Még a járvány első nagy hulláma idején, a lezárásos, otthon ülős időszakban terelt valahogy a Youtube egy dumpster diver (kukabúvár) csatornára, ahol arról készült videókat lehet nézni, ahogy egy fiatal nő elmegy egy-egy amerikai nagyáruház hátsó bejáratánál lévő konténerekhez, és megmutatja, hogy mennyi minden használható, fogyasztható dolgot dobnak ki a boltok. Az epizódok végén mindig az a csúcspont, amikor a videókészítő otthonában láthatjuk szépen, rendezetten, egymás mellett felsorakoztatva a „szerzeményt”, majd megsaccolja, hogy körülbelül mennyi pénzre váltható át a talált dolgok értéke.
Nagyon szeretem a környezetvédelemmel, hulladékcsökkentéssel kapcsolatos videókat. Számos, a mindennapokban alkalmazható tippet kaptam már a minimalista életmóddal, illetve low waste/zero waste szemlélettel foglalkozó, olykor extrém tartalmakat is gyártó influenszerektől. De ezzel az irányzattal kapcsolatban elbizonytalanodtam. Egyrészt egy darabig úgy néztem a részeket egymás után, mint egy ötéves a kindertojás-kibontós videókat. Másrészt több kérdés is felmerült bennem.
Miért kell osonva, suttyomban megmenteni ezeket a termékeket a felesleges kidobástól? Hogyan lesz egyszerre bűnös és élvezetes dolog a kukázásból, amivel csaknem félmilliós követői bázisú Youtuber lehet valaki?
Hogy jelenik meg a pénzgazdálkodás, a környezetvédelem, illetve a társadalom összetett működése a dumpster diving kapcsán?
A kukázás hazánkban nem tartozik a legális tevékenységek közé. A 2012. évi CLXXXV. törvény, avagy a hulladéktörvény szerint a lomtalanításkor a közterületre kitett dolgok, illetve a közterületek kukáiba dobott hulladékok a közszolgáltató tulajdonát képezik. Ezért a szemetesek guberálói – akár rászorultság, akár a környezetvédelem okán teszik azt – szabálysértést követnek el, ha pedig 50 ezer forint feletti összegű tárgyat visznek el a hulladéktárolókból, akkor az már lopásnak számít, amiért büntetőeljárást is indíthat a rendőrség. Emellett a kukabúvárok egészségügyi kockázatnak teszik ki magukat a tárolókban található esetleges veszélyes anyagok által, pl. törött üvegek, vegyszerek, valamint a szemétben jelen lévő, általános higiéniás körülményeknek való kitettség miatt.
A kukázással kapcsolatos alapmotivációkat tekintve nem elhanyagolható a szegénységi szempont, vagyis az anyagi kényszerűség miatti hulladékgyűjtés. Biztosan sokan láttunk már olyan rászorulót, aki a közterületek szeméttárolóiból gyűjtötte a kartondobozokat, üvegeket vagy alumínium italos dobozokat, amelyeket a MÉH-telepen, szupermarketekben kisebb pénzösszegekre válthat.
Mások szinte professzionális szinten keresgélnek a kidobott dolgok között, folyamatos bevételre téve szert az ott talált dolgokból. Ide tartozik a lomtalanítás környékén kirakott használati tárgyak gyűjtése, azaz a „lomizás”, amely az új szabályozások miatt átalakulóban van (például a házhoz menő lomtalanítás lehetőségével egyre kevesebb holmi kerül ki az utcákra egyszerre, így a „nagyüzemű lomizás” is nehezítettebb).
A környezetvédelemmel kapcsolatos motivációt képviselik azok, akik például a fogyasztói társadalom pazarlása elleni fellépés eszközeként gyűjtik a mások által kidobott, de még ehető élelmiszert, használati tárgyakat. Néha kifejezetten erre a csoportra szokták használni a dumpster diver, azaz kukabúvár kifejezést.
A kukázást akadémiai szinten kutatják!
Ha bármilyen tanulságot le szeretnénk vonni az emberiség eme összetett és furcsa szokásáról, akkor érdemes William Rathje, az Arizonai Egyetem antropológus professzorának Garbage Project (‘Szemétprojekt’) néven elhíresült kutatását megnézni. Rathje tudományos érdeklődési területe a régészet, a korai civilizációk, a modern anyagi kultúra tanulmányok és Mesoamerica volt. A kutató a 70-es évek elejétől kezdte el diákjaival a maja civilizáció kutatására használt technikákkal és szemlélettel vizsgálni a mai emberek társadalmi szokásait.
Kidolgoztak egy módszertant, amellyel a hagyományos régészeti metodikák segítségével tudnak következtetéseket levonni a modern emberről, kifejezetten a hátrahagyott hulladékainak elemzésével.
Többek között olyan jelenségeket tudtak megfigyelni, mint a gazdasági válság időszaka alatti túlfogyasztás. Az ilyen stresszes időszakok például arra ösztönözték az embereket, hogy romlandó árukat vásároljanak nagy mennyiségben, így próbáltak meg spórolni, kihasználni az árréseket. A felhalmozott élelmiszerek nagy része azonban (beleértve a drága húsárukat is) megromlott, mielőtt megehették volna őket, és végül nagy mennyiségben kerültek kidobásra.
Rathje és diákjai leírták, hogy a középosztálybeli háztartások általában többet pazaroltak, mint a gazdagabbak vagy a szegényebbek. Továbbá azt is megállapították, hogy az emberek következetesen alábecsülik az elfogyasztott alkohol mennyiségét. Az élelmiszer-fogyasztást becslő kérdőívek eredményeit összehasonlították a válaszadók szemeteseinek tartalmával, így tapasztalható volt, hogy a többség a valósnál 40-60 százalékkal kevesebbre saccolta az otthoni alkoholfogyasztását.
Egy vele készített interjúban a régész elmondta, hogy az Egyesült Államok túlfogyasztása az általa tanulmányozott ősi civilizációkra emlékeztette.
Merthogy időről időre eljön az a pillanat, amikor az extravagancia elkezdi meghaladni az erőforrásokat, és ez mindig előre jelzi, hogy a kultúra összeomlásba és hanyatlásba süllyed. A kutató hangsúlyozta, hogy meg kell szakítani ezt a történeti mintát, és el kell köteleződni a hulladék csökkentése iránt. „A múlt egyetlen nagy civilizációja sem úszta meg ezt soha. Egyik sem.”
Végezetül egy angol nyelven elérhető videót ajánlok, amelyben egy koppenhágai környezetvédő kukabúvár bemutatja, hogy egy év alatt milyen elképesztő mennyiségű fogyasztható élelmiszert mentett meg:
Hadházy Sára írása
Felhasznált források:
- Köztéri kisokos (Utcajogász Egyesület)
- Randall Sullivan: The Pro Dumpster Diver Who’s Making Thousands Off America’s Biggest Retailers. Wired.com, 2015. 02. 03.
- Jeff Harrison: William L. Rathje (1945–2012). William L. Rathje’s three decades worth of landmark studies punctured many earlier assumptions of what happens when people throw things away. University of Arizona, University Communications. 2012. 06. 05.
- Witold Rybczynski: We Are What We Throw Away. The New York Times, 1992. 07. 05.
