Állandósult válság
Volt itt minden, amit akarsz: Covid–19, gazdasági válság, háború. A válságsorozatból egyesülő, általános megaválság hazai és nemzetközi szinten is csak egyre gyűrűzik egy lefelé húzó spirálban – egy olyan örvényben, aminek még mindig nem látjuk sem a teljes (le)húzó erejét, sem a végét. Úgy fest, hogy a válsághelyzet állandósult, a válság életünk részévé vált. Erre kellett berendezkednünk, és bár mindenki más időkeretet saccolt ennek, úgy fest, ez még jó ideig így marad.
A válság megannyi fokozata
Jimmy Carr humorista a Jimmy Carr: His dark material című, Netflixes stand-up special adásában ezzel nyit:
– Gondoljátok, hogy túlreagáltuk a Covid–19-et?
[A közönség egyetértően harsog.]
– Igen, sok túlélő így gondolja. De azt hiszem, ha végezhetnénk egy felmérést a halottak között, azt mondanák: „tehettünk volna többet”.
A Covid azt okozta, hogy az általános rettegésen túl egymástól is rettegni kezdtünk. Megtapasztaltuk, milyen az, ha egy kilincstől is irtózunk, ha egy tüsszentés is közellenséggé tehet. Összeomlott az egészségügyi ellátás, a munkaerőpiac, lezárták a határokat, felbomlott az offline (valódi?) közösségi élet minden formája, korlátozták a közlekedést, a kijárást, az utazást, kiürültek a boltok polcai, és a pánik mértékét csak a halálozási ráta überelte.
Először meg kellett tanulnunk elengedni mindent, amit eddig megszoktunk és adottnak véltünk. Majd meg kellett találnunk a helyünket ebben az új krízisben.
Végül újra kellett kezdenünk úgy, hogy nem volt „tiszta lap”. Mert a tiszta lapot a tovagyűrűző válság új fokozatai színezték. Mindannyian nyögjük az új árakat, és mindannyian keressük ismét a helyünket az élet összes területén. Mert ja, nem lehet újrakezdeni a Covid előtti szintről. Továbbra is nehezített pályán evickélünk előre. Közben újra kellett értelmeznünk mindent, magunkat is.
A pandémia egyik hozadéka az volt, hogy újra közös valóságba terelt minket (leszámítva talán a járványtagadók táborát, akik értetlenül állnak a „globális hiszti” körül, de kihatásait ők is nyögik, a többséggel együtt).
„A válság éveket rabolt el az életemből”
Ezt a mondatot sokaktól hallottam, és nem vette be a rendszerem. Hiszen szívtunk mindnyájan? Szívtunk. Folytatódik-e? Igen, folytatódik. De melyik életünkből rabolt el a megaválság éveket? Abból az elképzelt életünkből, amiről úgy gondoljuk, NEKÜNK JÁR.
Pont ma találtam rá egy videóra, amelyben egy disszociatív személyiségzavartól szenvedő, 30 éves, kétgyermekes anyuka (akit már 5 éve követek) ünnepélyesen bejelentette: közel 25 évnyi, traumatizált személyiségtörés (DID) után végre egyesültek a személyiségei. Immáron egyetlen személyiségként egyesülve élheti tovább az életét.
Azt gondolhatnánk, hogy az az erőszaktevő rokon, aki óvodás korában szexuálisan abuzálta, ezáltal a személyiségének a totális fragmentációját idézte elő, elrabolta az életének jó részét. Igen, ez így történt, és a kár helyrehozhatatlan. De még ő – Jess 2.0 – is hangsúlyozza: nem azt az életet éli tovább, amit „eleve élnie kellett volna”, hanem új személyiségként, minden tapasztalatot egybeolvasztva egy új élet reményét kapta. Ő nem Jess 1.0, hanem magában hordozza mindazt, amin keresztül ment(ek). Nem megrabolva érzi magát, hanem komplexebbként.
Mondhatnánk úgy is: Ezt dobta a gép. Ahelyett, hogy egy idillt kér számon a sorstól, felvállalja, átéli, magáénak érzi a sorsát.
Ha rajtam múlna, visszaadnám a páréves Jessnek az ártatlanságát, és predesztinálnám egy boldogabb életre. Mert egyikőnk sem érdemli meg a szenvedést, és minden jó érzésű ember azt kívánja, bár elkerülhette volna azt, amin keresztül ment. De konklúzióként inkább a következőt vonnám le:
Aki elvárja a boldogságot, és a megtorpedózásba beleroppan, az áldozat marad. Aki elfogadja, hogy az életünk az, amit megélünk – és nem az, amit elképzelünk –, saját sorsának hősévé válik.
Minket ír az élet, és abból mi írjuk a saját történetünket
A világban minden ok és okozat. Egy gyerekről lemond a szülője, és az egy életre árva marad. Egy gazdasági válságban egy tinédzsernek munkát kell vállalnia, és nem tud egyetemre menni. Egy fiatal modell egy tampontól TSS-t kap, és elveszti az egyik lábát. Ezeket senki nem kéri, ezeket a tragédiákat úgymond „a gép dobja”. A kérdés az, hogy sértetten, dühösen, megtörve sodródunk-e az árral, örök „áldozatüzemmódban”, vagy elfogadjuk, hogy az élet ír minket, és abból mi írjuk a saját életünket.
