Fekete Imola: „Alapvető óvintézkedés, hogy soha ne tekintsek szemben álló félként a gyerekemre”

A kommunikáció segít visszakapcsolódni a gyerekhez.
Nekunk-Bevaltnak

„Anya megoldásra hajt” – ez a mottója Fekete Imola oldalának, a Nekünk Beváltnak és a cikkeiből megjelentetett könyvnek is. Ő az a típus, aki nem túlélni akarja az anyaság magaslatokkal és buktatókkal tarkított útvonalát, hanem megélni. A megéléseit pedig átadja nekünk, szülőknek, hogy erőt meríthessünk belőle. Ha más nem, legalább tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.


K. Tengeri Dalma/Tudaton Magazin: Kommunikációs szakemberként kezdted a karrieredet, és a filmes világból az anyaságon át vezetett az utad a mentálhigiénés tevékenységek felé. Milyen vargabetűkkel jutottál el a mostani szakmádhoz?

Fekete Imola: A legnagyobb kanyarra pontosan emlékszem. Néztem a hóesést a pár napos babámmal, és azt éreztem, hogy jelentőségét vesztette minden olyan munka, amivel nem másokat segítek. Döbbenetes érzés volt, amit még évekig érleltem magamban.

Később visszatértem ugyan az eredeti foglalkozásomhoz, de mellette folytattam a blogot, elkészült a honlapom, ahol cikkfordításokat is elérhetővé tettünk a büntetésmentes tanítás, pozitív motiválás témakörében. Emellett előadásokon és klubbeszélgetések alkalmával igyekeztem támogatni a szülőtársakat. Ez irányú elhivatottságom és lelkesedésem hevítette bennem a képződés igényét, és vezetett mentálhigiénés képzéshez. 

Emlékszem, hogy volt egy kurzusunk a Segítő hivatásszemélyisége címmel. Azon az órán állt össze a kép, hogy lám, ráléptem arra az útra, ami előtt gimnazistaként toporogtam, amikor gyógypedagógusnak készültem. Bár az akkori pályaválasztásomnál messzebb kerültem a segítő hivatástól, évekkel később, így hozta vissza az anyaság egy csapásra és véglegesen azt az érzést, hogy nekem itt van dolgom. 

K.T.D.: Hogy indult a Nekünk Bevált blog? Kik a célközönséged?

F.I.: Kilenc éve kezdtem rövidke posztokkal egy-egy hangulatról, ami körülvett minket a babaillatban. Ahogy nőtt a fiunk, úgy mélyültek el ezek az írások – meg a dilemmák.

Korábban sem állt tőlem messze az a fajta gyakorlatias gondolkodásmód, hogy utólag is ránézzek egy-egy helyzetre, az abban betöltött szerepemre, reakcióimra, de a gyerekes létben ez a fajta anyai „működés” hasznosnak bizonyult.

Ezáltal tudtam változtatni olyan mintákon, amiket nem akartam továbbvinni. Azaz jobban megérteni, megismerni magamat és őt. Ezért is van rengeteg konkrét helyzetleírás a blogomon, mert én így rázódtam bele az anyai szerepembe – és így lett a blogom egyike az első személyes hangvételű anyagblogoknak, amire az évek során egyre több hasonlóan gondolkodó, útkereső szülő talált rá. 

Nekünk Bevált interjú
Fotó: Sarah Chai / Pexels

K.T.D.: Milyen kapaszkodót találhat a szavaidban az, aki követi az oldalad? 

F.I.: Azt hiszem, erre a kérdésedre leginkább azzal tudok válaszolni, hogy nekem mi jelentett kapaszkodót. Eleinte leginkább annak elfogadása segített, hogy az anyaság egy fejlődési folyamat. Amit ma nem tudtam jól, azt még megtanulhatom holnapra!

Kialakult, hogy miket igyekezzek fókuszban tartani ahhoz, hogy elégedett legyek a napjainkkal – ha nem is mindig felhőtlenül.

Alapvető „óvintézkedés”, hogy soha ne tekintsek magunkra szemben álló félként a gyerekemmel. Ha belegondolunk, számtalan nevelési tanács azt az áldatlan állapotot teremti meg, hogy a szülő és a gyerek egymásnak feszülve küzd a maga igazáért. Olyankor nem jut eszünkbe azt a kérdést feltenni, hogy mi célt szolgál a gyerekem viselkedése? – hiszen minden erőfeszítésünk arra irányul, hogy a helytelen viselkedést berekesszük.

Ezen a ponton megemlíteném, amit egyébként sokszor leírtam, hogy teljesen életszerű az is, ha úgy érezzük, hogy elegünk van. Nem akarjuk feltenni a megfelelő kérdést magunknak, nem bírjuk beleélni magunkat a gyerek helyébe! Ilyenkor fontos értenünk, hogy mindez nem a gyerekről szól, vagy az alkalmatlanságunkról, hanem egyszerűen arról, hogy támogatásra van szükségünk.  

Nekünk Bevált könyv
A Nekünk Bevált című könyv (Fotó: Fekete Janó)

K.T.D.: 2020 végén jelent meg a Nekünk Bevált című könyved, ahol a blogon közzétett posztokat rendszerezted és egészítetted ki egyéb tapasztalatokkal. Mi a könyv mottója, kiknek ajánlod?

F.I.: Amikor készült a kötet, elképzeltem egy anyukát, aki este úgy dől be az ágyba, hogy tele van lelkiismeretfurdalással, mert türelmetlen pokróc volt a másfélévesével. Elveszi az éjjeliszekrényéről a könyvem, belelapoz és megenyhülve látja, hogy szükségtelen az önostorozása. Eléri a biztatásom.

Láttam magam előtt egy másik anyukát is, akinek beletört a bicskája a fegyelmezésbe. Vívódik, hogy megbüntesse-e a gyereket? Szíve szerint nem tenné, de akkor mégis mit tegyen? Megmutatja a párjának is, hogy sok hasznos infót talált a könyvben ebben a témában, egy új nézőpontot, ami segítségükre lesz megtalálni a maguk megoldását.

És láttam azt az édesanyát is, aki találkozik a saját, addig megfoghatatlan érzéseivel, a nehezekkel és a szavakat öltött édes pillanatokkal, amiket ő is megél nap, mint nap a kicsikéje mellett. 

K.T.D.: Biztosan nem vagyok vele egyedül, de annak idején én nagyon sokat merítettem a blogposztjaidból. Sok olyan helyzeten segítettek átlendülni, amelyeken nehezen találtam fogást, éppen ezért nosztalgiával olvastam a könyved sorait. Neked milyen volt a könyv szerkesztése során újra végiggondolni az első közös éveiteket a kisfiaddal, mit tudtál magadnak utólag félretenni?

F.I.: Nos, valószínűleg sokkal jobb anyuka voltam azokon a napokon, amikor éppen a könyvön dolgoztam. Egyszerűen azért, mert aminek figyelmet szentelünk, az növekszik. Azokon a napokon újra azzal az őszinte érdeklődéssel, mély szeretettel, elhivatottsággal, türelemmel tudtam jelen lenni, mint az első éveinkben. És amin óhatatlanul koptattak az azt követő évek, amikor már én is többet dolgoztam, többfelé kellett figyelnem, más kihívások is adódtak az életemben. Ezért is szoktam azt mondani, hogy ez a kötet képes szeretetre hangolni – újra és újra. 

K.T.D.: „Túlságosan szabadjára engedik a gyerekeiket a mai szülők” – hangzik el sokszor a kritika. Neked mi jelenti itt a középutat?

F.I.: Erről most az jutott eszembe, hogy nekünk mennyivel több szabadságunk volt gyerekként! Sokszor azt se tudták a szüleink, merre csatangolunk. Legalábbis így éltük meg, és vigyáztunk magunkra. Persze értem a kérdésed, de a kettő szerintem összefügg. Túl sok korlátozás került be a gyerekek mozgásterébe – városi létforma, időbeosztás –, ami az idegrendszertől kezdve a fizikum és a szociális képességek fejlődésének is a terepe. Emellett pedig kevésnek tűnnek azok „a korlátok”, amik életkoruknak megfelelően biztosítanák az egészséges mentális fejlődés feltételeit ebben az egyre digitalizálódó világban.

Nekem a kommunikáció jelöli ki a középutat, ami a kapcsolat alappillére.

Például a mesefilmezésben, kütyüzésben rejlő nagy veszély az, hogy könnyen szeparálnak a gyerek világától. Hiszen nagy a kísértés, hogy pont erre használjuk: ellegyen a gyerek, amíg én mást csinálok. Nem tudom hibáztatni magunkat ezért, mert sokszor rá vagyunk szorulva az effajta „segítségre”.

Viszont itt lép be a kommunikáció jelentősége, ami segít visszakapcsolódni a gyerekhez, miután egyedül nézte a mesét. Mesélje el, amit látott! Mi jutott arról eszébe? Szőjük tovább együtt a történetet! – közben mehetünk együtt teregetni, vagy elétolhatunk egy tál gyümölcsöt, magunk elé pedig egy kávét. Kütyüzésről is lehet beszélgetni, témává tenni, bekapcsolódni, csak hogy tudjuk miben van a gyerekünk. Ahol gyengül a mindennapos kapcsolódás minősége, ott nem szabadságról beszélnék, hanem elhanyagolásról. 

K.T.D.: Milyen kihívások elé állít most a lassan kiskamasz korba lépő fiad? Elkezdődött már az anyukák körében sokat áldott, szidott tinikor?

F.I.: Egyre többször beugrik, amit a pszichológus tanárom mondott, aki nagypapa minőségében is váltig állítja, hogy önmagában nincs „lázadó tinédzserkor”, csak hülye szülő, aki lépten-nyomon akadályozza a gyerekét abban, hogy tegye a dolgát. Ha ez eszembe jut, akkor egészen jól tudok reagálni a fiamra. Például amikor időnként megszalad a stílusa anélkül, hogy észrevenné magát.

Olyankor segítek láttatni, hogy a hanghordozása éppen számonkérést, lekicsinylést, bántást hordozott, majd megkínálom a kérdéssel, hogy biztosan ezt akarta-e kifejezni felém?

Ha nem, akkor újrapróbálhatja. Nos, ez így a türelmesen konstruktív szcenárió, amit igyekszem magamévá tenni ahelyett, hogy azt óbégatnám, „álljon már meg a menet, hogy beszélsz Te az anyáddal?” Mert, és itt ismerek rá a „hülye szülőre” magamban, sok esetben én hordozom ezt a mintát – tehát adott a fejlődési lehetőség. Hasonló libikóka-játékot tapasztalok a közel és távolban, amit nem könnyű lekövetni. Este lefektetek egy bújós kisfiút, aki másnap reggel elhajt, amikor ébreszteném, majd kézen fogva sétál velem a suliig, de délután már meg se ölelhetem. 

Fekete Imola interjú
Fotó: Artem Podrez / Pexels

K.T.D.: Mik a terveid a közeljövőben?

F.I.: Nemrég elindítottam egy új mentálhigiénés projektet, amivel arra teszek kísérletet, hogy a kisgyermeket nevelők körül némiképp pótoljuk a covid által is megtépázott szociális hálónak azt a szerepét, amit a tapasztalatcsere, az építő beszélgetések, a hasonló cipőben járókkal való kapcsolódás nyújt. Ezáltal is csökkenhet az elszigetelődés, az őrlődés egy-egy probléma felett és a bizonytalanság, ami rontja a mentális jóllétünket. 

„6 résztvevő, 1 dilemma, számtalan megoldás” a szlogen. A Kapcsolódó Köröket egy-egy konkrét dilemma köré szervezem azzal a céllal, hogy online, vezetett beszélgetés keretében megoldásokat körvonalazzunk a résztvevőkkel együtt. És hogy kapcsolódjunk, halljuk a másik szülőt és meghallgatva legyünk, játsszunk – ezt is nagyon fontosnak tartom. Lehetőség van egyéni konzultációra is, amikor kettesben beszélünk át egy adott dilemmát. 

Imoláról itt is olvashattok:
Könyvrendelés: www.shop.nekunkbevalt.hu
Kapcsolódó Körök: www.kapcsolodokorok.hu

A kiemelt képet Fekete Janó készítette.

Az interjút készítette: K. Tengeri Dalma

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.