Az álom több szempontból is szerves része az életünknek. Gondoljunk csak bele: a ránk szabott évek egyharmada öntudatlan állapotban telik el. Ez a számokra lefordítva azt jelenti, hogy egy most 70 éves ember nem kevesebb, mint 23 évet töltött alvással.
„Álmot sző az este” (Várady Endre)
Köztudott, hogy vannak baglyok és vannak pacsirták. Ez csak akkor okozhat gondot, ha két különböző „madár” lakik egy fészekben. Érdekes, hogy mennyire különböző az emberek alvásigénye. Van, akinek tíz óra is kevés, mások meg egész életükben 3-4 óra ellopott éjszakai órával beérik. Valami furcsa paradoxon miatt azonban az előbbiek az ábrándosabbak, lassúbbak, ők a rossz időbeosztók, a lusták, és az utóbbiak azok, akik mindig topon vannak, agilisak, tele tettvággyal és energiával. A szellemi munkát végzők átlagosan napi egy órával többet alszanak, mint fizikai munkát végző társaik. Az álom hossza pár másodperctől húsz, harminc percig terjedhet. A tökéletes, valóban pihentető és regeneráló alvás receptje: hét órás időtartam, este kilenctől hajnali négyig. Az álom fontosságát bizonyítja az a közkeletű tény, hogy szó szerint létfeltétel. Ha az ember elveszíti álmodó-képességét, elveszti túlélő erejét is. Tudományosan igazolt, hogy ha valakit hosszú távon megfosztanak az álmodás lehetőségétől, az jobb esetben csak hallucinál, könnyen felejt vagy agresszívvé válik, rosszabb esetben azonban meg is halhat.
„Az álom mindig következmény” (Márai)
Mindenki másképp alszik el. Természetesen minden testhelyzet jelentéssel bír. Aki összegömbölyödve szeret aludni, az minden bizonnyal biztonságra, oltalomra vágyik. A magzati alvóhelyzet azokat jellemzi, akiknek gyerekkora traumával terhes volt, vagy hiányérzetet hagyott maga után. A hason fekvőknél hangsúlyozott érzelmi életre lehet következtetni, a belső szemlélődésre, a tudattalanba való visszatérés vágyára. Aki realista és két lábbal a földön jár, az haptákba vágja magát az ágyában, hanyatt fekszik, törzse egyenes, lábai kinyújtottak. A szívközpontjukat őrzők mindig a bal oldalukat részesítik előnyben. Egyébként jól teszik, hisz a baloldalon történő éjszakai alvás a legpihentetőbb, amit a spirituális tanítások is megerősítenek. Ha valaki párnákkal polcolja fel magát, az éber akar maradni, és aki beléjük fúrja fejét, az félelmeit fojtja el.
A testhelyzetek és az álmok összefüggnek egymással. Ha valaki emlékezni szeretne arra, hogy mit álmodott, az vagy tartsa meg az álomban felvett testhelyzetet, vagy addig mozgolódjon, amíg bele nem kerül az álombeli test pozitúrájába.
„Mostan színes tintákról álmodom…” (Kosztolányi)
Már a csecsemők is álmodnak. Sőt, ők a legtöbbet. Arról persze nem tudni, hogy mit, de műszerekkel mérhető agytevékenységeik az álmodó felnőttel azonosak. Öt-hét éves korban jelenik meg a fejekben a történet, amik nem állóképek, hanem események sorozatai. A felnőttekéhez hasonló álomképek két évvel később, hét-kilenc éves korban bukkannak fel. Tizenhárom-tizenhat éves kor táján jelentkeznek az ún. kényszeres álmok. Ezek képesek arra, hogy alanyát elképesztő tettekre serkentse. Egy kényszeres álomból felébredő például kiugorhat az ablakon, mert az álom megállíthatatlanul és kontrollálhatatlanul folytatódik a valóságban.
A nők sokkal színesebben álmodnak, a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. Gyakrabban pingálják ki álmaikat, valóságos színorgiákat rendezve, és jeleneteik is mozgalmasabbak. De, hogy túlságosan ne irigykedjenek a férfiak, gyorsan hozzáteszem: kellemetlen dolgokat is gyakrabban álmodnak, mint a teremtés koronái. Együtt pulzálnak a holddal: telihold vagy újhold idején kimutathatóan benépesedik „álom-mozijuk.”
„Iránytűm az útvesztőben” (Haraszti Bence)
Az álom „Isten közvetlen szimbólumnyelve” az emberek szívéhez – mondja Friedrich Weinreb, haszid író és bibliaértelmező.
Túlnyomórészt képeket látunk alvásaink alatt, és kisebb részben hallunk hangokat. Ezt követi a többi érzékszerv. Vannak kifejezetten szagérzékeny álmodók, és olyanok, akik inkább a hőt érzékelik. Egyetlen egy inger van, ami sohasem épül be az álmokba: ez a fájdalom.
Ha betegek vagyunk, vagy nagyon alacsony az energiaszintünk, ijesztő lázálmok gyötörnek, gyakran rémséges alakokkal. Meglepő, hogy a skizofrének álmában sokkal kevesebb bizarr elem található, mint az egészségesekében. Állítólag azért, mert ők napközben is éppen elég bizarrsággal töltik meg az agyukat.
