Akik a mókuskerékből kiszálltak 1.: „Döntésszabadság, nyugalom és kényelem, mindez a természet ölén, összhangban és békében”

Az önellátás sokak számára egy idea, amit csak nagy lemondások árán valósíthat meg az ember. De valóban lemondásról van szó? Mit adhat ez az életforma, amiért mégis érdemes belevágni? Erre, és sok más kérdésre adja meg a választ interjúsorozatunk, amelyben önellátókkal beszélgetünk.

---

K. Tengeri Dalma / Tudaton: Az önellátást sokan sokféleképpen értelmezik, neked mit jelent?

Világos Nikolett: Önfelelősséget, közvetlenséget és rugalmasságot. Önfelelősség alatt azt értem, hogy az életminőségünkre a saját tetteink vannak a legnagyobb befolyással. Ha valamit jól csináltunk, közvetlen sikere van, ha valamit nem, annak közvetlen kudarca, amiből viszont csak rajtunk múlik, hogy mennyit tanulunk. A személyes kedvencem, hogy korlátlan a fejlődés lehetősége.

A közvetlenség egyrészt azt jelenti számomra, hogy szoros kapcsolatban és együttműködésben élünk a természettel – a való világgal. Másrészt, hogy az életünkhöz szükséges elemeket igyekszünk minél direktebb módon megteremteni. Ha belegondolunk, a mai világban a legtöbb ember azzal keresi a pénzét, hogy másoknak dolgozik, majd a megkeresett pénzt mások munkájára költi. Ezzel egyrészt az élete nagy részét csak indirekt éli, másrészt pedig hatalmas függésben él attól a szolgáltatói rendszertől, ami ezeknek a kerülőutaknak az elérhetőségét hivatott biztosítani.

A rugalmasság szerintem abban rejlik, hogy a mi rendszerünk maximálisan testreszabható. Mi döntjük el, mit, mennyit és milyen módszerekkel csinálunk, minden módosítható és fokozatmentesen szabályozható.

KTD: Mi volt az utolsó lökés, ami elindított ezen az úton?

VN: Nem tudom mennyire nevezném lökésnek, inkább megerősítésnek, de talán a párom, Viktor megismerése. Nálam mindig is ez volt az eredeti pálya, csak sokszor úgy éreztem magam az elképzeléseimmel, mintha egyedül mennék szemben az autópályán, és több-kevesebb sikerrel próbálnék benne biztos maradni, hogy jó irányba haladok. Fantasztikus volt kiszúrni valakit a tömegben, akivel egy irányba törekszünk, és együtt haladhatunk tovább.

KTD: Hol tartasz most, mi az, amit már az önellátás jegyében végzel, állítasz elő? 

VN: Az a helyzet, hogy jelenleg költözésben vagyunk, tehát a régi helyünket feladtuk. Most átmeneti helyen élünk, és várjuk, hogy a végleges otthonunkba költözhessünk. Emiatt az önellátás foka alacsonyabb. 

Így is saját áramunk és vizünk van, valamint saját fával fűtöttünk a télen. Élelmiszerek terén idén csak zöldség- és gyümölcs-önellátás lehetséges. Télire befőzéssel, szárítással, fermentálással tartósítunk. Az előző otthonunkban voltak teheneink. A jövőben szárnyasokat és fejős juhokat tervezünk, tehát a tojás, a tej és a hús is saját lesz, illetve az állatok takarmányát is mi szeretnénk előállítani. Idővel gabonát is szeretnénk termeszteni, azt eddig még mindig vettük, de a saját kézimalmon őröljük meg a sütéshez, főzéshez. A juhok gyapjának és bőrének hasznosításában is gondolkodom, de még sohasem csináltam ilyet, szóval majd meglátjuk.

Az önellátási irányhoz még egy csomó egyéb törekvés is tartozik, lényegében amit csak lehet, megpróbálunk magunk megoldani. Bútort és kályhát építünk, házat újítunk, szerelünk, varrunk, horgolunk, krémet keverünk stb. Természetesen a szerszámok, a napelem, a varrógép, a vödör, a kistányér nem saját gyártmány, ezekben mi is mások munkájára hagyatkozunk.

KTD: Van-e olyan, amiről önként mondtál le, de hiányzik?

VN: Érdekes, hogy a legtöbb ember fejében ez a két lehetőség létezik. Vagy azokkal a célokkal és olyan hétköznapokban élek, mint az átlag, vagy lemondok valamiről. Pedig ez valójában pont fordítva van. Akkor mondanánk le rengeteg mindenről, ha nem így élnénk, mert mi a lehető legnagyobb luxusként éljük meg az életünket.

Mindennapos önrendelkezés és döntésszabadság, nyugalom és kényelem, és mindez a természet ölén, összhangban és békében.

