A Zöld-foki-szigetek – I. rész

Regényes útleírás a szigetcsoportról, három felvonásban. Első rész.
zöld foki szigetek

Az első levegővétel a Zöld-foki-szigeteken már maga az egzotikum. Más (európai) szigetekre is szép volt megérkezni, de ott mégiscsak hazai a terep, Unió, euró, miegymás, ez itt meg Afrika. Úgyhogy nagy élmény és nagy ugrás. Első zöld-foki utazásom ráadásul igencsak kalandosra sikeredett, majd egy másik írásban egyszer elmesélem, hogyan kell megérkezni útlevél és repülőjegy nélkül egy afrikai szigetországba.

Sao Vicente szigetén szálltam le a Cesaria Evora reptéren. Pici, poros, de vadonatúj terminál, a lisszaboni TAP járat a zöld-fokiak köldökzsinórja Európa és a nagyvilág felé. Amúgy a szigeten minden Cesaria Evoráról szól, a mezítlábas díváról, aki itt született, ide temették el – lesz még szó róla.

Rázós landolás után újra a földön, rövid sorban állás, 31 eurós vízumdíj, és jöhet is az a fantasztikus élmény. A kolléga várt rám, és saját furgonnal bevitt a közeli és egyetlen nagyvárosba, Mindelóba. Útközben kis portugál nyelvgyakorlás, barátkozás, alapvető információk cseréje. Afrika fokozatosan megnyílik.

Fotó: Gál Levente

Mindenütt fekete arcok körülöttem, erre, mondjuk számítottam. Nincs kánikula, kellemes 25 fok van (februárban), de a hosszú nadrág kezd lassan zavaróvá válni, erre is számítottam. Vadonatúj aszfaltos út a reptér és Mindelo között, és sárgásvöröses szaharai por mindenhol. Erre viszont nem számítottam. A passzátszél pontosan északkeletről fúj, északkeletre ott a Szahara, és elárasztja porával a szigeteket. Nem zavaró, tudsz lélegezni, csak nem látod tisztán a horizontot, elmosódnak a hegyek, fehér színű az ég. Nem mindig, csak bizonyos napokon. Ez a nap olyan volt.

Hotel, nadrágcsere, csomag le Mindelóban, és most már belevetem magam az afrikai forgatagba. Mindelo hetvenezres „nagyváros”, a legnagyobb és az egyetlen Sao Vicente szigetén, és az egész Zöld-foki Köztársaság egyik legnagyobb városa. Néhány pici halászfalut leszámítva a szigeten mindenki itt lakik. A város festőien kúszik fel a domboldalra, a határai kicsit, hogy is mondjam, külvárosiak. Piros tetők nincsenek, növényzet nincs, a sziget csupasz, vulkáni csontjára futnak fel a városszéli negyedek.

Essünk túl rajta, mondjuk ki: európai szemmel nézve szegénység tombol mindenhol. Nos, hát a Zöld-foki-szigetek „fejlődő” ország. Szerintem nem tett jót nekik a Portugáliától való függetlenedés, de hát ők tudják. A belvárost leszámítva kicsi betonputrik mindenfelé, a közművesítés minimális, fűtés nincs, nem is kell, víz viszont kell( legalábbis kellene, de nincs), áram van. Ennek megfelelően minden olcsó. A piacon mindenféle higiéniai megfontolások nélkül árulnak halat, gyümölcsöt, látszólag mindenki ott árul, ahol akar és azt, amit akar. Kutyák, kóbor macskák szaladgálnak, mezítlábas gyerekek, hordóban égő tüzek és hamisíthatatlan afrikai kavalkád. Az ember egy kicsit tart tőle az elején, aztán megszokja.

Ami viszont jó: nem lejmolnak, nincs koldulás, nincs agresszió. Ha esetleg mégis kér valaki valamit, és nem adsz, tisztelettudóan odébb megy. De nincs az arab országokra jellemző, agyadra menő kínálgatás, koldulás, pénzlehúzás.

Az emberek a szegénység ellenére boldognak tűnnek. Nyugi van, napfény van, turisták vannak.

A városközpontban pedig vannak európai szintű bevásárlóközpontok, szép éttermek, boltok, teraszok. Néhány hotel Párizsban is lehetne, igaz, azok párizsi árakkal is dolgoznak. Bankok vannak, szép, rendezett sorban állás előtte, mondjuk, lehet, a fegyveres őr hatására is. A pénznem a Cabo Verde Escudo. Estére egészen belejön az ember a mindelói életbe.

