A szokás hatalma – elmélkedés a műanyagmentes július és a műanyagtörvény kapcsán

Ó, hányszor jártam már úgy, hogy a pék bezacskózta a kenyeret, mielőtt figyelmesen a zsákomba rakta volna. Mindenki futott már bele hasonló balesetekbe, aki a hulladéktermelése minimalizálásával próbálkozik. Én immáron harmadik éve élek minimálisra csökkentett szeméttermeléssel. Ezalatt a három év alatt sokat változott a világ. Azóta több csomagolásmentes és low waste bolt is nyílt Budapesten, kísérleti jelleggel megjelentek az első mosószeradagoló automaták, és bár akadnak néha konfliktusaim, a saját tárolóba vásárlás egyre inkább normalizálódni látszik a köztudatban. És július elejétől (stílusosan a műanyagmentes júliusra) betiltották a leggyakoribb egyszerhasználatos műanyagokat hazánkban.

Már nem érzem magam egyedül

„Amúgy sokan jönnek még rajtam kívül saját zacsival?” Kérdeztem a piacon a zöldségeslányt a minap, miközben málnát lapátolt serényen az általam menőnek és autentikusnak tartott, szakadt függönyből varrt zöldségestasakomba. „Ó, egyre többen!” válaszolta csillogó szemmel. Majd előadott egy bosszankodó kismonológot azokról a vásárlókról, akik egy-egy szem paradicsomot, krumplit is külön zacskóba tesznek. A szívem kicsit megmelegedett a visszajelzéstől, hogy olyasmiben veszek részt, amivel közösen elértünk valamit.

Ma a boltban a zöldségmérlegnél pont előttem álló szemüveges fiú rengeteget szöszmötölt a zöldségei lemérésével. Már épp kezdtem magamban puffogni, mikor megláttam, mit csinál: egyenként rakta fel a zöldségeket a mérlegre, majd minden egyes darabot ugyanabba a zacskóba rakott el. A kinyomtatott vonalkódokat mind ráragasztotta a zacskóra. Végül egyetlen zacskó zöldséggel, és azon vagy hat-hét vonalkóddal távozott, megspórolva ezzel a környezetnek nem kevés műanyagot. Szívem egyenlítőjén ismét pár fokkal emelkedett a hőmérséklet.

A rutin mindenek felett

Azonban nem minden ilyen egyszerű. Sok szokás olyan mélyen rögzült, hogy nem tudjuk levetkőzni akkor sem, ha az új szokás valójában kevesebb, vagy ugyanannyi energiabefektetéssel jár. Gyorsétteremben már nagyon ritkán étkezem, de ha mégis, mindig mondom, hogy nem kérek szívószálat és pohártetőt. Ötből három esetben ennek ellenére is kapok.

A kezdet kezdetén egy egyszerű megoldással gondoltam kiváltani a konyhai papírtörlőt. A konyhában elhelyeztem egy masszív, nem eldobandó törlőkendőt, és ajánlgattam a lakótársamnak is, hogy használja nyugodtan, ha kiömlik valami, majd én bedobom néha a mosásba a ruháim közé. Hozzá sem nyúlt. Később rájöttem, hogy neki arra van szüksége, hogy csak megfoghasson egy tiszta törlőt, használhassa és eldobhassa. Ezért stratégiát váltottam. Egy nagy textilt egyszerűen felvágtam kisebb darabokra, és kiraktam őket a konyhapolcra. A kuka mellé pedig elhelyeztem egy kisebb gyűjtőt, amibe szemeteszsák helyett egy mosózsákot helyeztem el, ebbe kellett dobni a használt törlőt. Mikor a mosózsák megtelt, egyszerűen bedobtam a mosógépbe. A lakótársamnak így teljes lehetett a megfogom-használom-eldobom élmény. De ez továbbra sem hozta meg a kedvét a használathoz. Nem akartam erőltetni a dolgot, mert a győzködést kontraproduktívnak tartom, de azért fúrta az oldalam a kérdés. Megkérdeztem, miért nem szimpatikus neki ez a megoldás, és azt válaszolta, hogy ez neki plusz energia. Mikor felhívtam rá a figyelmét, hogy a kis textilek használata ugyanannyi mozdulatot igényel, mint a papírtörlőé, mindössze annyi különbséggel, hogy nem a kukába, hanem fél méterrel odébb dobja el, nem nagyon tudott mit mondani. Mert nem az volt a lakótársam baja, hogy több energiába került neki a dolog. Az zavarta őt, hogy ez a megoldás MÁS volt, mint amit megszokott.