Magamból kiindulva én elfogadom, hogy a legkönnyebb mártírregényt írni. De mihez vezet ez? Nos, mindenekelőtt egy hiánynarratívához. Fancy kis fogalom, nem igaz?
De valóban megrabol-e minket, ha az ok-okozat sémánk hibás? Ha az orosz ex-vőlegényemet kérdezitek, aki egy erősen terhelt gyermekkort és jelentős drogfogasztást követően feltehetőleg örökre elvesztette a józan eszét, ő pszichózis és pszichózis között azt mondaná, hogy ez a világ csak egy illúzió, és mi alkotjuk meg realitásunk szövetét. Azóta is alkotja azt, csakhogy teljesen irreális körülmények között. Bár sok dologban igazabbat állít, mint a társadalom 90%-a (lásd Philip K. Dick, az író), meg sem próbál alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Tehát ő a társadalom peremére sodródva hangoztat egy olyan igazat, amelyet képtelen implementálni a valódi életre nézve.
Én egyetértek azokkal, akik azt mondják (lásd Sadhguru), hogy a karma fogalma csupán annyit jelent: „your doing”, tehát ok és okozat ír minket, de ebben te és én írjuk a magunk sorsát. Van, aki ebbe beleroppan, mások túlhaladnak a kihívásokon. Azt nem irányíthatjuk, igazságtalan lesz-e velünk egy tanár, de azt igen, hogy hagyjuk-e, hogy az ő téves ítélete egy életre befolyásolja-e énképünket.
Felteszem a kérdést: kibírunk-e mindent, amit az élet ok-okozat lefolyása, illetve saját cselekedeteink ok-okozat lefolyása együttes erővel ránk terhel?
Korábbi cikkemben írtam arról, hogy a dopaminháztartásunk arra predesztinál minket, hogy a stagnálás ellenében mindig a küzdelmet keressük, és ha így teszünk, a kudarcból sikert és boldogságot nyerhetünk. Ez egy olyan körpálya, amely egész életünkre lefoglal minket.
A hozadék a tapasztalás. És ez nem alábecsülendő.
Azok, akik hisznek abban, hogy az élet célja az, hogy megtapasztalja önmagát, ebben az egész küzdelemnarratívában képesek meglátni a dualitás mibenlétét: nincs jó rossz nélkül, nincs boldogság szenvedés nélkül.
És eközben mérföldköveket és múlhatatlan értékeket nyerünk, amiket esszenciaként továbbadhatunk a körülöttünk élőknek és az utánunk következőknek.
Tehát akkor a szenvedés az élet célja?
A buddhista filozófia szerint az élet kiiktathatatlan része a szenvedés, és ennek elfogadása az élet teljes megtapasztalásához vezet. Két dolgot tennék ehhez hozzá: 1.) Túl sokan közülünk önkéntes áldozati létre ítéljük magunkat, amikor olyanokkal ostozzuk magunkat, hogy nem vagyunk érdemesek erre vagy arra, netán megérdemeltük ezt vagy azt a büntetést. Miért is írjuk bele magunkat ebbe az érdemtelen, büntetésre érdemes narratívába? Ugyanakkor 2.) akik képesek meglátni a rosszban a jót, azok képekesek a valódi értékeket valóban megbecsülni. Talán hozzá lehetne tenni: bizonyos dolgokat más példájából, másokat a saját szerencsétlenségünk folytán tanulunk meg értékelni.
Végeredményben: ki akarna egy előkurrált, mesterségesen „kipárnázott” életet?
Tudom, sokan úgy vélik: „Egész eddig jó volt nekem, és ha életem végéig egyre jobb lesz, mi ebben a rossz?”. Nincs abban rossz, ha valakinek könnyebb sors adatik. De hadd legyen ez az utolsó kérdésem:
Ha mindenki megkapna mindent, amit egész eddig kért és elvárt, hogy tanultunk volna meg tekintettel lenni egymásra egy olyan világban, ami véges forrásokkal rendelkezik, és a rosszakarás az élet része?
Ha egy végtelen forrásokkal rendelkező világban élnénk, és a puszta jóakarás írná a mindennapokat, más cikket írtam volna. De ez egy olyan világ, ami önreflexiót kíván. Ezt vajon elkezdjük ma, vagy hiánynarratívákat építünk, amíg a valóság arcul nem csap minket?
Sokkal többért kell felelősséget vállalni, mint amennyiért szeretnénk. Sokkal több teher vár ránk, mint amennyit elbírhatunk. Nem minden pocsék dolog a mi károkozásunk, de az a mi döntésünk, mihez kezdünk ezekkel. Követelhetjük azt az életet, ami nekünk jár, és sajnálkozhatunk rajta, hogy valójában sosem létezett, vagy élhetünk ebben az esendő létben, és elmerenghetünk azon, mi az ebből, amin változtatni tudunk.
Kiemelt kép: Irasonja (Pixabay)
