakember segítsége kívánatos, aki megteremtheti a biztonságot, párhuzamosan az áldozat állapotának stabilizálásával.
Mivel minden eset egyedi, ezért nehéz választ adni arra a kérdésre, megvalósulhat-e a gyógyulás iskolaváltás nélkül. A kérdést illetően fontos a gyermek igényeire, a segítő szakember objektív véleményére hagyatkozni, továbbá figyelembe venni az intézmény (tanárok, igazgató) hozzáállását is, amelyet alapos, megfontolt mérlegelésnek kell megelőznie, mert ez szolgálja leginkább a gyermek érdekét.
3. lépés: feldolgozás – de hogyan?
A gyermekkori bántalmazás természetéből fakadóan nagyon gyakori, hogy az erőteljes szégyen és az abból fakadó elfojtás következtében a szembenézés csak évekkel, sőt évtizedekkel a traumás eseménysor után következik be. Fontos látni, hogy minél tartósabban állt fenn a bántalmazás, és minél mélyebb volt a sérülés mértéke, a feldolgozás annál több időt vesz igénybe.
A bántalmazások olyan mély egzisztenciális fenyegetést, sérülést okoznak, amelyek a helyzetből kikerülve nem érnek véget. Elfelejteni pedig nem is lehet őket soha.
A gyermekkorban elszenvedett traumák ugyanis felnőttkorban is velünk élnek… Még ha ez oly sokszor elhangzik is, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. A bizalomvesztés, a másoktól való elidegenedés tartós fennállása és az ebből fakadó szenvedés, a válaszkészség hiánya felnőttként is megmarad. A gyermekkor végén, serdülőkorban az identitás előtérbe kerülésével, önmagunkat keresve ilyen körülmények között cipeljük magunkkal a felnőttkorba.
A traumás emlékek további sajátossága, hogy azok gyakorta „leválasztódnak” az érzelmekről. Tehát az áldozat, miközben felidézi a bántalmazó tetteit, a saját fájdalmát, gyakran alig vagy egyáltalán nem mutat érzelmi reakciókat. Ennek oka, mint arról már szó volt, az, hogy a traumatizáló esemény olyan erős, a személyiségre irányuló fenyegetést jelent, ami a megsemmisülés veszélyével jár.
A tartós megsemmisítő bánásmód pedig előbb-utóbb az én szétesését okozhatja, ami lehetetlenné teszi, hogy a gyermek képes legyen a koordinált védekezésre.
Mint arra Gábor is utalt, nehezen emlékszik vissza konkrét eseményekre, inkább csak foszlányok, hangulatok maradtak meg benne. Az emlékek töredezettségének oka, hogy megvédjen a sokkoló élménytől, hiszen a korábban elszenvedett esemény(ek)hez társuló (többnyire elviselhetetlen) lelki fájdalmak olyan dezintegrációhoz (széteséshez) vezethetnek, amelyek tünete többek között az említett visszaemlékezési nehézség.
A biztonságos közegben az esemény részletes elbeszélése, annak átalakítása fontos része a feldolgozásnak, így a traumát átélt ember képessé válhat tudatosan felidézni a fájó emléket anélkül, hogy az megbénítaná.
Ez a szakasz azért is kulcsfontosságú, mert ezen a ponton válik az emlék a túlélő élettörténetének részévé. Az egyén tehát eljut oda, hogy visszataláljon önmagához, továbbá közösségre találjon, esetleg túlélőként küldetést válasszon magának. Az egyén traumafeldolgozását a professzionális segítség mellett nagyban segíthetik a megfelelő önsegítő fórumok, például bizonyos könyvek vagy egy támogató közösség.
A traumakezelés jelenleg a kognitív viselkedésterápia egyik legsikeresebb területe, a művészetterápiában meghúzódó lehetőségek szintén segíthetik a traumafeldolgozást. Mivel az áldozat sokszor nehezen tud beszélni az őt ért sérelmekről, esetleg önmaga számára is ellenállásba „botlik” (nem képes kimondani, amit érez), ezért a képi világ, a rajz, a művészet segíthet megkerülni ezt, így csökkentve az éppen önmagán dolgozó áldozat ellenállását. A humanitárius szervezetek akár egyalkalmas, strukturált, protokollszerű traumakezelést is nyújthatnak a szenvedők számára.
A bántalmazás áldozatainak legfontosabb közös jellemzője a gyengeség és a szorongásos viselkedésminta.
Az érzékeny, visszahúzódó, csendes gyermekek nehezen tudják magukat megvédeni erősebb társaikkal szemben. Az énképük általában negatív, önértékelésük alacsony, csúnyának, butának, szerencsétlennek tartják magukat. Azt azonban nehéz megmondani, hogy ez a viselkedésminta a bántalmazás oka vagy következménye.
Milyen következményekkel járhat a feldolgozatlan gyerekkori trauma?
A gyermekkori, fel nem dolgozott bántalmazásnak akár évtizedekkel később is súlyos pszichés és szociális következményei lehetnek. Az áldozatok depresszióssá válhatnak, szenvedhetnek szorongásos betegségekben, és kialakulhat náluk komplex poszttraumás stressz szindróma (C-PTSD) is. Gyakorta válnak szerhasználóvá, és nem ritka az öngyilkosság sem.
