„Az érzelmi kötődéssel bíró kapcsolataink elvesztését vagy életünk jelentős fordulatait minden esetben gyászfolyamat követi. Ilyen a haláleset, válás, költözés, családalapítás, örökbefogadás, vetélés, munkahelyváltás, háziállat elvesztése stb. Az ezeket követő ellentmondásos érzelmek összességét takaró természetes lelki folyamatnak (gyász) nincsenek szakaszai, nem gyógyítja az idő, sokszor félelmetes, és azt sem tudjuk, hogy mit tegyünk.” (Gyászfeldolgozás-módszer)
Mindannyiunk életében fordulnak elő veszteségek, de szerencsére keveseknek kell megtapasztalniuk gyermekük elvesztését. Akik mégis átélik ezt, ott kapják a legkevesebb megértést, ahol leginkább szükségük volna rá. Majd lesz másik! – állítják a kórházakban vigasztaló nővérek, míg az orvosok szerint ez Gyakran megtörténik – a terhességek legalább 1%-a vetéléssel végződik – de nem kell megijedni, nincs semmi baj. Amikor egy nehezített teherbe esés végre sikerül, majd idő előtt véget ér, ezek a legkevésbé segítő szavak.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai azonban mást mutatnak. 2020-ban 100 élve születésre 42,6 nem megszületett baba jut, ami sokkal nagyobb arányt jelent. Tavaly 92 233 gyermek született meg, és 15 400 terhesség fejeződött be idő előtt, tehát a terhességek 14,3%-a végződött vetéléssel. Ez, lássuk be, nem csupán a terhességek 1%-át érinti.
A veszteségek, a gyász feldolgozása hosszú és nehéz folyamat, sokaknak szükségük van segítségre, hogy elengedjék szerettüket. Visszaemlékeznek a régen együtt töltött időkre, megőrzik fényképeiket, felkeresik kedvenc helyeiket. És akinek erre nincs lehetőség? Egy elvesztett magzat olyannyira kézzelfoghatatlan, hogy elvesztése után gyakran érezni úgy, mintha nem is létezett volna. Nincsenek kiscipők, takarók, plüssmackók, amik emlékeztethetnének rá, hogy itt volt. A magzatukat elvesztett szülőknek talán még több segítséget tud nyújtani egy szakember, mint egy átlagos gyászolónak.
Személyes veszteségem kapcsán én is részt vettem egy ilyen terápián. Férjemmel hatalmas örömben volt részünk, amikor 2019-ben, pár nappal karácsony előtt megtudtuk, hogy kisbabát várunk. Tervezett baba volt, több hónapnyi várakozás után érkezett hozzánk, mégis felfoghatatlanul kevés időt töltött velünk.
Abban az évben a kórház ötödik emeleti ablakából néztem a szilveszteri tűzijátékot – már amennyit a könnyes szemmel láttam belőle.
A következő fél év meddő próbálkozásai azt súgták, ennyi fájdalommal a szívünkben nem tudunk utat engedni a boldogságnak, az újabb babának. Mérhetetlen csalódottság járt át minket, hogy végre sikerült, aztán jött a bűntudat: az én hibám, hogy elment… A leggyakoribb gondolatom az volt, hogy egyetlen feladatom van az életben (anyává válni), és erre sem vagyok képes, nem vagyok hozzá elég jó. Majd következett a félelem: a következő terhesség is így fog végződni? Úgy éreztem, lehetetlen, hogy ezután valaha is boldogok legyünk, hogy nem sírva gondolunk rá.
Ekkor fordultam egy terapeutához, akivel kollégák lévén korábbról meg volt a bizalom, így nyugodt szívvel osztottam meg vele történetünket és fordultam hozzá segítségért. Férjemmel közösen és egyénileg is jártunk hozzá és társához terápiára. Nehéz utat jártunk be, ám sikeres volt: segítségükkel megbirkóztunk a torkunkban növekvő gombóccal, ami akkor jött, ha róla kellett beszélnünk. Rámutattak, hogy akármilyen pici volt, akkor is a gyermekünk volt, aki nyomot hagyott az életünkben.
A terápia néhány hete nagyon nehéz volt, felszakított minden sebet, minden emléket, de minden perc megérte. Közelebb kerültünk egymáshoz a férjemmel, ráhangolódtunk egymásra, tudtunk beszélni a történtekről. Ekkor már ő is át tudta élni az elvesztés okozta szomorúságot, nem érezte azt, hogy neki erősnek kell maradnia, állandó támaszomnak kell lennie. Én is megértettem, hogy vannak dolgok, amikre nincs ráhatásom, nem azért történnek, mert nem vagyok elég jó, vagy nem csináltam megfelelően. A végére elhittem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a siker érdekében. Elbúcsúztunk, elsirattuk Őt, nevét örökre beírtuk a szívünkbe.
A kérdés viszont, hogy mi volt a baj, nem hagyott nyugodni. Nem volt elegendő válasz az, hogy ez minden második nővel megtörténik, nincs rá magyarázat, örüljünk, hogy ilyen korán ment el, és nem hónapokkal később.
Elkezdtük az utánajárást, az egyik állami meddőségi centrumban kaptunk időpontot pár héttel későbbi időpontra. Az első vizsgálatok alkalmával kiderült több olyan probléma is, amely mellett képtelen lettem volna egy baba kihordására.
Az inzulinrezisztencia és a pajzsmirigy-alulműködés együttesen olyan mértékben befolyásolja a hormonháztartást, hogy a terhesség nagyon kis százalékban lesz sikeres – legtöbbször korai vetéléssel végződik.
Mégsem figyelmezteti senki a vetélést átélő nőket, hogy több is lehet a történtek mögött, mint egyszerű véletlen. Mi már tudtuk (vagy legalábbis azt hittük, tudjuk), hol a hiba, így igyekeztünk javítani a feltételeken. Életmódot váltottunk, sportolni kezdtem, elkezdtük a szénhidrátdiétát, bízva abban, hogy hamarosan sikerül az, amire évek óta vágyunk. De ez az út hosszú, sok a kérdőjel, és fontos, hogy beszéljünk az egyéni élményeinkről, hogy tanulhassunk egymástól.
Írta: Hacskóné Bezzeg Alexandra
Források:
- Kiemelt kép: Monika Balciuniene (Pexels.com)
- Központi Statisztikai Hivatal
- Gyászfeldolgozásmódszer.hu
