Bántalmazó gyerek voltam…

A kortársbántalmazás másik oldala: az agresszor

„Az agresszió olyan, mint a fregolikabát:
ha kifelé fordítom, erőszak, ha befelé: szorongás.”

Ranschburg Jenő

Többen kértétek tőlem a „Bántalmazott gyerek voltam…” című cikkem megjelenése után, hogy írjak arról is, „mi a helyzet” a bántalmazóval. Az áldozatok és családtagjaik ugyanis jellemzően – és jogosan – úgy érzik, hogy bármennyit is dolgoznak magukon, akár terapeuta segítségével, mégsem lesz elrendezve a helyzet:

A traumát nem sikerül a múltba helyezni, ebből fakadóan pedig a korábbi lelki egyensúly sem kapható vissza.

Jelen cikkben a bántalmazásról, azon belül a kortársbántalmazásról fogok írni, és arról, mi állhat az agresszív viselkedés mögött, mi vezet bántalmazó magatartáshoz. Fontos, hogy az itt leírtak a téma megértését, az általános eligazodást hivatottak segíteni, mivel azonban nem beszélhetünk a témában a viselkedésmódok egységes okairól, ezért minden egyes esetet külön-külön szükséges mérlegelni, és amennyiben indokolt, a megfelelő szakembert felkeresni.

Kép forrása: isabellaquintana / Pixabay

Szülői minta

A bántalmazókról általánosan elmondható, hogy nem rendelkeznek kellő önkontrollal. Ők ugyanis kisgyermekként, az elsődleges, azaz családon belüli szocializáció során szüleiktől nem a támogató, hanem a támadó szerepet sajátították el.

Tekintélyelvű családokban gyakori, hogy a gyerek előtt az a minta áll, hogy a negatív érzéseket, a szorongást, a gyászt, a szégyent, a tanácstalanságot stb. is dühvel „kezeli” a szülő, azaz hárítja.

Ennek oka az attól való félelem, hogy gyengének látszódhat, amit úgy old fel, hogy pajzsot tart maga elé, és „dühvel” reagál azokra a személyekre, akik ennek ellenére közeledni próbálnak felé. Egészen elképesztő, hogy felnőttkorban milyen változatos játszmákba kényszerítik bele az emberek a környezetünket azért, hogy megvédjék magukat a pajzsuk által és erősnek látszódjanak. Ezek a játszmák mindenütt jelen vannak: az otthonaikban, a munkahelyeiken, de akár olyan hétköznapi helyzetben is, mint pl. az autóvezetés.

Az iskola

Az iskolában, a kortárscsoportokban a rivalizálás természetes, hiszen ha belegondolunk, az iskolarendszer is ezt jutalmazza; 1-től 5-ig értékeli a gyerekeket, azaz megtanulják, hogyan legyenek jobbak, okosabbak, szebbek a másiknál. A versengés azonban agresszív magatartással is társulhat.

A rangsor eldöntése, a hierarchia fenntartása, a mások által elismert „vezér” (mint az agresszív viselkedés mozgatórugója) az állatvilágban figyelhető meg a legtisztább formában.

Farkasfalkákban gyakori, hogy a harc közben kimerült állat védtelenül tartja oda harapásra a nyaki ütőerét az erősebbnek, ezzel elismerve annak fölényét. Ez a fajta magatartás azonban az ellenfélben kioltja az agressziót: azaz hiába erősebb, nem képes bántani ezután a másikat, ami annak bizonyítéka, hogy a harc célja nem a gyilkolás, hanem a behódolás.

Játék során a gyerekek „agresszív” fellépése fakadhat a játék jellegéből, főként sportolás közben. Ennek azonban többnyire nem a csoporton belüli rangsor kialakítására való törekvés az oka, egyszerűen csak a vágy a győzelemre vagy a jó eredményre.

Előfordul azonban, hogy olyan játékok során, amikor „nincs szükség” a másik legyőzésére, a gyermek megjeleníti azt, amit otthon lát, esetleg hall, és annál inkább igaz ez, minél fiatalabb gyermekről van szó.

Azzal például, hogy az iskolás „indok nélkül” szenvedést okoz másoknak, eljátszhatja azt, ami otthon történik vele. Természetesen a viselkedésének sok más oka is lehet, és mint azt a cikk elején hangsúlyoztam, a valódi ok feltárása csak szakember segítségével történhet.

Kép forrása: cottonbro / Pexels

Az agresszor és az áldozat dinamikája

Áldozat nem létezik agresszor nélkül, és nincs agresszor, akinek ne lenne áldozata.

Az agresszornak szüksége van az áldozatára, ezért mindent elkövet, hogy megtartsa őt, hiszen célja kettős: egyrészt el akarja érni (szélsőséges esetben bármi áron), hogy a másik fél behódoljon neki. Előfordul, hogy tudat alatt az egyén még mindig a szülőnek akar bizonyítani, csak a célok és az eszközök változtak. Másrészt ki akarja mondani saját maga és/vagy mások számára is, hogy „jobb/több/képes vagyok erre”, ami növeli az önbecsülését. Ezért az agresszor ahhoz, hogy a magába vetett hite szilárd maradjon, „társat” keres, hogy megteremtse és megjeleníthesse azokat a helyzeteket, amelyek során ő agresszív lehet. Ehhez pedig arra van szüksége, hogy belekényszerítse a másik felet az áldozatszerepbe.

