Egy kapcsolatban sokszor vannak nehézségek, hiszen nem vagyunk egyformák. Különbözőségeink a legtöbb esetben építenek minket, hasznosak, táplálók, inspiratívak. Sőt, gyakorta ezektől válunk a párunkkal igazán jó csapattá, hiszen kinek-kinek másban rejlik az erőssége, így ki tudjuk egészíteni egymást.
Sajnos azonban ez az, amiből a konfliktusaink is származnak: az eltérő értékrendből, a szemléletbeli különbségből.
Lassan 10 éve élek a férjemmel. Szeretjük egymást, de vannak olyan dolgok, amikben sehogyan sem tudunk dűlőre jutni. Ezek gyakorlatilag állandó harcteret biztosítanak, nehogy unatkozzunk. Ilyen terület a low waste/zero waste is. Én nagyon fogékony vagyok a lekisebb környezetvédelmi lehetőségre is, mert azt látom, hogy a bolygót „elhasználjuk”. Tönkretesszük. Féltem a Földet, és szeretem. Szeretnék a lehető legkisebb károkozással élni. Nyilván az lenne ideális, ha hasznára válnánk a környezetünknek és a bolygónak, de Utópia még elég messze van.
Januárban megszületett a kisfiunk is. Sokszor csak nézem, csodálom őt, és azon gondolkodom, vajon lesz-e ideje, lehetősége megöregedni. Milyen lesz addigra a világ? Azt gondolom, ez nagymértékben függ tőlünk is.
A férjem, ellentétben velem, egyáltalán nem így gondolkodik. Sokszor nem is értem, hogyan lehet ennyire „felelőtlen”. Szerinte a villany azért van, hogy égjen, ezért találta fel Edison bácsi. Amit megvesz, annak már úgyis mindegy, hiszen legyártották. Ő az a típus, aki 10-szer körbetekeri az egy szem szendvicset folpackkal, mielőtt a hűtőbe tenné azt. Ezektől nekem tikkel a szemem, gyűlnek az ősz hajszálaim. Mivel pici a babánk, és világjárvány van, nem szívesen megyek vele utcára sem, nemhogy bevásárolni, sok-sok ember közé. Marad az az opció, hogy ez a nemes feladat Apa vállát nyomja.
A minap hazatért a boltból. Véletlenül sem csak azt hozta, ami a listán volt, erre fizikailag képtelen. Vett egy csomó, szerintem teljesen felesleges holmit is. Csikorgattam halkan a fogam.
Aztán megláttam. Mint horrorfilmekben a baltás a gyilokját, úgy emelte ki a nejlonszatyorból (!) azt a kis pakk lapkasajtot.
Esküszöm, hogy megpróbáltam magam visszafogni, mert nálunk alaptörvény, hogy nem szólunk bele a másik dolgába, hiszen mindketten önfejűek vagyunk, és nem tűrjük jól a kritikát. Node ez! Ezt látván elvesztettem az irányítást, átvették a kormányt az érzelmek és elvek.
– Ezt a vacakot mégis mi a pitlinek hoztad haza?! – kérdeztem költőien. Nem várván választ, rögvest monológba fogtam, hogy ez teljesen irreális, büntetném, mind a gyártását, mind a vásárlását ennek a nyavalyának, meg ne lássam még egyszer. Nem elég, hogy undorító, csupa E, még mellé 7 szelet 7 műanyagba van csomagolva, plusz egy külső borítás, szóval a 7 szelet 8 darab műanyag hulladékot termel.
Életem Értelme nézett rám hatalmasra meresztett, ártatlan szemekkel, értetlenül, hogy mi bajom van, és annyit mert csak mondani, hogy „De hiszen ez csak sajt, Életke…” Ha tudnék szaltózni, tuti ugrottam volna egy tripla axelt ettől a mondattól. Mondtam is neki:
– Persze, csak sajt. Apokalipszissajt!
Nevetett, de megígérte, többet nem vesz apokalipszissajtot, ha engem ez megnyugtat. Nem nyugtat meg. Egy zw [zero waste] érzelmű ember már olyanokban gondolkodik, hogy hány darab régi függönyből varrt tasakot vigyen magával a megvenni kívánt zöldségeknek, gyümölcsöknek, pékárunak.
Ezután az eset után azonban elneveztem ezt a fajta összetűzést apokalipszissajt-konfliktusnak.
Sokan küzdünk ma így, árral szemben, a családunk, a szeretteink támogatása nélkül. Sokunkon talán még gúnyolódnak is, mint rajtam a férjem. Biztosan egyszerűbb lenne elengedni ezeket a dolgokat, de minden zw-s tudja, ez egyszerűen lehetetlen. Nem tud senki hosszasan a saját elveivel szembe menni, a körmünk alól is kiszedjük a tüskét. Úgy gondolom, mindannyian, akik hasonló helyzetben vagyunk, egyet tehetünk: Csináljuk tovább!
Példák vagyunk, és ha ma nem is hisszük, holnap talán mégis bebizonyosodik, hogy szeretteink is belemerülnek ebbe a világba. Kitartás, bármi áron, vasakarattal!
Ha mi magunk megtesszük, amit csak tudunk, nemcsak példák vagyunk, hanem a saját terhelésünket csökkentjük. Legalább ennyi jut. Ezt úgysem lehet feladni, mert nem hóbort. Nem tudnánk tükörbe nézni. Most megyek, lekapcsolom a villanyt a konyhában, mert senki nincs ott…
Mátrai Zita írása
Borítókép: Artem Podrex (pexels.com)
