Az adományozás és a segítségnyújtás összetettebb és érzékenyebb dolog, mint első ránézésre tűnik. Ezzel kapcsolatban szeretném megosztani az élményeimet egyszerre civilként és leendő szociális munkásként.
Mindig fontosnak tartottam az önkéntességet és lehetőség szerint mások támogatását, 2019-ben pedig sor került arra, hogy felvételizzek szociális munka szakra. Szeretnék minél több tárgyi tudást és ismeretet gyűjteni saját tapasztalataim mellé, amik a rendszer mindkét oldaláról bőségesek.
Egykor magam is érintett voltam a szegénységet illetően. Átéltem, hogy a vele járó bizonytalanság és a kirekesztettség mindenre kihat, kezdve a tanulási készséggel, a tartós figyelem megtartásával, a többiekhez fűződő viszonyunkkal.
Aki perifériára szorul, annak minden egyes nap meg kell küzdenie a lebecsmérlő tekintetekkel, csúfolódással, megaláztatásokkal. Kisgyermekként, illetve serdülőként a személyiségünk fejlődésére fokozottan hatással van ezen tapasztalatok sora. A szegénység életvitelre gyakorolt hatásai, például a tartós mennyiségi és/vagy minőségi éhezés pedig testileg és pszichésen is károkat okoz.
Életem eddigi eseményei arra buzdítanak, hogy érthetőbbé és átláthatóvá tegyem a nehéz helyzetben lévő emberek helyzetét, érzékenyebbé tegyem embertársaimat arra, ami körülveszi őket.
Mindamellett, hogy nagyon sok – egyre több – olyan emberrel találkozom, aki hisz a jótékonyság jelentőségében, sokan nem gondolnak bele, hogy az adományozás mennyire érzékeny terepe az emberi kapcsolódásnak.
Sok esetben helyeződik túl nagy hangsúly a „jótevő” pozitív énképére, a „jó cselekedet” utáni hála szükségletére.
Ha egy picikét őszintén magunkba tekintünk, akkor megérthetjük, hogy sokszor várjuk azt, hogy kapjunk is valamit (köszönömöt, elismerést, visszacsatolásokat, stb.) azért, hogy adunk. Valójában ez fordítva működik. Amit szeretnénk látni és érezni, azt nekünk kell nyitottan kezelni és megadni a környezetünk számára!
Előfordul, hogy beszélgetek emberekkel, akik arra panaszkodnak, hogy jó ideje nem beszéltek már egymással és egyszer csak felhívja egy régi barátja segítséget kérve. Az ösztönös reakció ilyenkor pedig a következő: „Rám sem emelte a telefont már mióta, most bezzeg megtalál.” Nem tudhatjuk, hogy miért nem tette, lehet, hogy tartósan olyan helyzetbe került, ami által szociális hálójában is bekövetkezett a változás, pl. nincs kerete, lehetősége társasági életet élni, esetleg egy olyan kapcsolatban él, ami korlátozó és teljesen elszeparálódott.
A külső segítségtől, adományoktól nagy mértékben függő csoporttal, a hajléktalanokkal kapcsolatban nem ritka, hogy hallom, amikor valaki ad pár száz forintot, majd megjegyzi gúnyolódó hangon a társa: „Én biztosan nem adok, nézd meg, piára költi!”. Ez már önmagában nem egy tiszta hozzáállás, egyrészt ez egy előítélet, amely közel sem biztos, hogy fedi a valóságot, másrészt fogalmunk sincs – hála istennek – hogy milyen érzés kint tölteni az időnket nap mint nap, így azt sem tudhatjuk, hogy neki az adott helyzetben nem jelent-e a legnagyobb téli hidegben egy kortynyi meleget az ital.
Szerencsére az én emberi kapcsolataim túlnyomó többsége a következőképpen működik: Előfordul, hogy hetekig vagy egy-két hónapig nem beszélünk, aztán találkozunk vagy csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Olyanok is vannak, akikkel évente párszor beszélek, de abban a pillanatban, ha valamelyikünk felhívja a másikat, és jelzését adja annak, hogy bármilyen szintű gondban van, a másik azonnal megteszi, amit tud. Nincsenek elvárásaink, és mindannyian ugyanígy kezeljük az ismeretlen emberekkel való munkát és segítést is.
Intézményi kereteken belül nagyon pozitív, hogy egyre elterjedtebbek a különféle céges adományozó, jótékonysági programok, pl.: ünnepek alkalmával rendezett gyűjtések valamilyen szervezet számára. Az azonban ambivalens, amikor az tapasztalható, hogy rendszeres része a protokollnak, hogy sok cég, amikor valamilyen segélycsomagot ad, cserébe elvárja, vagy erősen ajánlja a támogatás megjelenítését egy-egy szervezett programon.
Ilyenkor nehéz elkülöníteni, hogy valóban önzetlenül álltak egy számukra fontos jó ügy mögé, vagy szponzorált média megjelenésről beszélhetünk inkább.
Sűrűn előfordul az is, hogy adománygyűjtések alkalmával szembesülünk a „lomtalanításra” hasonlító szemétleadással. Lehet, hogy még nem elterjedt mindenhol a gyakorlatban, de ha tehetjük, akkor adományozni elsősorban pénzt a legtisztább minden értelemben. Ha pénzt adunk, akkor segítünk a másik félnek, hogy valóban a számára legszükségesebbnek tartott holmihoz juthasson hozzá. Ha mégis tárgyi adománnyal, használati eszközökkel szeretnénk/tudunk segíteni, akkor illendő figyelemmel kísérni, hogy a másik fél méltóságát nem sértjük-e akaratlanul meg azzal amit, és ahogyan adunk!
Társadalmunk – akár tetszik, akár nem – megoszlik, a rétegződések jól elkülöníthetők, az erőforrásokból nem egyenletesen részesül mindenki. Mégis hiszem, hogy van egy képzeletbeli univerzális kosár, amelynek jelentősége az, hogy mindenki képes valamit beletenni és kivenni egyaránt. Ezt a kosarat fel tudjuk tölteni művészettel, átadható tudással, minőségi idővel, figyelemmel, anyagiakkal, önkéntes munkával, ki-ki, amit megengedhet magának.
Az azonban valóban nagyon fontos, hogy a segítség a megsegített személyről, helyzetről szóljon, tisztelettel, elvárások és előítéletek nélkül tegyük, tiszta szívvel!
Legyünk nyitottak, tudatosak egymásra!
Pázmándi Anikó írása
Kiemelt kép: Julia M Cameron fotója a Pexels oldaláról
