Annuska néni

Nem mindennapi foglalkozás, szokatlan hobbi, reményekkel teli rögös élet. Ez Annuska néni története.
Románia

Amikor pár évvel ezelőtt találkoztam Annuska nénivel, arra gondoltam, hogy itt egy kis töpörödött, idős nénike, egy aprócska, zsúfolt, sötét szobában, sok betegséggel és sok halállal a háta mögött, és amikor megszólal, mégis a boldogság jut az ember eszébe. Hogyan lehetséges ez?

Annuska néni Romániából áttelepült idős asszony volt. Foglalkozása nem mindennapi: hisz ki hallott már szobafestő nőről? De hobbija sem hagyományos: festményeket reprodukált. Rajzai mind magának, mind ismerőseinek sok örömet okoztak, néhányuk előszobafalát ma is díszítik. Őt és hasonló kortársait figyelve azonban arra jut az ember, hogy ha elég sokáig élünk, óhatatlanul elveszíthetünk mindent: egészséget, vagyont, barátokat, rokonokat, néha még az emlékeket is. Valami mégis mindig marad, ami meleget ad. Annuska néni ezzel az élménnyel ajándékozott meg. Azzal a reménnyel, hogy ha szinte mindent maga mögött hagy is az ember, mindig akad valami, ami éltet vagy értelmet ad.

Jonh Irving egyik hőse azokat nyilvánította boldognak, akik tükrös szekrénye telis tele volt tűzdelve családi fotókkal. Annuska néni esetében, úgy tűnik, a fotókat a festmények váltották ki, a boldogság abszolút forrása belőlük eredt. (Joganandát juttatta eszembe, akinek a szavára lehet adni, hisz mégiscsak egy spirituális vezető volt, és mégiscsak megvilágosult. Ő azt hirdette, hogy aki a jelenben megtalálja a boldogságot, az megtalálta Istent.)

Én mondom, az úristennek gondja volt rám, még mielőtt a világra jöttem – állította Annuska néni. (A sors már ott van, amikor a történet elkezdődik, fogalmazta meg jóval korábban ugyanezt Zweig.) Az isten aztán vissza-visszatér a beszámolójában még sokszor, mint egy eposzi kellék, ritmikusan ismétlődve: jaj istenkém, istenem, istenem, te voltál a mindenem.

Ha Annus nénit először hallgatod, arra gondolsz, jó az isten, jót ád, itt van egy szerencsés ember, az isten a tenyerén hordozza, boldogul, mint ahogy más alig. Aztán elmész hozzá, beszélsz vele, hallgatod meséjét, és a kiinduló gondolatod kellemetlenkedő kérdésekké tördelődik. Szerencsés ember? Az Isten tenyerén hordozza? Boldog a sorsával? Hogyan lehet boldog az, akinek annyi boldogtalansággal kellett megküzdenie élete során? Mitől szelídülnek meg a bajok, sértődések, civakodások az élet delelőjén? Honnan jön a tehetség? Hogyan lesz a rajz élete központi szerepe egy olyan falusi asszonynak, aki azt sem tudta, mi fán terem a rajzolás?

Amikor meglátogattam, Annus néni portáját három dühös cerberus őrizte. A fénytől lezárt kis birodalmába alacsony ajtó vezetett, le kellett hajtani a fejem, ha nem akartam, hogy homlokon koppintson a kellemetlenkedő alacsony gerenda. Hajdani házában, ahonnan menekülni kényszerült, bizonyára hosszabbra nyúltak a falak. Itt egyszerre volt szoba, konyha, fürdőszoba, műterem a pöttömnyi helyiség. A négyzetméterhez képest túl sok bútor, az elmúlt időhöz képest túl kevés tárgy. Néhány tálka, nipp, festmény, és egy nagy doboz, festészete nélkülözhetetlen kellékeivel.

Annuska meséje végtelen, nincs eleje, és vége, csak hömpölyög belőle körkörösen, újra és újra élve a múltat. Az ember életét kikövezhetik fontos mondatok. Hajdanán, mikor Annuska néni szülei összekerültek, nagy volt az öröm, mert hamar érkezett hozzájuk a gyerekáldás. De csak jött, és el is ment nyomban.  Annuska néni apukája, okulva a saját példájukon, így fordult a lányához, amikor az terhes lett. Kislányom, gondold meg minden szavadat, mielőtt kimondod, mert édesanyád azt mondta, mikor tőle kérdezték az öregasszonyok, hogy nekem nem kell fiú, ne is adjon az isten, nekem csak kislány kell, és lásd, meg is halt az öcséd. Ez a mondat végigkísérte az életét. Meggondolni minden szót, jó alaposan, mielőtt kiengedem azokat a számon. Mert beteljesülnek, ami kéretik, megadatik.

S az ember életében mindig vannak kitüntetett személyek is. Ott volt például az első tanító néni. A tanító azt mondta az édesanyámnak, hogy Vanis néni, tessék a kislányt elengedni egy szakiskolába, ahol evvel foglalkoznak. Ohóó, azt mondja erre édesanyám, hiszen minden festő azután híres, mikor meghalt, addig nyomorog. Nem lesz az én lányomból soha festő, nem szabad ezt őneki soha csinálni. És akkor belenyugodtam. Ha nem szabad, hát nem szabad. (Erre a jógafilozófiának van egy sokat idézett szava: szantósa, elfogadás. Sok jóga aspiráns sokat hall róla. Kevesen emelik át a gyakorlatba.) De a sors, ami akkor már nagyon jól tudta, mi a dolga, rendelt mellé egy férjet, aki szabad idejében rajzolgatott. Innen tért vissza Annus néni rajzos kedve. Egy zimankós téli estén így kiáltott fel a férje, amikor keze ügyébe került Annuska egyik festménye: hé, Annus, hiszen ez szebb, mint az enyém. Na, több se kellett Annus néninek, attól fogva nem volt megállás. Egyik asztalos jó szomszéd állványt faragott neki, a másik meg rámákat gyártott a vásznaknak. Elindult a rajz-karrier. Sorra másolta híres festők remekművét, még pénzt is kapott értük, amikor megszorultak. A többi ajándék formájában került ki a házból.

Amikor én találkoztam vele, már nagyon gyenge volt a szeme, a betűket egyáltalán nem ismerte fel, írni, olvasni már nem tudott, de festőkészletét elő-elő vette, becézgette reszkető ujjaival az ecsetet. Napokig dolgozott egy rajzon, komótosan, kockáról kockára haladva, mint a jobb agyféltekés rajzolók. Ezt is tudta valahonnan, talán az istene súgta meg neki a technikát.

Annus néni nagy szegénységben élt gyermekkorában és a háború évei alatt. Hat embert kísért el a halálig, emberfeletti erővel gondozta, ápolta, segítette őket. Hazáját, háromszobás szép otthonát elhagyta, egy bőröndbe gyömöszölve addigra kialakított életét. Több betegség és súlyos operáció fájdalmakkal kínozta, olyan is akadt, ami egyenesen a halál közelébe sodorta. De minden történetét egy mondattal zárta, ami olyan volt, mint az ámen az imádság befejeztével: végleges, határozott, mindent lezáró. Maga a fellebbezhetetlenség.

A jó istennek mindig volt rám gondja, na.

Bálint Vera írása

Kiemelt kép: Dan Cristian Pădureț fotója a Pexels oldaláról

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.