15 éve vagyok aktívan dolgozó bölcsész-irodalmár, és 10 éve vagyok korrektor. Foglalkoztam már szépirodalommal, szakszövegekkel, tankönyvekkel, hivatalos és informális szövegekkel, magyarra fordított és magyar nyelvű anyagokkal.
Ebben a cikksorozatban (Egy korrektor naplója) szeretném megismertetni veletek egy korrektor mindennapjait, és hogy miként is zajlik a korrektúra folyamata. Remélem, hogy a kulisszatitkok mellett menet közben ti is tanultok pár új fogalmat vagy épp egy új hozzáállást a szövegalkotáshoz.
*
Ha valaki rendszeresen mosdik, és tisztességes a megjelenése, akkor beleolvad a tömegbe: az a normál. De ha büdös a szája, a fején hordja a gatyáját, vagy bikiniben hirdeti az irodalmat, az rögtön kitűnik. A szöveggel is ez a helyzet. Ha az letisztult, rendezett, akkor könnyedén siklunk benne. Lelki szemeink előtt kirajzolódnak a szerző gondolatai.
Ám ha a szöveg rosszul megírt, szedett-vedett, kaotikus, netán hatásvadász, egyből feltűnővé válik a textus. Kitűnik, hogy a szerző nem volt igényes se a gondolatai rendszerezésekor, se azok nyelvi megformálásakor.
És ezt nem hagyhatjuk, igaz? Erre vannak a szöveggondozók: a szerkesztők, a lektorok, a korrektorok. A kézirat szerkesztése során ők egymást követik:
*Szerkesztő: az írásmű szerkezetét alakítja ki, finomítja a szerzővel együtt (tervezés, közös gondolkodás).
*Lektor: szakmai ellenőrzést végez. A nyelvi lektor összeveti az eredeti művet a fordítással, a szakmai lektor a szöveg tartalmi részeit ellenőrzi (például egy jogi szöveg szakmai lektora szerencsés esetben egy jogot végzett szakember).
*Korrektor: (ideális esetben) a végső szem, aki már csak helyesírást és stilisztikát javít.

Cica, vatta, kifli, érdemrend? Egyik se!
Amikor korrektorként dolgozom, mondattól mondatig, bekezdéstől bekezdésig telnek a percek. Én általában szakszövegekkel foglalkoztam napról napra, 8 órában.
A korrektor általában mind a szerzők, mind az olvasók számára láthatatlan – csak egy háttérmunkás, egy „olvasódrón”. Ő érzi a munkája értékét és súlyát, de mások számára épp a szöveg hibamentessége miatt válik áttetszővé, amit véghez visz. Ilyenkor könnyű elveszteni a motivációt. Megtehettem volna, hogy csak „simogatom” a kéziratokat, hiszen „jó lesz az úgyis”. Feltettem hát magamnak a kérdést: azért vagyok itt, hogy „cicázzak az anyagokkal”, vagy azért, hogy tényleg hasznos legyek?
Tisztában voltam vele, hogy nem kapok majd érdemrendet azért, mert kigyomláltam a képzavarokat, a pongyola kifejezéseket, az elütéseket és a slendriánul odahányt gondolatszörnyeket a kéziratokból. (Pedig nem mindegy: „tárgya” vagy „trágya”, netán „khaki” vagy „kaki”. Tudtam, hogy ha több száz hivatkozást kikutatok a szerzők helyett, akkor se lesznek a gyengébb írásokból mesterművek. Mégse vattáztam ki magam azzal, hogy engem „ezért fizetnek”, és „valamiből úgyis meg kell élni”. Nem az a típus vagyok, aki azért dolgozik csupán, hogy kiflit vegyen belőle a boltban.
Azt akartam, hogy a nap végén elmondhassam, hogy büszke vagyok a szöveggel végzett munkámra. Azt akartam, hogy amit csinálok, annak értelme és haszna legyen. Mert az időnk túl nagy kincs ahhoz, hogy értelmetlenül töltsük.

Adj neki címet, és megmondom, ki vagy
A korrektornak először meg kell értenie, hogy mi a téma gerince, mik a kulcsszavak, és honnan hová akar eljutni az író.
Ugyan a korrektor a kézirattal kerül majd intim viszonyba, de valójában ez legalább egy szerelmi háromszög: a szerző is kell bele. A szerző az, aki tisztázza a kérdéses részeket, aki pótolja a durvább hiányokat. Az az ideális, ha a szerző partner tud lenni a korrektúra során, mert ha nem tetszik neki, ami a szöveggel történt, akkor a korrektor bajba kerül a munkáltatójánál vagy a megrendelőjénél, és ha összerúgják a port a szerzővel, akkor az egész munka „mehet a levesbe”.
Ha minden flottul megy, mire a korrektorhoz kerül a szöveg, már nem is kell egyeztetni a szerzővel. De mint tudjuk, a folyamatok ritkán mennek flottul.
Amikor a korrektor először megkapja a szöveget, elsőként ismerkednie kell a szöveg struktúrájával: mik a fejezetek, alfejezetek, címek, címfokozatok… De mit is árul el rólunk a tartalomjegyzék? Egy kis általánosítással az alábbi szerzőtípusokkal találkoztam a szakkönyvek/tankönyvek világában:

A rendszerező típus: Legalább négy címfokozatot használ (1., 1.1., 1.1.1., 1.1.1.1.), és még az „és”-t is lehivatkozza. Szakmailag nagyon precíz, de egyáltalán nem gondol az olvasójára. A rendszerezési mániát úgy is hívják: a taxonómia dühe.

A zöldfülű: Lelkes, karrierépítésre éhes pályakezdő vagy pályamódosító. Másolja a mintákat, és kétszer annyi munkát fektet egy kéziratba, mint az átlag. Ő az, aki öt különböző címjavaslatot is küld, és úgy agyal a bevezetésen, mintha az élete múlna rajta. Kevés tapasztalata miatt még sok hibát vét, de könnyű vele együtt dolgozni, mert rendkívül proaktív.

A körmönfont szógyarapító: Olyan címeket ad, mint „Blabla a valaminek a valamilyenségéről a blablaizmus fényében”. Általában annyira szereti hallatni a hangját, hogy háromszor mond el mindent, de egy letisztult definícióig se jut el. Kitérőket tesz, mert szuperinformatív akar lenni. Egyszerre tűnik túlteljesítőnek és alulteljesítőnek, de a mondókájának sose ér a végére. Kár vele egyeztetni: bizonyos értelemben egyszerűbb átugorni, mint megkerülni.

A laikus szaki: A szaki nagytudású szakértő a maga területén, viszont nincs érzéke a nyelvhez, a fogalmazási nüanszokhoz, és nem is érdeklik ezek. Lényegre törő címeket ad: „Tehergépjárművek”, „Vegyes kapcsolás”, „Repülőgép-karbantartás”. A „mi” érdekli, nem a „hogyan”. Ő az, aki szerint az ábrák megmagyarázzák magukat. Bármilyen szakmai kérdésre válaszol, de a stilisztikát és a helyesírást neked kell beletenni a szövegbe, ezt ne is várd tőle.

Lébeckommandó: Köztünk járnak. Olyanokat mondanak, hogy „kvázi” meg „hab a tortán”. Laikus laikusok, töltelékek a rendszerben. Se a tartalmi tudás, se a szövegalkotási igényesség nem számonkérhető rajtuk, és csak azért írnak bármit is, mert valaki megbízta őket ezzel. Lassan válaszolnak a korrektornak, és akkor is hiányosan, mert „túl elfoglaltak ehhez”.

Széplelkű amatőrök: Ők adják azokat a címeket, hogy „A lélek pillangói”, és aztán azt remélik, hogy valaki valahol komolyan veszi majd egyszer őket. Szubjektívek, szétfolynak, és nem veszik figyelembe, hogy egy szöveg esetében fontos a valódi, mély, letisztult üzenet, és azt be kell tájolni a mit-kinek-mikor-miért-hogyan szempontok mentén. Kilométeres leveleket írnak a korrektornak, és abban magyarázzák a bizonyítványukat.

Rutinos róka: Ő az, aki nem azért ír, mert múlhatatlan kényszere van rá, és nem is azért, mert valaki megparancsolta neki, hanem általában azért, hogy átadja a tudását. Ért a szakmájához, és többféle közönséghez szólt már, ezért metodikai ismeretei és stilisztikai tapasztalatai is vannak. Embernek nézi a korrektort, kollégaként tekinthetünk egymásra. És ha nem is ő a programhasználat mestere, azért házimegoldásokkal is el lehet jutni a megoldásokig.

Hol van a korrektor a szöveggondozási folyamatban?
A szakkönyvek/tankönyvek világában a korrektor általában már egy olajozott gépezetbe csatlakozik be a könyvkiadás folyamata során. A tan- és szakkönyveknek vannak megrendelői, a szerzők jórészt felkért vagy kiválasztott személyek, és az olvasóközönség is elég határozottan körvonalazva van. Már nem ez az első rodeó, így általában van egy kialakult kiadói szokásrendszer, egy ütemterv, és a szerzők és a szöveggondozók számára létezik egy kötött együttműködési folyamat. De ez sohasem egy automatizált gyártósor. Ha mindenki megúszósra játszik, ott ette meg a fene.
- A szerző célja az kell, hogy legyen, hogy kiváló minőségű, informatív, érthető írásműveket hozzon létre olvasói számára.
- A szerkesztő feladata az, hogy minden szükséges alapanyagot beszerezzen (pl. kézirat, illusztrációk, táblázatok, irodalomjegyzék stb.), majd ezekhez kialakítsa a megfelelő struktúrát.
- A lektor feladata az, hogy őre legyen a szakmai tartalomnak, egyúttal pótolja a hidak közötti hézagokat.
- A korrektor feladata az, hogy a hozzá került kidolgozott művet a kiadói elvásároknak megfelelően a lehető legletisztázottabb, legvéglegesebb formára hozza.
- A tördelő az, aki az anyagot a kéziratformátumból nyomdakész anyaggá alakítja. Ebben segédkezni szokott egy grafikus is.
- És ha minden jól megy, a kiadási folyamat során lesz egy (vagy több) ellenőrzési pont, ahol minden szereplő véleményezi, javítja a szöveget a megjelenés előtt.
>> Olvasd el a cikksorozat folytatását! A szöveg őszinte
Kiemelt kép: Timothy Paul II (Pexels.com) alapján saját szerkesztés
Sós Dóra Gabriella írása
Eszter
2021/07/04 at 21:18
Köszönet ès hàla leendő szerzőkènt.