Nemhogy nem hiányzik semmi, de mindig adódik valami, ami miatt újra és újra hálásnak érzem magam, amiért ilyen egyszerű és kényelmes életem van az átlaghoz képest.

KTD: Mit kaptál még ettől az életformától?

VN: Amit a legnagyobb értéknek érzek, hogy minden mögé került egy nagyobb mélység, és minden mindennel összefüggések sokaságába fonódott. Ezáltal sokkal több lett bennem a megértés, a türelem és hála, de például a felelősségérzet és az alaposság is. És bár ez a természettel való együttélésből ered, mégis kihat az élet más területeire is.

KTD: Milyen nehézségekkel szembesültök?

VN: Kifejezetten ebből az életformából adódó igazi nehézségünk, hogy elengedhetetlen hozzá egy ingatlan. Önellátásban az ember hosszú távra tervez, évek mire a gyümölcsfák termőre fordulnak, a veteményes talaja feljavul, mire kialakítjuk a ciszternát, megépítjük a kályhát, a fatárolót, a csirkeólat, stb. 

Ezért adtuk fel az előző helyünket: imádtuk, de béreltük. Nem egyszerű sajátot találni, mert a legtöbb ingatlan vagy csak pár ezer négyzetméter vagy több tíz hektár. A kisgazdaság méret manapság sajnos nem divat. Az is igaz, hogy ez ügyben iszonyatosan igényesek vagyunk, ez sem könnyíti meg a dolgunkat. Átmeneti állapotok között vegetálva várakozni, hogy végre valahol szó szerint meggyökeresedhessünk – ezt tényleg nagy nehézségnek éljük meg.

KTD: Mit gondolsz, mennyire igaz az, amit sokan hangoztatnak, hogy az önellátás lesz a jövő kulcsa?

VN: Igaziból az emberiség önellátó, hisz a föld egy „sziget”. A kérdés az, hogy ez az önellátás milyen léptékben zajlik. Tehát globális, mint most, vagy ennél sokkal regionálisabb. Azt gondolom, minél kisebbek és sokszínűbbek az önellátásra képes egységek, annál stabilabb a rendszer, és annál könnyebben kompenzálhatóak az egyes kilengések. Tehát ha jót akar magának az emberiség, akkor észszerű lenne ebbe az irányba haladni. Ez nem jelenti azt, hogy ne maradhatnának globális vonásai, csak ezeken ne életfeltételek múljanak. Ha valami beüt, nem mindegy, hogy éhen halunk, vagy csak csoki nincs.

KTD: Városi környezetben mennyire lehet valaki önellátó, egyáltalán lehet-e ezt a kifejezést használni?

VN: Ha a kerülőutak nélküli, direkt önellátás a kérdés, akkor közmű és élelmiszer téren sajnos csak kis mértékben, hisz a víz, az áram, a szennyvíz, a fűtés mind vezetékes, a hely pedig nagyon korlátozott. Bár sokan művelnek csodákat erkélyeken, vagy akár csak ablakpárkányokon, de azért itt élelmiszer-önellátásról nem beszélhetünk. Fúrni, faragni, szerelni is csak korlátozottan lehet, hiszen hangos, koszos, és hely kell hozzá. Tehát egy városban a külső ráutaltság sajnos csak nagyon csekély mértékben redukálható.

Kimondva nagyon erősnek hangozhat, de nem hiszem, hogy a város mint koncepció hosszú távon fenntartható.

Már ha a természet és az emberi természet irányából vizsgáljuk a kérdést. 

A város mint képzet a természettől, azaz a való világtól teljesen elidegenedett, mesterségesen generált illúziók sokaságával fenntartott rendszer. Az ember viszont a természet része. Emiatt a városi élethelyzettel temérdek hiányérzet jár együtt, amelyeket kompenzációk hadával próbálunk csillapítani, fenntartva vele a fogyasztói társadalmat, ami – mint már tudjuk –, sok jóra nem vezet.

KTD: A Facebook oldalon így írsz magatokról: „A természetre és a természetünkre hangoltan, önellátásra törekvő és közműfüggetlen életet élünk; a folyamatos fejlődés hívei vagyunk, gyakorlati, szellemi, érzelmi téren is.” Kiknek szólnak a posztjaid és a blogod?

Lényegében bárkinek, aki megszólítva érzi magát. Azt gondolom, hogy eléggé sokrétűek a bejegyzéseink, így akárki találhat köztük olyat, ami adni tud neki valamit. Legalábbis remélem, hogy így van, mert ezért csinálom.

VikLették hétköznapjairól ITT olvashatsz többet.

A cikkben megjelentetett fotók VikLett tulajdonát képezik.

Az interjút készítette: K. Tengeri Dalma