A húspultnál vagy a halasnál a piacon már szívesen teszik a dobozomba a felvágottat vagy a halat, de gyakran megjegyzik, hogy bár egyetértenek a törekvésemmel, ezért megbüntethetnék őket, hiszen bevették az idegen tárgyat a munkatérbe. Pedig nem volna bonyolult anélkül megoldani, hogy a dobozomat hátra kelljen vinni, vagy akár hozzá kelljen érnie az eladónak. Lelki szemeim előtt most megjelenik egy jövőbe mutató, forradalmi látomás, akár Dr. Brownnak, mikor leesett a vécé tetejéről, és megálmodta a fluxuskondenzátort. Víziómban látom, ahogyan a dobozt egyszerűen a pultra teszem, míg a hentes a kért mennyiségű csirkemellet a pult mögött, egy erre a célra tartott edényben kiméri. Ezután csipesszel, vagy gumikesztyűs kezével áthelyezi a dobozomba. A jövő egy karnyújtásnyira van. De valahogy még sose jutottam el a beszélgetésben addig, hogy ezt megvitassuk.

Arról nem is beszélve, hogy nem mindig tűnik teljesen logikusnak a higiéniai szabályok betartatása és a büntetések kiszabása. Elvégre a pénzt is odaadom, pedig a készpénz a legkoszosabb dolog, amit az ember magánál tarthat, és azért mégsem büntetnek meg henteseket.  Talán mert nem szokás?

Új törvényhez új szokások – vagy mégsem?

Mikor megtudtam, hogy júliustól betiltják az egyszerhasználatos műanyagokat, úgy éreztem, végre eljött egy olyan igazi áttörés, amiért a zero waste mozgalom már évek óta harcol. Haladunk a korral!

Aztán elkövettem azt a hibát, amit egy magamfajta, mások mérgelődésére érzékeny embernek sosem szabadna: a törvény megjelenésével kapcsolatos cikkek alatt Facebook hozzászólásokat olvastam. És a kommentelők persze kiokosítottak arról, hogy mekkora „hülyeség” ez a törvény. Hogy mégis mit képzelnek ezek a zöldek? Mindent papírba csomagolunk majd? Hogy védjük a környezetet, ha kivágott fákkal csomagolunk be mindent? És azok a papírszívószálak milyen gusztustalanok, eláznak fél órán belül. És mivel fogja tisztítani a gyerek fülét, ha nem lehet fültisztító pálcikát kapni?

Nem álltam le vitatkozni egyik hozzászólóval sem. Az éppen hevesen méltatlankodó embernek sziszifuszi munka lenne elmagyarázni, hogy ezt a törvényt okosan kell alkalmazni, hogy a meghozatala nem lesz elég a változáshoz, a berögződéseinken is változtatni kell. Hogy most van itt a remek alkalom átgondolni, mire is van ténylegesen szükségünk azokból a fogyasztási cikkekből, amiket használunk. Hogy a nejlonok nagy része elhagyható, és ha erre figyelünk, akkor csak kis részét kell ténylegesen kiváltani papírcsomagolással. Hogy már Budapesten is megjelent az ételrendelés újrahasználható dobozokban (Rakun dobozközösség). Hogy egyáltalán nem kell szívószálat kérni. Hogy a műanyag fülpiszka helyett sem kell a papír fülpiszkát megvenni, mert kárt okozhat, és a gégészek ellenzik is. Akinek mosta már ki gégész a fülét, az tudja. Bőven vannak tehát még, akik nem értik ennek a törvénynek a hosszútávú hasznát, és a benne rejlő lehetőségeket.

Úgy gondolom, a tiltás nagy előrelépés, bár ez az egy szabályozás nem lesz elég a változáshoz. Ha már törvényt hozunk a műanyagok ellen, itt nem szabad megállnunk; a következő logikus lépés rendszereink újragondolása lehetne. A Humusz Szövetség a műanyagtörvény bevezetése előtti napokban a betétdíjas rendszer visszahozatala mellett foglalt állást, ami a következő nagy előrelendítése lehetne a szeméttermelés csökkentésének. Ideje normalizálni a saját tárolóba vásárlást is, mely sokkal közvetlenebbül hatna arra, aki egyelőre még nem érti, hogyan kellene vásárolnia. Külföldön már vannak példák arra is, hogy az eladók táblákkal jelzik az üzletük ajtaján, hogy szívesen adnak bármit a vásárló saját tárolójába.

Egyéni szinten pedig nem kell rögtön nagy dolgokat véghez vinni. Kezdetnek elég követni a szemüveges fiú példáját a szupermarketből, aki egy zacskóba dobált bele többféle zöldséget. És a legtöbb zöldségnek nem is kell zacskó. Be van az csomagolva a héjába, amit vagy megmosok, vagy lehámozok. Lehet szódagépet, vízszűrőt venni heti hat palack ásványvíz helyett. Minden táskában, de fiúknak még a farzsebben is elfér egy összecsukható szilikonpohár (amit ráadásul nem dobatnak ki a szórakozóhelyek bejáratánál). Nem nagy dolog a munkaidőben ebédre vett gyrost csak a papírjában kérni. Alufólia és füles szatyor helyett a kezünkben is elvihetjük az íróasztalunkig. Csak rá kell állni fejben!

Bízom benne, hogy a kezdeti bizonytalanság után a lassú megértés, megszokás és végül új egyéni és rendszerszintű megoldások felé haladunk majd. Ez csak a következő lépcső. Én bizakodom.

Szerző: Széplaki Berta

Kiemelt kép: Uriel Mont (Pexels.com)