Másnap reggelre aztán kitisztul a levegő és még egy-két dolog. Kiderül, hogy amit én tegnap a Szahara ködében a szemben lévő Santo Antao szigetének hittem, az csak a mindelói öböl másik partja, a Monte Caraval, George Washington “másával”: a Cara arcot jelent, a hegy alakja pontosan olyan, mint egy égre néző arc, ami nagyon hasonlít George Washingtonéra. De ezt csak később tudtam meg. A Monte Cara mindenesetre a híres mindelói öböl referenciapontja, 490 méter magas, és néhány száz évig az ide betérő hajósok is pontosan úgy látták, ahogy most én. Santo Antao szigete egyáltalán nem látszott a tegnapi szaharai ködben.

Mondjuk ki azt is: nem mindenki fekete. A lakosság összetétele itt simán megérne egy külön tanulmányt. A szigetet a portugálok fedezték fel abban az évben, amikor nálunk Hunyadi János meghalt, 1456-ban. Aztán a szigetek lettek az atlanti rabszolga-kereskedelem átrakodó helyei, ami azt jelenti, hogy az addig lakatlan szigeteken igen sok ember megfordult, a saját vagy mások akaratából. Elég az hozzá, hogy itt az emberek ötszáz éven át keveredtek. Ezért van az, hogy a jelenlegi lakosságon belül minden rassz megtalálható. Akitől a színes ingem vettem a piacon, gyapjas frizurájú, szénfekete, világító mosolyú szenegáli árus.

Zöld-foki szigetek
Sokféle bőr-és hajszín jellemzi a lakosságot
Fotó: Gál Levente

A hoteltulajdonos, akinek apja lisszaboni, anyja pedig helybeli, kaukázusi arcéllel rendelkezik. E kettő között minden bőrszín, arctípus megtalálható. Nem portugálul beszélnek, hanem keverék, portugál alapú kreol nyelven. Ez az anyanyelvük, van külön szótár, nyelvkönyv hozzá. A portugál nyelvnek hivatalos státusza van, az iskolában a tanítás nyelve, minden portugálul van kiírva és az ország nyilván tagja a Portugál Nyelvű Országok Közösségének.

Másnap átkompoztam a szomszédos Santo Antao, vagyis Szent Antal szigetére. Ez nagyobb Sao Vicenténél, tiszta időben jól látszik Mindelóból is. Körülbelül negyven kilométer hosszú, és húsz kilométer széles, legmagasabb pontja majdnem 2000 méter, aminek itt óriási jelentősége van. A két szigetet egy, körülbelül negyven kilométer széles csatorna választja el, az egyórás kompozás is kisebbfajta kaland; nemcsak turisták, mindenki más, akár teherforgalomra is használja. Furgonok, pickupok hajtanak először le, csomagterük banánnal, cukornáddal, egyéb mezőgazdasági termékekkel tele. Aztán egy hasonló sor hajt fel, megrakva minden földi jóval: a Santo Antaón működő szállodák Mindelóban vásárolnak be.

Színek, arcok, helyiek, turisták kavalkádja, gyönyörű kék óceán, frissítő szellő, és egyre közelebb Szent Antal szigete.

A sziget már isten háta mögötti helynek számít, ugyanis repülővel nem lehet elérni, csak a mindelói komppal. Ide csak fanatikus utazók és gyalogtúrázók jönnek; sok a francia. A komp Porto Novoba érkezik, és itt nomen est omen, egy vadonatúj, csillivilli terminál van, boltokkal, mozgólépcsővel, hatalmas üvegablakokkal.

A kikötőt elhagyva azonban nincs más hátra, mint kilépni a poros afrikai valóságba. Néhány utca az egész település, terebélyes akáciák adnak nélkülözhetetlen árnyékot, a központban, azaz a kikötőhöz közel néhány szép, színes, koloniális épület, a többi standard, gyakran vakolatlan betonkocka, a város széle felé egyre kisebbek. Aztán elhalványul a település, és beleolvad az akáciás, poros sivatagba. Ha elmegy a hajó, megszűnik a nyüzsgés, és olyan elhagyatott lesz az egész környék, mint Rejtő valamelyik légiósregényben.

Kikötő Santo Antao szigetén
Fotó: Gál Levente

Santo Antao szigete egy hússzor negyven kilométeres, hegyes-völgyes sivatag. Porto Novoból két út van Ponta do Solba, a hangzatos nevű turistaközpontba, a sziget legészakibb csücskén. Az egyik a tengerparton kanyarog, a másik a szigetet szeli át. Ez utóbbi felmegy ezerötszáz méter magasra, többször végigmentem mindkettőn. Még néhány kisebb település, kisebb út és annyi. A sziget déli kétharmadában például nincs érdemi látnivaló, csak sivatag. Jelenleg nagy fejlesztések zajlanak, utat is építenek és aszfaltoznak: a Zöld-foki Köztársaság tulajdonképpen most épül.

