A járványhelyzet így-vagy úgy, de mindenki életét megváltoztatta: a világ egyik napról a másikra új hely lett, új szabályokkal. Életünk csaknem minden fontos, alapvető biztonságérzetünkhöz elengedhetetlen területe bizonytalanná vált: elsősorban a fizikai egészségünk; de sokan aggódtak a pandémia alatt a munkahelyük megmaradásáért, küzdöttek a napi anyagi nehézségekkel, vagy szenvedték el a szeretteiktől való fizikai távolságot.
Bármi is állt tehát az egyes szorongások hátterében, azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, kevés ember akad, aki ne lett volna frusztrált az elmúlt időszakban, hiszen a világ olyan fenyegetésnek volt kitéve, amelyre nem volt közvetlenül hatásunk. Ezalatt változatos módokon és mértékben alkalmazkodtunk az „újhoz”, és úgy a megbetegedéstől való félelem, mint az adott járványügyi intézkedésekkel való egyet nem értés számos társadalmi konfliktust, vitát eredményezett.
A mindennapi érintkezés során jelen lévő feszültség az online térben is leképződött az emberek egymással folytatott, sokszor támadó diskurzusaiban. Bár soha nem látott módon egymásra voltunk utalva, sokszor a kölcsönösség, az elfogadás, a (lelki) segítés helyett a társadalom jelentős szelete haraggal reagált az eltérő véleményre.
Felmerül a kérdés: kire haragudott tulajdonképpen az az ismerősünk, aki a közösségi oldalakon bántott másokat csak azért, mert ellentétes véleményen voltak? A konkrét személyre? Egy társadalmi csoportra? A világra? Önmagára?
A közösségi oldalakon gyakran tapasztaljuk, hogy a legártatlanabb cikkek alatt is egymásnak feszülnek az emberek, és kevés kivételtől eltekintve mindig akad valaki, aki, ha nem sikerül a véleményét hatásosan artikulálni, támadni kezdi a vele egyet nem értőket, méghozzá sokszor szélsőséges módon. Jelen cikkben kifejezetten a Covid miatt és alatt létrejövő feszültségeket kísérlem meg tárgyalni, de az itt ismertetettek kellő óvatossággal alkalmazhatók más helyzet(ek)re is, melyek alapja a frusztrációból fakadó bűnbakképzés.
A világ, ahol mi vagyunk a jutalmazók és a büntetők
Gyermekkorunk meghatározó élményei a szüleinktől kapott jutalmazások vagy éppen büntetések. Hogy miként viszonyultunk akkor a szülői útmutatáshoz, mi volt, amit igazságosnak vagy épp jogtalannak éreztünk, rejtetten hatnak a későbbi gondolkodásmódunkra. Neveltetésünk tehát olyan erősen meghatározó, hogy felnőttkorban szülői jelenlét sem szükséges ahhoz, hogy tudattalanul is ennek megfelelően értékeljük önmagunkat vagy mások szavait, tetteit. Gyakran érezhetünk bűntudatot akkor is, ha olyat teszünk, amiről otthon azt tanították, hogy rossz; például ha nem mondunk igazat, vagy éppen csak eltitkolunk valamit stb. Ilyen esetekben a korábbi szülői nevelési módszert modellezzük, azaz kvázi magunkat büntetjük azért, amiért nem viselkedtünk jól.
Ebben a viszonyrendszerben gondolkodva, a dolgok értelmét keresve, krízishelyzetben azt érezhetjük, a dolgok azért történnek úgy, ahogy, mert mi magunk vagy valaki más valamit rosszul csinál(t), amelynek következménye az adott esemény, amelynek okait keressük.
Ilyenkor, hogy világosabban lássuk, mi történhetett, képzeletben magyarázatot, indokot keresünk a negatív kimenetelre. Ez egyfajta felelősséghárítás a saját életünket tekintve, hogy a probléma bekövetkeztekor sokkal inkább áldozatként gondoljunk magunkra, és azt mérlegeljük, az adott rossz megérdemelt büntetés-e. A szülői jutalmazás/büntetés mellett a mesék is nagy hatással vannak ránk kis korunkban, melyek fő tanulsága: a nehézségek ellenére bíznunk kell abban, hogy a jó végül elnyeri méltó jutalmát, míg a rossz megkapja büntetését tetteiért. Mert ez így igazságos és szép. Az igazságos világba vetett hit amellett tehát, hogy a lelkünket megnyugtatja, tervezhetőséget, kiszámíthatóságot, kereteket ad számunkra.
Bűnbakképzés
Mindaz, amit megtanultunk gyerekként, tehát azok a szabályok és szokások, melyeknek eleget téve viszonylagos állandóságot, kiszámíthatóságot tapasztalunk meg az életünkben, hirtelen megváltoztak a Covid során, ami kedvezett az ellenségkeresés általános megjelenésének. Gondoljunk arra, hogy a járvány hajnalán Európában elsősorban a kelet-ázsiai származású személyekkel kapcsolatban növekedett meg az ellenérzet. A helyzet hazánkban odáig fajult, hogy a Pécsi Tudományegyetem rektora nyílt levélben kérte a pécsieket, ne zaklassák, bántalmazzák a külföldi egyetemi hallgatókat. A valótlan történetek és az álhírgyártás adták ennek gerincét, ami a teljes világ közvéleményét sújtotta, szörnyű helyzetbe hozva ezzel embertársainkat.
Ebben a cikkben szándékosan nem tárgyalom a clickbait, illetve egyéb okokból előállított álhírek hátterét. Sokkal inkább érdekel, mi vezet el ahhoz, hogy valaki erre fogékony legyen, akár igen nagymértékben. Hiszem, hogy a legtöbb ember célja nem mások szándékos bántása, gyengítése, sokkal inkább értelmet igyekeznek találni a világ történéseire, kapaszkodót keresnek. Amikor a járvány második, harmadik hulláma alatt a világ szembesülni kényszerült az egyéni sorstragédiákkal, sokakban végleg megdőlni látszott a hit az élet igazságosságában. Végképp szükségessé vált tehát, hogy legyen magyarázat arra, miért és hogyan történhetett meg mindez.
Egy olyan valóságban, ahol a jó embereket is bármikor sújthatta a betegség, a halál, az igazságtalan és a felfoghatatlan. A tragikus események magyarázatai ugyanúgy szóltak arról, hogy az áldozat „tetteivel rászolgált” arra, ami történt, de jellemző magyarázat volt az „előző életében tett valamit” felfogásmód is.
Az áldozathibáztatás megágyazott a zsigeri kétosztatúságnak: a mi és az ők határozott elkülönítésének, amikor is kölcsönösen gyilkosnak nevezték egymást bizonyos kommentelők, amint egyikük a védőoltás mellett, másikuk annak megtagadása mellett érvelt.
A szakemberekbe vetett bizalom megrendülése
Ehhez hozzájárult mindaz, amit Baruch Fischhoff amerikai akadémikus ismert fel; hogy a végkifejlet ismerete elképesztő mértékben, már-már indokolatlanul növeli a vélelmezett előreláthatóság esélyét. Lopakodó determinizmusnak nevezte a jelenséget, amikor a megtörtént dologra az eredmény fényében úgy tekintünk, mintha másképp nem történhetett volna meg, vagyis mintha az mindig is előrelátható lett volna. A szerző hangsúlyozza, a laikus az utólagos bölcsesség és visszatekintő torzítás következtében úgy véli, hogy 1.) lettek volna olyanok, akik tehettek volna valamit, vagy kezelhették volna a helyzetet, de 2.) okkal nem tették. Nemcsak bizalomvesztés történik tehát, hanem elindul egy folyamat, amelynek első állomása a bűnbakképzés. Ez a jelenség magyarázza, ha ismerősünk számára a szakértők által megalapozott állítás elsikkad; sőt akár egy magánszemélytől származó Facebook-bejegyzés vagy tweet ugyanolyan jelentőséggel bír, miközben nem veszi figyelembe az egyéni esetek eltérését a jellemzőtől.
Megrendül tehát a bizalom, miközben napjainkban ez az egyik legfontosabb érték: zsigeri, és már csecsemőként is hat ránk; hiszen ha kiszámítható, szeretetteli környezetben cseperedünk, később is nagyobb valószínűséggel tudunk bizalommal lenni mások irányában.
Az összeesküvés-elméletek lelki alapja éppen ezért a bizalomhiány, a gyanakvás, a becsapottság érzése.
Még egy kicsit a biztonságról…
Visszakanyarodva a gyermekkorhoz, talán mindannyiunknak ismerős, hogy ami tiltásra kerül, az középpontba kerül, hiszen óhatatlanul érdeklődni kezdünk iránta. A tiltott dolgokra akár indokolatlan mértékben is ráirányulhat a fókuszunk, ezért a járvány alatt megtapasztalt kijárási korlátozás is ugyanazt a vágyat hozta el a kijárásra, mint amit a gyermek érez, akit anno szobafogságra ítéltek. Ambivalens módon lehet akármilyen otthonülő egy kamasz, izgalmassá válik a szobán kívüli világ abban a pillanatban, ha tiltás kapcsolódik hozzá.
Képzeljük el egy pillanatra, hogy ülünk egy szobában, de nem szeretnénk menni sehová, hiszen nincs rá szükségünk. Mégis, az igény, hogy kiszabaduljunk, azonnal megjelenik, ha bezárják az ajtót. Ezzel a gondolattal korábban valószínűleg kevesen játszottak el, a pandémia alatt ugyanakkor sokan érezhették: azonnal el szeretnének menni, mert rájuk zárták az ajtót immáron felnőttként. Bármifajta bezártság ugyanis, legyen szó szülő-gyermek vagy egyéb relációról, a másoknak való alárendeltség, a sorsunk felett való rendelkezés hiányának érzését hozza el, amelynek annál inkább ellenállunk, minél inkább vágyunk a szabadságra.
Hogyan tovább?
Amikor minden megváltozik, a kapaszkodót az ismerős helyzetek adhatják meg számunkra. A járványhelyzet kapcsán terjedő álhírek és félretájékoztatás magát a járvány elleni küzdelmet is megnehezítették. A Covid megtanította, hogy a járványkezelés mellett kezelnünk kell azokat a lelki sebekeinket is, amelyeket az emberek azért okoznak egymásnak, mert egyszerűen félnek, szoronganak.
Gyursánszky Ágnes írása
Az írás az első Tudaton-pályázat második helyezett műve lett cikk kategóriában, „környezet” témakörben. A szöveget némi szerkesztéssel közöltük.
Kiemelt kép: iStock.com/Ponomariova_Maria
