Nincs olyan, hogy zero waste. A „nulla hulladék” mindössze egy koncepció, amire törekedni érdemes, de néha bele kell nyugodni, hogy tökéletesen sosem tudjuk megvalósítani. Leginkább low waste létezik, és annak különböző mértékei. És ez egyáltalán nem baj.
Csúnyán hangzik, de ha a világon pár százezezer embernek sikerül tökéletesen hulladékmentes életmódot megvalósítania, az globálisan nem oszt, nem szoroz. De ha milliók csökkentik felére vagy harmadára a hulladékukat, az már nagyon is oszt meg szoroz is a környezetvédelem szempontjából.
Ezt a gondolatot Anne Marie Bonneau zero waste séf fogalmazta meg a legszebben egy Twitter bejegyzésben:
„Nem egy maroknyi emberre van szükségünk, akik tökéletesen művelik a hulladékmentességet. Milliókra van szükségünk, akik tökéletlenül művelik.”
Ezt sokan mintha nem tudnák. Amikor mondom, hogy hulladékmentességre törekszem, sokszor elámulnak az emberek, mintha valami modern Terézanyu lennék, és rögtön hatalmas szintkülönbséget vélnek felfedezni maguk és köztem: „Azta! Tök jó, hogy ezt csinálod! Én képtelen lennék ennyire odafigyelni.”
Ilyenkor kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert feltételezik, hogy nagyon magas szinten űzöm a dolgot, pedig nem, és hogy ehhez sok odafigyelés, felkészülés és eszköz szükségeltetik, pedig ez sem igaz. És különben is: ők honnan tudják, mennyire az az „ennyire”?
Persze az elején átgondolni, beszerezni zsákocskákat, bejáratni a számunkra legalkalmasabb ételdobozokat, üvegeket, eltart egy darabig, de egy erős alapszinthez egyáltalán nem kell belőlük olyan sok.
Gyertek velem, és megmutatom, milyen hanyagul csinálom én!
Délelőtt van, és egyre jobban korog a gyomrom, de sajnos nem jött össze, hogy főzzek. A közeli pizzaszeletezőben keresek magamnak elsősegélyt, ahol egyenként kicsi papírtálcákon értékesítik a ropogós, paradicsomszószos finomított szénhidrátot. Egy tálcácska, egy szelet. Kettőt kérek.
Nyugodtan rakd rá a másik tetejére! – mondom az eladónak. – Nem, nem baj, ha összeér, finom lesz úgy is! – biztosítom megelégedésemről.
És íme: egy irodai miniebéd, feleannyi papírcsomagolással, mint amit egyébként adnának hozzá.
Hipermarketben is lehet low waste módon vásárolni
Késő délután egy fél órácskám akad, hogy vegyek néhány dolgot egy hipermarketben.
A zöldségek közül egyedül a paradicsom hajlamos szétgurulni annyira, hogy mindenképpen kelljen hozzá zsákocska. A pesto szósz üveges, ami jól újrahasznosítható és nem környezetterhelő, a mosópor doboza és a tonhalé könnyen újrahasznosítható papír, csakúgy, mint az alumnínium konzervdoboz. A tonhalból natúr, sós lében úszó változatot veszek, így nem kell a konzervdoboz elmosásával annyit szöszmötölni, mintha az olajos verziót venném. Az alma esetében a három darab együtt még könnyen megfogható egy kézzel; még a pénztáros sem szól meg érte, de ha mégis ettől tartanék, az önkiszolgáló kassza a legjobb barátom.
A fenti kisbevásárláshoz mindössze egy textilszalvéta kellett, amibe a kenyeret csomagoltam, és egy szütyő a paradicsomnak. Ilyenekből mindig akad egy-kettő a kabátzsebeimben vagy a táskámban, nem kell gondoskodnom róla minden nap.
Ahol biztosan megkapom csomagolás nélkül, amit máshol nem: a csomagolásmentes bolt
Kicsit később betérek egy csomagolásmentes boltba, hogy csokit, ecetet, tésztát, kukoricát vegyek. Sajnos a csoki impulzusvásárlás volt, nem volt nálam üveg hozzá, de ez sem a világvége, mert a bolt kínál kisebb papírtasakokat. Egyes helyeken a vásárlók befőttesüvegeket is hagynak ott arra az esetre, ha valakinek kellene.
Ehhez sem kellett sok dolog: egy kendő, egy zsákocska, egy flakon. A takarítószerként használt ecetet már időtlen idők óta ebben a tusfürdős flakonban veszem. Mikor kiürül, a kuka helyett egyszerűen a bejárati ajtó vagy a táskám környékére rakom, hogy eszembe jusson magammal vinni, ha tudom, hogy útba ejtem a csomagolásmentes boltot.
És hogy mire vettem a csokit?
A csoki elfogyasztásának legjobb módja, ha pattogatott kukoricára olvasztjuk, mert így egy órán át lehet nyammogni mindössze két-három kockányi csokin.
A csomagolásmentesség újrafelfedezésre váró fellegvára: a piac
A piacokon sok idős ember vásárol a saját tárolóiba, ezt a piaci kofák már megszokták. A kedvencem a sajtszakbolt, ahol már ismerik a joghurtos bödönöm és a sajtosdobozom.
Nem kell túlgondolni itt sem: a kemény sajtokat egy dobozba méretem, az lesz a héten a sajtosdoboz. A maasdamnál megszaladt a sajtvágó kés, így annak nagy része megy a fagyasztóba.
Lássunk egy példát arra, mi lett a fent vásárolt dolgokból. Egy jó pesto-s tészta sok paradicsommal és füstölt sajttal:
Rám virrad a szombat reggel. A joghurttal és a szintén csomagolásmentesen vásárolt zabbal, ami mindig van itthon, gyors reggelit ütök össze magamnak, hogy legyen energiám.
A gyümölcsök és a zab fél napra ellát rosttal, fehérjével, energiával. Ezzel az üzemanyaggal biciklizek el a Fehérvári úti piacra, ahol a havonta-kéthavonta esedékes halas és húsos bevásárlást intézem.
A felvágott és a virsli a fagyasztóba megy, ahonnan apránként eszegetem majd ki őket több hét alatt, a lazac egy része szintén oda kerül. A magosnál vásárolt törökmogyoróból kakaós mogyorókrém lesz, amit megéri elkészíteni, mert sokáig eláll, és a quinoát is sokáig fogom fogyasztani.
Az ilyen húsos bevásárlás általában a nagybevásárlás része, és bár nagynak tűnik a zsákmány, a hozzá szükséges eszközök egymásba rakva mindössze ennyi helyet igényeltek:
Apró impulzusvásárlások, praktikák
Másnap este hazafelé ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy valami salátásat vacsorázzak; beugrom hát a Tesco-ba. Nem volt nálam semmi tároló. Vajon hogy vittem fel a lakásba?
És a vacsorám kizárólag e bejegyzésben vásárolt alapanyagokból:
Jó dolog papírt használni műanyag helyett, de csak akkor, ha minimális mennyiségűt használunk. Az irodai mosdó papír kéztörlői helyett nem árt, ha helyet kap egy törölköző az irodaszékem háttámláján, ami egyébként is a low waste életmód alapkelléke. Nem mindig jut eszembe magammal vinni a mosdóba, de a munkahelyre egyszer kell csak bevinni.
A kézmosás után ebédelni megyek. Eszem egy gyrost. Normál esetben az elviteles gyrost papírba és alufóliába csomagolják, azt pedig egy nejlonszatyorba teszik. „Sétálósan” kérem, így csak egy kis papírkában, nyitottan viszem fel az irodakonyhába, ahol villát ragadok hozzá.
Mert mindent tényleg nem lehet…
És a végére egy önvallomás. Bizonyos dolgokban nem mindig olyan egyszerű gátat szabni magunknak, és van, amiben nem is érdemes. Ilyen a gyógyszer, óvszer, sebtapasz vagy más gyógyászati segédeszközök, de én személy szerint a fogkrémet is ide sorolom. De amivel kimondottan problémám van, az a cukor és az ízfokozók iránti erős függőség, ami sajnos a kelleténél több junk food és édesség fogyasztásához vezető erős sóvárgásban manifesztálódik, ami nálam valamiféle pszichés örömpótlásban gyökerezhet. Így aztán a zsebem néha ilyesmikkel van tele:
Ezzel a szokásommal nehezen tudok zöld ágra vergődni. Kiszorítottam az életemből a fürdőszobai és a menstruációs hulladékot, de az édességes csomagolást még mindig nem sikerült? Hogy is van ez? De jelen cikkel nem is a magyarázkodás a célom. Mindenkinek van hasonló „magyarázkodnivalója”, de az önmagában nem segít. Ami viszont igen, az az, hogy az édességes papírok kudarca nem szegi kedvemet, hogy másban ne fejlődjek. A következő lépés egy jó arckrémrecept megtanulása lesz, amint elfogy az utolsó boltban vásárolt nappali krémem, és akkor ismét teszek majd egy lépést előre.
Szemete mindenkinek van. A kérdés csak az: mennyi?
Szerző: Széplaki Berta
