Egy szivar olykor csak egy szivar

Minekminekminekminek? Kérdezhetnénk. Miért ne? – válaszolhatnánk. Imre Eszter: Részletek egy naplóból (analitikus fikció)
Magritte pipa

2017. szeptember 29. csütörtök

Csütörtök esték. Egy utolsó felszusszanás a Puskás Ferenc Stadionnál, esetleg egy fánk a metrólejárat előtt. Nem számít, hogy a buszozástól rosszul vagyok, kell a tömény cukor. Mire hazaérek, úgyis lejövök róla, és marad a teljes kimerültség, zuhany, bezuhanás az ágyba, majd éjjel 3-kor felriadás, pánikroham. Millenniumi passió 48 négyzetméteren. Sosem lesz jobb.

Sosem lesz jobb? El kell hinnem, hogy mégis, vagy ha nem is jobb, legalább más. Másként lesz rossz, de van ebből kiút. A csoportterápián többen is tíz-tizenegy éve szedik az antipszichotikumokat. Ugyanennyi ideje járnak terápiára. Ez vár rám is? Harminchét évesen még mindig itt fogok ülni, és semmi nem változik, legfeljebb kicsit fáradtabb lesz a bőröm?

De miért vagyok itt újra meg újra, minden héten, miért ülök fel munka után a buszra, és miért esem be félholtan a terápiás szobába, hogyha úgysem változik semmi? Miért kompenzálok olcsó fánkkal minden csütörtök este a Stadion mellett? A terapeuta szerint gyönyörű nő vagyok, a csoportból az egyik lány rám szól, hogy „vegyek vissza”, mert rosszul érzik magukat a többiek, amikor „pillogtatok a nagy szempilláimmal, és a csoport egyetlen férfi tagja csak engem néz”.

Hogy mondjam el nekik, hogy minden ülés után a kurvák mellett eszem a fánkot, és úgy érzem magam, mint aki minden környező univerzumból kiesett, és soha többé nem fog tartozni sehova? Szépség? Nevetséges. Undorodom magamtól. Egyszer leszólítok egy lányt, és megdicsérem a DIY táskáját, csak hogy kicsit jobb embernek érezzem magam, utána pedig még inkább megvethessem magam a képmutatásom miatt.

Sosem verekedem ki magam ebből, örökre a csütörtök esték örvényében fogok fuldokolni, a tömény cukros hányinger és szorongás ismétlődésében. Minek?

Minekminekminekminekminekminekminekmineinekminekminek? Hajnalban pánikroham, reggel iroda. Újabb csütörtök, újabb ülés. Miért vágtam fel az ereimet? Vagy legalábbis miért tettem rá valamennyire komolyan vehető kísérletet? Azért, mert túl hamar jutottunk el apámig az üléseken?

A terapeuta fél, hogy ő rontotta el, beutalna inkább Tündérhegyre. Nem megyek. Nem tudom, miért, ahogy azt sem tudom, miért megyek vissza minden csütörtökön oda, abba a karosszékbe, ahol a bőrt is lenyúzza rólam ez a nő, aki az analitikusomnak nevezi magát. Egy férfi alatt sem izzadtam meg úgy, mint az ő karosszékében.

És férfiak is voltak, de azt sem tudtam soha, hogy miért. Nem kellettek, egyik sem kellett igazán, csak vitt az önpusztítás keselyűszemű automata pilótája. Negyvenhárom kiló vagyok vasággyal, és egy önazonos mozdulatom sincs, semmiről nem tudom, hogy miért teszem. A terápiáról sem, csak megyek újra meg újra, mert mennem kell. Mert nem élhetek úgy, ahogy eddig.

Nem vagyok még túl fiatal a teljes kiégéshez? A legszebb éveid ezek, mondják, és kiver a hideg veríték, hogy akkor milyen lesz a többi?! Meg akarok halni.

René Magritte: Les Amants
René Magritte: Les Amants. Forrás: Wikiart.org

2018. szeptember 27. csütörtök

A csütörtök esték. Most már más. Szupermegagigatudatosan élek, minden mozdulatomat a teljes őrületig kielemzem. A terapeutára dühös vagyok, amiért mindent szétcincál. Amikor az origami madaraimat rendezgettem, miért a feketével kezdtem? Miért pont nála jut eszembe, hogy éhes vagyok? Le kell vennem a szemüvegem, és meg kell dörzsölnöm a szemem – ezzel vajon mit akarok jelezni?

Nem érti, hogy egy szivar néha csak egy szivar?

De elmegyek tőle, és ugyanezt csinálom. Így nem lehet élni, ez az őrület maga. A huszadik század pszichologizálása mostanra gyűrűzött be, most már nem élünk, csak a szorongásaink prizmáján keresztül szemléljük az életnek hazudott vergődésünket, és mindent megmagyarázunk. Az a bizonyos nagybetűs Önismeret, amit olyan büszkén írunk jelszóként a homlokunkra, és amire olyan vehemensen buzdítunk másokat, sőt, amit folyton számon kérünk nemcsak a kortársainkon, hanem a korábbi nemzedékeken, nos, az vajon nem a valódi önismeret és tudatosság valami félreértelmezett, nyakatekert és megmérgezett távoli rokona?

Egyre inkább eltávolodom saját magamtól és az életemtől. Hamvast olvasok, az segít megtalálni és megérezni a kapcsolatot az életem és az afölötti szemlélődésem közt. Segít organikusabban élni. Vagyis élni. De még ez sem az igazi. Az automata üzemmód sem jó. Amikor az ember semmiről nem tudja, miért teszi. De ez a folyamatos leltár sem élhető, amikor nincs a napnak egyetlen önfeledt, természetes pillanata sem.

Hol romlott el? Melyik határt nem vettük észre? Mennek az évek, és velük együtt az egészséges határok is. Freud öröksége ólomként nehezedik ránk, és a millenniumi nemzedék ezzel az ólommal tölti fel az egzisztenciális vákuumot.

2019. szeptember 26. csütörtök

Vége az analízisnek is. Már nem elemzem a madaraimat, azt veszem fel, amelyiket éppen jólesik. Egy szivar olykor csak egy szivar, amikor pedig nem, akkor már tudok dönteni és önazonosan választani.

Az önismeretnek az a kulcsa, hogy nem állhat meg az önismeretnél.

Az a tömény nárcizmus, amikor az ember fürdőzik abban, hogy mennyire nagyon ismeri magát, mennyire tudatos, és ezért mennyivel felsőbbrendű azoknál, akik „nem fektetnek bele az önismeretbe”, „nem végzik el a munkát” stb. Ebből a felsőbbrendűségből pedig identitást farag magának. Az önismeret mit sem ér, ha öncélú marad. Rendben, tudom már, hogy miért tettem mindazt, amit. És akkor? Ez a tudás önmagában még semmivel sem vitt előbbre.

Az előrelépés ott kezdődik, amikor már nem teszem azt, amit, és az életem őszintévé válik. Amikor nemcsak szemlélődöm, hanem élek is, megengedve magamnak a jó és a rossz döntést egyaránt, és a döntéseim, lépéseim nem válnak presztízskérdéssé.

Amikor az életemnek hagyom, hogy az legyen, ami, olyan legyen, amilyen. Esendő, törékeny, kiszámíthatatlan és őszinte.

Az önismeret csak akkor válhat többé önmagánál, amikor az életet segíti, nem pedig engem, sőt Engem, egyszeri és megismételhetetlen individuumként. Mert akkor már tudom, hogy nem vagyok az. Pont ugyanannyira vagyok ember, mint bárki más. Sem jobb, sem rosszabb. Sem tudatosabb, sem elveszettebb. Amikor észreveszem, hogy egy ideje egyszerűen csak élem a napjaimat, azt választom, amit választani akarok, de nem töprengek ezen hosszasan, és nem elemzem minden lépésemet, akkor gyógyultam meg.

Amikor része vagyok a „mi”-nek, a közösségnek, a világnak, és nem az egyedi önmegvalósításomat tartom folyton szem előtt, hanem élek, pontosan úgy, ahogy mindenki más is él, és tisztességben, becsületben végzem a munkámat, és ugyanígy viszonyulok másokhoz, képes vagyok az örömre és a felszabadultságra, akkor váltottam életre a nagybetűs Önismeretet. Addig csak presztízskérdés és az önmegvalósítás egocentrikus, nárcisztikus tárgya. Semmivel sem különb, mint a drága kocsi és a legújabb mobiltelefon. Egy tárgy a sok közül. A cél pedig az, hogy életté váljon. Illékonnyá és szervessé. Mindennapos szusszanássá. Egy szivar pedig olykor csak egy szivar.

Imre Eszter írása

Kiemelt kép: René Magritte: Ceci n’est pas une pipe (Kunstwensters.com)

hirdetés

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.