Az én hibám, ha nem értem?

„Bizonyára mindannyian találkoztunk már olyan művészeti alkotással, melyet nem értettünk" – Szekeres Máté véleménycikke

Bizonyára mindannyian találkoztunk már olyan művészeti alkotással, melyet nem értettünk. Elvesztünk egy szerzői film bonyolult szimbólumrendszerében, egy regény komplikált cselekményében, vagy nem láttuk meg egy festmény szimpla alakzatai mögött a mű igazi jelentését.

Ilyenkor a befogadói réteg – valószínűleg a Dunning–Kruger-hatás megnyilvánulásaként – jellemzően két csoportra oszlik. Az egyik önmagát tartja hibásnak, úgy érzi, nincsen azon a szinten, hogy megértse az alkotást; a másik csoport pedig azt gondolja, nem ő, hanem az alkotó a hibás, és valószínűleg még ő sem tudja, mit akart a művével.

Kérdés, a befogadó, vagy az alkotó-e a hibás; egyáltalán hibáztatható valamelyikük azért, ha az adott művet nem sikerül értelmezni? Szempont-e egyáltalán a mű értelmezhetősége, amikor azt értékeljük?

Utóbbi kérdésre, azt gondolom, nem adható univerzális válasz. Nagyon fontos ugyanis a mű keletkezésének kontextusa. Mi volt a célja az alkotónak? Célja volt-e egyáltalán, hogy művét megértsék? Ki a célközönség, ha van egyáltalán?

Ha például egy olyan festményt veszünk alapul, ami azzal a céllal készült, hogy a festő egy saját gyermekkori traumáját dolgozza fel a művészetén keresztül, a festményen szereplő tárgyak vagy motívumok pedig csakis gyerekkori emlékeihez köthetők, akkor ez a befogadó számára nem lesz értelmezhető, mert ahhoz birtokában kellene lennie azoknak az információknak, melyeknek egyedüli birtokosa az alkotó.

Ezen információk hiányában pedig az sem lesz egyértelmű a befogadó számára, hogy mi a festmény valódi jelentése, maximum csak hamis elméletek gyártására lesz képes. Ebben az esetben, azt gondolom, sem a festő, sem a befogadó nem hibáztatható. A festő arra használta művészetét, hogy személyes élményt dolgozzon fel; olyasvalamit alkotott, amit igazán csak ő érthet meg.

Csak mert egy művészeti alkotás nagyon szűk rétegnek, akár csak egyetlen embernek szól – aki lehet a művész maga –, még tekinthetjük művészeti alkotásnak. Ugyanakkor a befogadó sem hibáztatható, amiért nem ismeri a művész múltját és személyét, ami ebben az esetben nélkülözhetetlen lenne a festmény értelmezéséhez.

Egy ilyen szituációban fontos, hogy mind a festő, mind a befogadó megfelelő hozzáállást tanúsítson. A festőnek el kell fogadnia, hogy a festmény a személyessége révén értelmezhetetlen a befogadó számára, a befogadónak pedig azzal érdemes tisztában lennie, hogy a festmény nem az ő szórakoztatása érdekében, nem (csak) neki készült, hanem a festő önmaga számára alkotta meg művét. Ha egy alkotás koncepciójának részét képezi a dekódolhatatlanság, azt nem tekinthetjük negatívumként, hiszen az alkotó elérte célját. Ilyen esetekben más szempontok alapján kell értékelni a művet.

Mi történik azonban abban az esetben, ha az alkotónak kifejezetten célja volt, hogy művét megértsék, ám ez sokaknál mégsem következett be?

Vegyük példának Darren Aronofsky Anyám! című filmjét. Vegyes kritikákat kapott, a nézők részéről azonban többnyire negatív reakciók jöttek; az indok sokszor a film értelmezhetetlenségével volt kapcsolatos.

Anyám! – feliratos trailer

Én, mint a film nagy kedvelője, ebben az esetben az alkotó pártján állok. Bár a film első megnézésekor könnyen elsikkad a figyelem a részletek felett, és szükséges bizonyos mértékű háttérismeret, valójában korántsem nehezen értelmezhető darab. Allegorikus filmről beszélünk, mely többnyire egyértelmű szimbólumokkal dolgozik, a társadalom- és valláskritikai mivoltja pedig szintén megkérdőjelezhetetlen; Aronofsky tehát nem vádolható azzal, hogy „nem tudta, mit csinál”, mert nyilvánvalóan tudta.

Hogy sokan mégsem értették, azzal indokolható, hogy horrorfilmként reklámozták az egyik legnagyobb filmsztárral, Jennifer Lawrence-szel a főszerepben. Tehát a nézők nem olyan filmre számítottak, aminek megértéséhez komoly odafigyelés szükségeltetik, így nem is adták meg neki a kellő figyelmet. Aronofsky persze megtehette volna azt is, hogy történetét nem szerzői, hanem műfaji film keretein belül meséli el, ez azonban a nézőhöz való „lealacsonyodást” jelentette volna. Azt gondolom, a művészet feladata pont az, hogy az embert egy magasabb szintre emelje.

Aronofsky azért mesélte így el a történetét, mert azt akarta, hogy a néző gondolkodjon, és próbálja magától felismerni a képek mögötti jelentést. Ahogyan a legtöbb jó film, a „mutasd, ne mondd” elvét követte. Ebben az esetben tehát, azt gondolom, nem az alkotó hibázott, hanem a nézők részéről hiányzott a mű megértéséhez szükséges attitűd.

Léteznek azonban olyan példák is, amikor az alkotó vonható felelősségre, amiért műve értelmezhetetlen, vagy nehezen értelmezhető.

A filmek esetében például a túlzottan sűrű cselekmény, melyben sok tudományos magyarázat is van, könnyen összezavarhatja a nézőt. Bár a filmmel nem ez volt a legnagyobb problémám, Christopher Nolan Tenetjét ide sorolom.

Tenet-trailer

Az értelmezhetetlenség problémája még akkor szokott felvetődni, amikor az alkotó túlságosan ragaszkodik saját nyelvéhez, és nem fordít időt arra, hogy a befogadót megtanítsa erre a nyelvre, vagy a befogadó nyelvén szólaljon meg. Márpedig az alkotón kívül más nem képes elvégezni ezt a feladatot. Egy mű megértésének kulcsa az alkotó saját nyelvének megtanulása.

Az olyan híres/hírhedt posztmodern alkotások, mint a Prospero könyvei vagy A rajzoló szerződése számomra szintén negatív értelemben zavaros filmek, bár ennek az lehet az oka, hogy Peter Greenaway filmjeit a mai napig nem hevertem ki. A Prospero könyvei Shakespeare Vihar című darabjának feldolgozása; több művészeti ág keveredése a filmvásznon, mely számomra kaotikus, nem egy komplex egész benyomását keltette. Bár régen olvastam a Vihart, nem rémlik, hogy az elején oldalakon keresztül meztelenül éneklő, közben pedig medencébe vizelő kisgyerek szerepelt volna – Greenaway filmjében mindenesetre közel tíz percig kellett néznem; és bár próbáltam megérteni ennek a vélhetően roppant mély és átgondolt jelenetsornak a szimbolikáját, kudarcot vallottam.

Az én hibám, ha nem értem? Talán nem is ez az igazán fontos kérdés, hanem hogy mi a helyes attitűd, ha olyan alkotással találkozunk, amit nem értettünk meg elsőre.

Nyilvánvalóan mindenki dönthet úgy, hogy az adott művel – miután konstatálta, hogy számára értelmezhetetlen – többé nem kerül kapcsolatba. Én mégis azt mondom, ilyenkor érdemes abból kiindulni, hogy valószínűleg mi, befogadók siklottunk el valami felett, és a mű tulajdonképpen igenis értelmezhető.

Ma az internet korában már nem nagy feladat felmenni a világhálóra, és utánanézni, mi volt annak a bizonyos „értelmezhetetlen alkotásnak” a valódi jelentése, már ha volt neki. Bizonyára sok más ember véleményére rálelünk, melyek egymástól merőben különböznek, és teljesen más nézőpontokat képviselnek. Ezeket a véleményeket, elemzéseket elolvasva nemcsak közelebb kerülhetünk egy mű értelmezéséhez, hanem szemtanúi lehetünk – vagy pontosabban – részeseivé válhatunk olyan diskurzusoknak, melyek akár fontosabbnak és értékesebbnek bizonyulhatnak, mint maga az alkotás, amelyből kiindultak.

Talán még az is kiderülhet ezekből a diskurzusokból, hogy miért is vizelt medencébe tíz percig az a bizonyos éneklő kisfiú.

Szekeres Máté esszéje
Nyitókép: Unsplash/ Bruce Mars

A mű az első Tudaton-pályázatra érkezett pályamű Szekeres Mátétól „önismeret” témakörben. A szöveget némi szerkesztéssel közöltük.

Hozzászólások (1):

  1. Ditta

    2022/01/15 at 16:36

    Nagyon tetszett a cikked, s szerintem hiánypótló is a maga nemében, ugyanakkor nagyon könnyen érthető is!

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.