De mit jelent a komplex poszttraumás stressz szindróma? Kialakulásának eredete eltér a közvélemény által szélesebb körben ismert poszttraumás stressz szindrómától (röviden: PTSD-től). Utóbbi ugyanis jellemzően egyszeri traumatikus eset, vagy rövid időtartamú, extrém stressz/trauma eredménye, míg C-PTSD akkor alakul ki, ha az áldozat krónikus, hosszan tartó érzelmi traumának volt kitéve, amely felett alig, vagy egyáltalán nem volt kontrollja, miközben a helyzetből való menekülés is reménytelen volt számára.
Témánk is ide tartozik: a kortársaktól a gyermek elszenvedheti a bántalamzás korábban említett négy típusának bármelyikét, amely által a személyes határai újra és újra sérülnek.
Lili és Gábor gyermekkori bántalmazásukat követően évekkel később mindketten C-PTSD-ben szenvedtek.
„Féltem randizni lányokkal, féltem attól, hogy undorítónak fog találni a párom. Sokat edzettem egy időben, de a tükörbe nézve gusztustalannak láttam magam. A legjobb barátom vett rá, hogy menjek el a terapeutámhoz. Nem mondom, hogy nem fáj már, vagy elmúlt volna, de tudom, hogy vége. A jelenlegi páromnak nagyon nehezen mondtam el, ami történt, tartottam a reakciójától. Szerencsére csak mélyebb lett a kapcsolatunk…”
Gábor számára az elkerülő magatartás egyfajta védekezés volt egy esetleges kritikával, sérüléssel szemben. Lili már azt hitte, túl van a sérelmeken, egészen addig, amíg egy társaságban pánikrohamot kapott:
„Egy esküvőn voltunk, és az esküvőszervező az este egy – mások számára vicces – pontján arra kért, menjek ki a táncparkettre. Mindenki engem nézett… Egyszer csak rosszul lettem, úgy éreztem, mindenki rajtam nevet, ami így is volt, de a helyzeten nevettek. Nem gondoltam, hogy annyi évvel a bántalmazásom után még mindig nem vagyok túl rajta… Utána fordultam szakemberhez.”
Látjuk, hogy az öngyűlölet, az egyén önmaga teljes elutasítása, a pánikroham és halálfélelem, a perfekcionizmus, azaz tökéletességre való törekvés mind-mind a fel nem dolgozott trauma következményei voltak.
A C-PTSD-ben szenvedők bizonytalannak vagy labilisnak érezhetik magukat, mintha bármikor abba a kínos helyzetbe kerülhetnének, hogy nyilvánosan összeomlanak érzelmileg. Úgy érzik, nem szerethetők, vagy bármit is tesznek, akkor sem lehetnek soha elég jók mások számára. Lili és Gábor ma már kellő önbizalommal, tudatosan beszélnek a történtekről.
Dolgozni magunkon: a múltam és nem a jelenem
Az a felfokozott stresszállapot, amelyet a gyermekkori bántalmazás okoz, a gyerekek esetében együtt járhat tanulási zavarokkal, a felnőtteknél munkaképtelenséggel vagy a munka ellátásának különböző szintű zavaraival. A fel nem dolgozott trauma később különböző pszichés vagy pszichés hátterű tünetekhez (depresszió, közlekedési fóbia, fejfájás stb.) vezethet, ezért az abúzust átélt áldozatok gyakrabban fogják felkeresni a háziorvosi, vagy szakorvosi rendelőket is.
Azt gondolom, hogy az idejében elcsípett probléma, a megrendült világkép, a bizalom helyrehozása révén egy boldogabb élet várna ezekre a gyerekekre és a felnőttekre.
Mi legyen a bántalmazóval?
A bántalmazókról általánosan elmondható, hogy agressziójuk oka az, hogy nem rendelkeznek a kellő önkontrollhoz szükséges készséggel, amelynek okai egy másik cikk témáját képezhetnék. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az agresszió kezelésének elsajátítása az oktatásban fontos helyet kell, hogy kapjon.
Jelen cikk a bántalmazást, annak lélektanát járta körbe két áldozat beszámolóján keresztül.
Fontos, hogy megértsük, nem vagyunk egyedül! De ahhoz, hogy visszanyerjük önbecsülésünket, és újra teljes életet élhessünk, elengedhetetlen, hogy támogató közeget találjunk.
Ehhez szükség van az áldozatok történeteire, a bántalmazók megértésére és tanítására, pedagógusokra és szülőkre, segítő szakemberekre és tenni akaró, jószándékú emberekre, akiknek külön-külön, de együttműködve is kiemelt szerepük van és kellene, hogy legyen abban, hogy minél többet és minél több fórumon beszéljünk a gyermekkori bántalmazásról. Mert csak akkor lesz változás.
Gyursánszky Ágnes, szociológus
Kiemelt kép: Pexels/Pixabay