Kép forrása: Keira Burton / Pexels

A problémák átruházása

Az agresszió funkciója tehát lehet a határok kijelölése, amikor a viselkedés voltaképpen pajzs, ami azt üzeni: „eddig és ne tovább!”. Amikor az agresszív magatartás testet ölt, akkor a pajzs mellé odakerül a kard is, és ilyenkor a támadó azt mondja: „Velem minden rendben van, veled nem, megtámadlak!” Látni kell azonban, hogy a mondat mögött tudattalanul éppen egy azzal ellentétes irányú gondolatmenet húzódik, ami így szól: Másokkal nincs baj, velem van a baj. De mindent meg fogok tenni, hogy ezt senki se vegye észre.”

Az egyén problémái fakadhatnak saját gyermekkori sérelmeiből, amelyeket szüleitől, testvéreitől, barátaitól, tanáraitól stb. szenvedett el, és amit akkor nem tudott kezelni.

Mivel a feszültségek nem lettek feldolgozva, feszítik, frusztrálják az agresszort, és ezeket a korábbi életeseményeket „éli újra”, ezeknek teremt helyzetet akkor, amikor bántalmaz. Amikor tehát az az agresszor támad, akkor az áldozatra ruházza át a gondját, ami lehet szorongás, tehetetlenség, bűntudat, függőség, kiszolgáltatottság stb., amivel nem tud megbirkózni. Ezért az áldozatot terheli meg azzal, hogy „intézze el” (szenvedje el) helyette, amivel valójában neki lenne dolga. Ilyenkor úgy érzi, könnyebb a terhe, hiszen más is osztozik a szenvedésében, sőt, azzal, hogy a másik lelkére és testére ható, hosszú távú pszichés problémákat idézett elő, megkönnyebbül.

Sajnos azonban ez a fajta átruházás nem valósul meg, nem valósulhat meg, ezért az agresszor még idegesebb lesz, adott esetben más módokon vagy még erősebben próbálkozik.

Az áldozat pedig a bántalmazó sérelmeitől fog szenvedni közvetett módon, például egy iskolai bántalmazás esetén egy kisgyerek attól, amit a bántalmazó gyerek élt át, amikor őt bántalmazták a szülei.

Kép forrása: Mikhail Nilov / Pexels

Mikor és milyen módon kell beavatkozni?

Bármilyen életkorban, bármilyen közösségen belül létrejöhet ellentét, ám ahol agresszor és áldozat van, ott nincs tolerancia, ott a béke nem ismert. Az ellentétek, a harcok azonban a közösséget rombolják.

A gyerekkori agresszió megelőzése a pedagógusok feladata (természetesen a szülők bevonásával), ahogyan a visszaszorítása, kezelése is.

Utóbbi sokkal nehezebb, kialakult hierarchia esetén ugyanis meg kell szüntetni az alá-fölé rendeltséget, erre azonban a drasztikus módszerek nem alkalmasak: a kialakult helyzet kezelésének módja az erőszak folyamatos, tudatos csökkentése.

Bármely csoportban, legyen az iskolai osztály vagy egy munkahelyi közösség, ha durva erőérvényesítés történik egy vagy több személlyel szemben, akkor a kezelésnek nemcsak a bántalmazóra, de a közösségre is ki kell terjednie. Iskolai bántalmazás esetén ugyanis például nemcsak az áldozat és agresszor, hanem az áldozat (mellett állók), a csendes tanúk, az agresszor támogatói, az osztályfőnök, a többi pedagógus, az érintett szülők, a többi szülő, az iskolaigazgató stb. is mind-mind részei a kialakult helyzetnek.

Kép forrása: tillburmann / Pixabay

A probléma megoldása sok türelmet és empátiát kíván, egy alapvetően versengő típusú, ám agresszívan viselkedő gyerek számára ugyanis már a kezdetektől bosszankodással járhat, ha úgy érzi, nincs miért harcolnia.

Ilyenkor ahhoz, hogy tartósan célt érjünk, a cél nemcsak a tartósan agresszív személy frusztrációjának csökkentése, hanem a közösség javítása is azáltal, hogy a hierarchiát, a versengést fokozatosan az elfogadás irányába tolják el.

Az (iskolai) agresszivitás „kezelése” tehát két vonalon fut, az egyik a csoport erkölcsi szintjének megemelését, a másik az agresszív egyén viselkedésmintájának megoldását foglalja magában. A felnőttkori agresszió lehetséges okairól és következményeiről közvetve most is szó volt, részletesen erről egy későbbi cikkben írok majd.

Gyursánszky Ágnes írása

Kiemelt kép: Mikhail Nilov / Pexels

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük