Bizonyára mindannyian találkoztunk már olyan művészeti alkotással, melyet nem értettünk. Elvesztünk egy szerzői film bonyolult szimbólumrendszerében, egy regény komplikált cselekményében, vagy nem láttuk meg egy festmény szimpla alakzatai mögött a mű igazi jelentését.
Ilyenkor a befogadói réteg – valószínűleg a Dunning–Kruger-hatás megnyilvánulásaként – jellemzően két csoportra oszlik. Az egyik önmagát tartja hibásnak, úgy érzi, nincsen azon a szinten, hogy megértse az alkotást; a másik csoport pedig azt gondolja, nem ő, hanem az alkotó a hibás, és valószínűleg még ő sem tudja, mit akart a művével.
Kérdés, a befogadó, vagy az alkotó-e a hibás; egyáltalán hibáztatható valamelyikük azért, ha az adott művet nem sikerül értelmezni? Szempont-e egyáltalán a mű értelmezhetősége, amikor azt értékeljük?
Utóbbi kérdésre, azt gondolom, nem adható univerzális válasz. Nagyon fontos ugyanis a mű keletkezésének kontextusa. Mi volt a célja az alkotónak? Célja volt-e egyáltalán, hogy művét megértsék? Ki a célközönség, ha van egyáltalán?
Ha például egy olyan festményt veszünk alapul, ami azzal a céllal készült, hogy a festő egy saját gyermekkori traumáját dolgozza fel a művészetén keresztül, a festményen szereplő tárgyak vagy motívumok pedig csakis gyerekkori emlékeihez köthetők, akkor ez a befogadó számára nem lesz értelmezhető, mert ahhoz birtokában kellene lennie azoknak az információknak, melyeknek egyedüli birtokosa az alkotó.
Ezen információk hiányában pedig az sem lesz egyértelmű a befogadó számára, hogy mi a festmény valódi jelentése, maximum csak hamis elméletek gyártására lesz képes. Ebben az esetben, azt gondolom, sem a festő, sem a befogadó nem hibáztatható. A festő arra használta művészetét, hogy személyes élményt dolgozzon fel; olyasvalamit alkotott, amit igazán csak ő érthet meg.
Csak mert egy művészeti alkotás nagyon szűk rétegnek, akár csak egyetlen embernek szól – aki lehet a művész maga –, még tekinthetjük művészeti alkotásnak. Ugyanakkor a befogadó sem hibáztatható, amiért nem ismeri a művész múltját és személyét, ami ebben az esetben nélkülözhetetlen lenne a festmény értelmezéséhez.
Egy ilyen szituációban fontos, hogy mind a festő, mind a befogadó megfelelő hozzáállást tanúsítson. A festőnek el kell fogadnia, hogy a festmény a személyessége révén értelmezhetetlen a befogadó számára, a befogadónak pedig azzal érdemes tisztában lennie, hogy a festmény nem az ő szórakoztatása érdekében, nem (csak) neki készült, hanem a festő önmaga számára alkotta meg művét. Ha egy alkotás koncepciójának részét képezi a dekódolhatatlanság, azt nem tekinthetjük negatívumként, hiszen az alkotó elérte célját. Ilyen esetekben más szempontok alapján kell értékelni a művet.
Mi történik azonban abban az esetben, ha az alkotónak kifejezetten célja volt, hogy művét megértsék, ám ez sokaknál mégsem következett be?
Vegyük példának Darren Aronofsky Anyám! című filmjét. Vegyes kritikákat kapott, a nézők részéről azonban többnyire negatív reakciók jöttek; az indok sokszor a film értelmezhetetlenségével volt kapcsolatos.
Én, mint a film nagy kedvelője, ebben az esetben az alkotó pártján állok. Bár a film első megnézésekor könnyen elsikkad a figyelem a részletek felett, és szükséges bizonyos mértékű háttérismeret, valójában korántsem nehezen értelmezhető darab. Allegorikus filmről beszélünk, mely többnyire egyértelmű szimbólumokkal dolgozik, a társadalom- és valláskritikai mivoltja pedig szintén megkérdőjelezhetetlen; Aronofsky tehát nem vádolható azzal, hogy „nem tudta, mit csinál”, mert nyilvánvalóan tudta.
Hogy sokan mégsem értették, azzal indokolható, hogy horrorfilmként reklámozták az egyik legnagyobb filmsztárral, Jennifer Lawrence-szel a főszerepben. Tehát a nézők nem olyan filmre számítottak, aminek megértéséhez komoly odafigyelés szükségeltetik, így nem is adták meg neki a kellő figyelmet. Aronofsky persze megtehette volna azt is, hogy történetét nem szerzői, hanem műfaji film keretein belül meséli el, ez azonban a nézőhöz való „lealacsonyodást” jelentette volna. Azt gondolom, a művészet feladata pont az, hogy az embert egy magasabb szintre emelje.
Aronofsky azért mesélte így el a történetét, mert azt akarta, hogy a néző gondolkodjon, és próbálja magától felismerni a képek mögötti jelentést. Ahogyan a legtöbb jó film, a „mutasd, ne mondd” elvét követte. Ebben az esetben tehát, azt gondolom, nem az alkotó hibázott, hanem a nézők részéről hiányzott a mű megértéséhez szükséges attitűd.
Léteznek azonban olyan példák is, amikor az alkotó vonható felelősségre, amiért műve értelmezhetetlen, vagy nehezen értelmezhető.
A filmek esetében például a túlzottan sűrű cselekmény, melyben sok tudományos magyarázat is van, könnyen összezavarhatja a nézőt. Bár a filmmel nem ez volt a legnagyobb problémám, Christopher Nolan Tenetjét ide sorolom.
Az értelmezhetetlenség problémája még akkor szokott felvetődni, amikor az alkotó túlságosan ragaszkodik saját nyelvéhez, és nem fordít időt arra, hogy a befogadót megtanítsa erre a nyelvre, vagy a befogadó nyelvén szólaljon meg. Márpedig az alkotón kívül más nem képes elvégezni ezt a feladatot. Egy mű megértésének kulcsa az alkotó saját nyelvének megtanulása.
Az olyan híres/hírhedt posztmodern alkotások, mint a Prospero könyvei vagy A rajzoló szerződése számomra szintén negatív értelemben zavaros filmek, bár ennek az lehet az oka, hogy Peter Greenaway filmjeit a mai napig nem hevertem ki. A Prospero könyvei Shakespeare Vihar című darabjának feldolgozása; több művészeti ág keveredése a filmvásznon, mely számomra kaotikus, nem egy komplex egész benyomását keltette. Bár régen olvastam a Vihart, nem rémlik, hogy az elején oldalakon keresztül meztelenül éneklő, közben pedig medencébe vizelő kisgyerek szerepelt volna – Greenaway filmjében mindenesetre közel tíz percig kellett néznem; és bár próbáltam megérteni ennek a vélhetően roppant mély és átgondolt jelenetsornak a szimbolikáját, kudarcot vallottam.
Az én hibám, ha nem értem? Talán nem is ez az igazán fontos kérdés, hanem hogy mi a helyes attitűd, ha olyan alkotással találkozunk, amit nem értettünk meg elsőre.
Nyilvánvalóan mindenki dönthet úgy, hogy az adott művel – miután konstatálta, hogy számára értelmezhetetlen – többé nem kerül kapcsolatba. Én mégis azt mondom, ilyenkor érdemes abból kiindulni, hogy valószínűleg mi, befogadók siklottunk el valami felett, és a mű tulajdonképpen igenis értelmezhető.
Ma az internet korában már nem nagy feladat felmenni a világhálóra, és utánanézni, mi volt annak a bizonyos „értelmezhetetlen alkotásnak” a valódi jelentése, már ha volt neki. Bizonyára sok más ember véleményére rálelünk, melyek egymástól merőben különböznek, és teljesen más nézőpontokat képviselnek. Ezeket a véleményeket, elemzéseket elolvasva nemcsak közelebb kerülhetünk egy mű értelmezéséhez, hanem szemtanúi lehetünk – vagy pontosabban – részeseivé válhatunk olyan diskurzusoknak, melyek akár fontosabbnak és értékesebbnek bizonyulhatnak, mint maga az alkotás, amelyből kiindultak.
Talán még az is kiderülhet ezekből a diskurzusokból, hogy miért is vizelt medencébe tíz percig az a bizonyos éneklő kisfiú.
Szekeres Máté esszéje
Nyitókép: Unsplash/ Bruce Mars
A mű az első Tudaton-pályázatra érkezett pályamű Szekeres Mátétól „önismeret” témakörben. A szöveget némi szerkesztéssel közöltük.
Ditta
2022/01/15 at 16:36
Nagyon tetszett a cikked, s szerintem hiánypótló is a maga nemében, ugyanakkor nagyon könnyen érthető is!