Komp érkezésekor van élet a kikötőben: mindent árulnak, buszok, taxik várják az utasokat, nagy a nyüzsgés. Megalkudtam egy helyi buszossal Ponta do Solig. A part menti úton megyünk, néhány francia turistával. Néha friss aszfalt, néha a régi macskaköves burkolat.

Jobbra mindenütt az óceán, hatalmas, lusta hullámok törnek meg a köves parton, balra óriási hegyek. Növényzet nincs, csak a könyörtelen kősivatag, néha a kanyarokban előre látszik az egész partvonal: egymást követő, meredek sziklafalak zuhannak a tengerbe, fokozatosan elhalványodva. Köztük néha egy-egy település, pici, szögletes betonházak, tyúkok, kecskék. Hogy miből élnek itt az emberek, egyelőre rejtély.

Ponta do Sol a sziget legészakabbi csücskén fekszik, egy széles földnyelv nyúlik be az óceánba, ezen helyezkedik el a körülbelül kétezres település, amúgy igen szép helyen, két oldalról az óceán, hátul magas hegyek határolják. Hotelünk pontosan a kikötőben fekszik, hatalmas, fehér épület szép szobákkal, modern a recepció és az egész építmény. Pontosan előtte színesre festett, régi halászcsónakok, mellette egy használaton kívüli repülőtér.

A sziget sarkánál, a széles földnyelven megtörnek a passzátszél által felkorbácsolt hullámok. Igazi gyönyörűség, ahogy lassan megdagadnak, feltornyosulnak, és dübörögve átbuknak. Hasukon csillog a fény, tetejükről elfújja a szél a permetet, és már ott is a következő.

Tíznapos itt-tartózkodásom alatt végig ugyanilyen hatalmas hullámok voltak, a száraz évszakra ez jellemző, amikor fújnak a passzátszelek.

A szigeten nincsenek autók. Legalábbis úgy nincsenek, ahogy mi Európában megszoktuk, hogy minden családnál legalább egy kocsi parkol a ház előtt, vagy garázsban. Itt nagyjából a lakosság 1 százalékának van autója, és az nem személygépkocsi, hanem úgynevezett aluguer, 8-16 fős taxi, általában japán márkák, csomagtartóval a tetejükön. Ezek jelentik a tömegközlekedést, nagy buszok nincsenek, a hegyi utakon nem férnének el. A helyiek tudják, hol áll meg az aluguer, odagyűlnek, ha megtelik a kisbusz, indulnak, néha 4-5 fővel – éppen attól függően, hogyan éri meg a sofőrnek, merre van dolga, merre remél jobb fuvart, vagy csak elunta a várakozást. Minden teljesen spontán, minden megbeszélés kérdése, a menetdíj igen olcsó. Be lehet járni az egész szigetet ilyen módon.

A száraz évszakra jellemző gyönyörű hullámok
Fotó: Gál Levente


Másnap aztán megtudom, milyen a felföldön vezető út. Aluguerbe pattanunk, és macskaköves úton kapaszkodik velünk a kis Toyota egyre feljebb. Forgalom nincs, a kanyarban a sofőr dudál. Egyre jobb szögben látszik a tenger, minden kanyar után szebb a panoráma. Hamarosan látjuk a sziget másik arcát is: egy kicsit Grand Canyon, Bora-Borára emlékeztető sziluettekkel. A sziget északi részét, ahol mi vagyunk, hatalmas, meredek völgyek szabdalják, köztük pengeéles vulkanikus gerincek. Ahogy emelkedünk, egyre zöldebb minden. Az út mérnöki bravúr, hihetetlen helyeken kanyarog, egyik oldalon magas sziklafal, másik oldalon mély szakadék. Aztán megállunk egy panorámaponton: egy keskeny gerincen vezet át az út, itt mindkét oldalon szédítő mélység alattunk. Korlát nincs, parkoló nincs.

A felföldre érkezve más világ fogad. Nem buja őserdő, de itt vannak fák, van növényzet és teraszos földművelés. Hullámzó, dimbes-dombos fennsík húzódik körülbelül 1400-1500 méter magasan, amely észak felé a már említett völgyekben szalad a tengerig. Az aluguer folytatja útját Porto Novo felé, mi kiszállunk, és nekivágunk a sok gyalogösvény egyikének.

Te is eljöhetsz a Zöld-foki-szigetekre a Kárpát Klubbal!

Folytatása következik!

Szerző: Gál Levente

A kiemelt kép a szerző tulajdonát képezi.

pályázat

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük