Csin Si Huang-ti katonája ébredezett. Terrakotta vázában légfújtatók zümmögtek, tartósított tagjait áramlatok bizsergették. Orrába a rácsatolt csőből oxigén tolult, beindította agyműködését. Első gondolata uralkodója volt.
Császára nem egy csatában vezette őt győzelemre. Csin Si Hung-ti fejedelemségeket gyűrt maga alá egységes birodalmat teremtve, egyebek közt nevéhez fűződik a kínai úthálózatok megtervezése, az egyetemes mértékegységrendszer megalkotása. Haladó gondolkodása azonban messzebbre nyúlt saját generációjánál: Kína jövőéért aggódott.
Előre látta országa vesztének okát és lehetséges megoldásait, tisztán, akár aranyhalat a tó ölén. Ám tudta, hogy a korabeliek nem hinnének neki. Ezért alkemistákat és mesterembereket fogadott fel, kik változtatásokat iktattak be az épülő császári sírboltba. Hamarosan már detektorok és hajszálvékony szellőzőcsövek szőtték be a Li-hegy gyomrát, a kívülállók szeme elől rejtve. Az alkemisták a félkész terrakotta bábukba ásványi anyagok és higany ínbénító elegyét helyezték el – tartósítószer gyanánt. Az agyagburkok azonban üregesek maradtak: vártak valamire.
Csin Si Huang-ti ekkor összehívta Kína haderejének egy részét, és feltárta előttük tervét annak minden kockázatával együtt. Lemeztelenítve, hogy mind megértsék. Nyolc és félezer katona és odatévedt szórakoztatóművész hallgatta figyelmesen. A császár rájuk bízta, hisznek-e benne.
Halálakor nyolc és félezer kínai tűnt el nyomtalanul; egy betű feljegyzés sem maradt utánuk. A császár kisegítését választották. Köztük a már említett harcos is.
A baka köhögött. Tudta, hogy a légdetektorok akkor indítják be a szellőzőt, és fújják rá a tartósító ellenszerét, ha kórosan szennyezett levegőt érzékelnek. Nagy a baj; szólítja hát társait, akik hozzá hasonlóan felébredhettek már.
– Hallotok? – kérdezte, száraz nyelve lassan forgott, az agyagborítást súrolva. Hideg volt. – Gao vagyok, a második ezred gyalogoskatonája. Adjatok életjelet.
Végül úgy döntött, a többiek keresésére indul. Mozgására mellvédjén repedések vájtak barázdákat. Ujjait ökölbe szorította, és a terrakotta engedett. Por sziszegett tenyerében. A férfi az agyagmaszkra sózott, ügyelve keze épségére, majd kipislogta szeméből az alattomos cserepeket. Miközben módszeresen lesikálta csuklójáról a tartósítószert, ahogy az egyik alkemista tanította, gondolatai szélben úszó selyemsálként csapongtak.
Hány év telhetett el elföldelésük óta? Száz, százötven? Beleszédült a gondolatba is, hogy több lehet. A feje hasogatott. Vajon mások is ilyen ramatyul érzik magukat az élve eltemetés után?
Kilépett agyagcsizmájából, és kezelésbe vette kamrájának falát. A döngölt földön csak gerendák szenes roncsai fityegtek, ám végül talált egy kevéssé korhadt szálat, melyet meggyújthatott tűzszerszámával. Sarkon fordult, és nagyot kurjantott, ahogy az egységvezetők ébresztik reggel a bakákat:
– Hahó, álomszuszékok! Dologra, ha mondom! – Csatakos haja felé emelve fáklyáját körbenézett.
A terrakotta vázak egymás vállához simulva gubbasztottak, akár iszapban megbúvó halak; a könyökhajlatokban és páncélok réseiben földbuckák dudorodtak. Nem érkezett válasz, és Gao rosszat sejtve idézte fel a császár figyelmeztetését a kockázatokról.
Kiáltásai ide-oda pattogtak a kamra falán, ahogy a gyalogosok sorait rótta, elérve a bronz szekerekhez bronz szekérrúddal és bronz lószobrokkal, melyekben az igaziaknak kellett megbújniuk.
A tisztek árkába igyekezett valaki bölcsebbhez, aki majd megmondja, mit tegyen.