Sokan félnek a rémálmoktól, és nagyon rosszul érzik magukat tőle. Mintha lényük ördögi oldala nyilvánulna meg ilyenkor, amiről pedig legjobb tudomást sem venni. Pedig egy haszid hagyomány szerint azok az emberek élnek meg gyakrabban rémálmokat, akik a mindennapi életben jók és igazságosak. Úgy tartják, a pokolnak is meg kell nyilvánulnia az ember életében, és ha nem tud a valóságban, akkor választja az álmok világát.
A felmerülő képek érdekessége az, hogy gyakran tiszta szimbólumok. Létezik egy univerzális álomnyelv. Ez minden nemzet nyelvén ugyanazt jelenti. És minden ember számára ugyanazt. Ha tegyük fel, soha nem mesélnénk gyerekünknek sárkányokról, szörnyekről, ősi tájakról, akkor is megjelennének álmaikban, mert az ún. kollektív tudattalanban imbolyognak évezredek óta, s sajátos stafétaként innen adja át őket egyik nemzedék a másiknak.
De valójában az álom teljesen egyénre szabott, azaz csak saját álomszótárral fejthető. Az álmunkba vezető titkos ajtón ott a felirat: „Idegeneknek tilos a bemenet.” Egy kutya például egyik embernek örömforrás, másiknak a veszély jelképe, attól függően, milyen személyes vagy transzgenerációs emlékei vannak róla.
Létezik egy sor fogalmunk, amelyek éber állapotunkban kifejezetten pejoratív tartalmúak, álombeli megjelenésük viszont épp ellenkezőleg: reményre adnak okot. Ilyen például a halál. Hallani is rossz róla. Álmodni azonban nem. Azt üzeni, hogy lezárult egy életszakasz, lehullott egy teher. Vagy: ott van a koporsó. Az álomban megjelenő üres koporsó csak azt közli, hogy nem kell aggódni a jövő miatt. Ha pedig történetesen benne fekszünk, még jobb: boldog házasságot és szép szerelmet jövendöl.
„Szíven talál az álom” (Verlaine)
Günther Feyler, a tudatos álmodás megálmodója mondta, hogy „már találkoztam emberekkel, akik ugyanúgy gondolkodtak, de még eggyel sem, akik ugyanúgy álmodtak.”
Az álomnál egyedibb, egyénre szabottabb, különlegesebb világ nem létezik. Az álom egy olyan transzcendentális Nagy Segítő, aminek felénk nyújtott kezét nagy balgaság lenne nem elfogadni. Az álom titkos másik felünk, ami sokkal többet tud rólunk, mint a mi összes tapasztalatunk, ismeretünk és analízisünk együtt véve és négyzetre emelve.
Érdemes az álmokkal foglalkozni annak, aki mélyebb önismeretre vágyik, hisz megfontolandó üzeneteket tartogat számunkra. Az a híd, amit az álom a logikus és a szintetikus látás közé emel, különlegesen fontos, mert „nem kevesebb történik ez által, mint hogy véges, nyomorúságos, vak esetlegességek között hányódó életünkhöz hozzácsatoljuk a végtelenség birodalmát” (Szepes Mária).
Az álom felidézésének vannak módszerei. Lehet az álmunkban megjelent szimbólumra szabadon asszociálni, megkérdezni magunktól, hogy az adott képről mi jut eszünkbe. Minden szimbólumban ellentétpár bújik meg. Nekünk az mutatja meg magát, amelyiktől félünk. Divatos technika a vízivásos. Ebben az esetben lefekvés előtt megisszuk egy bögre tartalmának felét, felébredve pedig a másikat. A mozdulatsor hivatott előhozni az éjszaka lepergett álomfilmet. Az említett álomterapeuta, Feyler azonban kifejezetten ellenzi az ilyesfajta megoldásokat. Többéves praxisa birtokában határozottan azt állítja, hogy a díszcsomagolásban átnyújtott, előre gyártott technológiák fabatkát sem érnek, inkább bezavarnak. Az álmot nem lehet manipulálni. Ha egy technikával közelítünk hozzá, akkor sündisznóként összegömbölyödik és eltűnik – mondja a szakember.
Azok számára, akik szkeptikusak az álom gyógyító erejét illetően, feltálalok néhány megemészthető falatot. Jung munkássága nyomán a pszichoanalízisben elterjedt gyakorlat az álomterápia. Olyan szimbólumokat építenek a páciens álmaiba, amelyek kiütik a régi, kellemetlenségeket okozókat. Egy francia kutatócsoport, Alexis Carell vezetésével szintén gyógyított álomterápiával. Felidéztették páciensükkel a gyakran visszatérő, nyomasztó álmokat, és szelíd szóval átprogramozták az egészet. A hüllőktől hemzsegő árok virágokkal telt meg, a papi csuhában komorkodó férj fehérbe öltöztetve lágyult meg. Az átprogramozott álom segítségével inthetett végső búcsút több évtizedes allergiájának számos beteg. Szepes Mária is kitűnő eredményekkel alkalmazta tanítványai körében ezt a módszert azzal a különbséggel, hogy ő nem hónapokig „álmodtatott”, mint azt Carell doktor tette, és hogy a korrigálást is tanítványaira bízta.
Kiemelt kép: Photo by Bruce Christianson on Unsplash
Forrás:
Günther Feyler: Az útmutató álom. Budapest, 1988.
Mit jelentenek az álmok? Magyar Könyvklub, 1994.
Szepes Mária: Az álom mágiája. Édesvíz Kiadó, Budapest, 1998.