Lándzsahegyek, bajszok íve, egy rangjelzés-lenyomat, egy konty lekerekített vonala… Álmos szeme próbálta befogadni az előtte kibomló részleteket, érzékelni a legapróbb mozgást is. Hiába: csak fáklyájának fénye ficánkolt; körbenyalta a harcosokat, hogy újból félhomályba taszítsa őket.
Gao toppantott, és utolsó mentsvárába kapaszkodva átbukdácsolt egy átjárón. A főhadsereg jobb szárnyánál lelt társa burkára.
– Liu Huan, szólalj meg!
Sokáig várt válaszra, nagyon sokáig. Csend feszült csend szövőkeretében, csak vére dobolt a fülében. Aztán a vér valahogy kívülre került; karmazsinra festette ujja bütykeit, ahogy nekiesett barátja bábujának. Liu terrakotta-arca szenvtelenül tűrt, a festék rézszín és fakó bíbor öröke gúnyt űzött a halandók festőanyagából. A fej végül beomlott, koppanva landolt a vérten, majd elgurult. Gaót száz ütközet sem készíthette volna fel a feltáruló látványra.
Liu feje helyén nem volt semmi: se csont, se hús, se egy aszott orrcsonk. Por volt, még az sem; az agyag illesztésein át távozhattak Gao barátjának földi maradványai.
Gao térdre esett.
– Császárom, kit körülveszünk, mélyen sírkamrádba temetve… Bocsásd meg, hogy hozzád szólok, de nem találom a hitem. A terved működött, én élek. Te viszont kipurcantál, ugye? – kérdezte, csak úgy, a levegőt.
Agya most tudta feldolgozni a tényt, hogy mindenki halott: több ezer bajtársa esett el ebben a furmányos háborúban idővel és szennyezéssel.
– Itt hagytál, császárom – folytatta. – Pedig szükség van a diplomáciai készségeidre, s a téged övező legendára, mely biztosíthatná az újvilágiak tiszteletét… Tudom, mit kívánsz: teljesítsem egyedül a feladatot. Legyek jókor jó helyen, ismerjem ki a környezetem és szerezzek befolyást… meg minden. De ide figyelj! – csapott a mellkasára sajgó tenyerével. – Egy apró család apró sarja vagyok, mit tehetek én Kínáért – és mit a világért – vezér nélkül? Társak nélkül? Egy közember kevés, hogy bármit is változtasson a levegő állapotán.
Lehajtotta a fejét. Bár meghalhatna itt csendben, népével együtt!
Lezárt szemhéja mögött emlékek peregtek. Darvak szálltak fel a víztükörről heringgel a szájukban, nád hajlongott a szélben. Munkások tréfálkoztak az építkezésen, fogadtak a bérükben. Katonák gyakorlatoztak egy kövezett udvaron, gyümölcsfák hűsében. Kína lüktetett; a föld a térde alatt lüktetett. Akár az övé, a világ szíve még lüktetett.
Megváltozott, de életben van, akárcsak Gao. Fel kell vennie a ritmusát, nincs mese.
Ólomos fáradságán felülkerekedve, fintorogva felállt, meghajolt társai, majd Csin Si Huang-ti nyughelye felé. Szippantott orrán a csövéből, és légzsákjával a hátán felkapaszkodott barátja sírgödrén. A fáklyája rég kihunyt, vaktában ásott, arra, amerre mintha zajt hallott volna. Aztán ujjbegyek tapadtak ujjbegyeire, karok kulcsolták körbe karját. Később megtudta, hogy a közelben kutat ásó földművesek leltek rá, de akkor és ott csak arra bírt összpontosítani, hogy egyik lábát a másik elé helyezze.
– Elviszlek Csao Kang-minhez – mondta valaki.
Gao Hszian városa felé vette az irányt az egyik földművessel, egy férfi felé, akinek támogatása és kapcsolatai egyszer majd eljuttatják a megfelelő emberekhez. Gao gyomra bukfencet vetett a gondolatra, hogy be kell illeszkednie egy új civilizációba a sajátja romjain. De a császára úgy hitte, a világ formálható.
Egy katona pedig osztja császára nézetét.
Kolosy Bettina írása
Kiemelt kép forrása: artemtation / pixabay.com
