A sajt és az irodalom esete

Interjú Csányi Dórával, a Csimota Kiadó alapítójával, főszerkesztőjével
Fotó: Csányi Dóra, a Csimota Kiadó alapítója, főszerkesztője

Hogyan került kapcsolatba a gyerekkönyv-kiadással?

Szülőként kerültem kapcsolatba a könyvkiadással, mikor azzal szembesültem, hogy nem találok olyan gyerekkönyvet, amit jó szívvel adnék a gyerekeim kezébe. Bölcsészként végeztem, ez volt a másik kapcsolódási pont. Majd jött az ötlet, hogy olyan gyerekkönyveket kellene csinálni, amik témájukban, vizualitásukban is jobban reflektálnak a mai korra – ez pedig lehetőséget biztosított a fiatal szerzőkkel történő közös munkára.

Mennyire nehezíti meg a munkáját, hogy külföldön él? Nem igényel a kiadó állandó személyes jelenlétet?

Nem feltétlenül nehezíti meg, sőt, ad hozzá valami pluszt; a kiadó szellemiségét befolyásolja, alakítja. Gyakran járok haza, de mivel szinte az alapítás óta külföldön élek, eleve ehhez alakítottuk a munkamegosztást: ami helyhez kötött, azt a kollégáim intézik, de a munka java számítógépen, e-mailben történik; így nincs jelentősége, hogy egy budapesti irodában ülök vagy külföldön, az otthonomban. Ami hiányzik, az a kapcsolat az olvasókkal. Sokkal inkább el vagyok szigetelve a vásárlóktól, kevesebb visszajelzést kapok, mint a kollégáim, de igyekszem jelen lenni az Ünnepi Könyvhéten és a Könyvfesztiválon, ott be tudom pótolni ezeket.

A Jogod van című könyv a fogyatékkal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény gyerekbarát változata. Miért tartja fontosnak ezt a témát gyerekkönyv formájában feldolgozni? Befogadható a gyerekek számára szépirodalomként?

2006-ban ratifikálták az egyezmény szövegét, és jó ötletnek gondoltuk, hogy megpróbáljuk leegyszerűsíteni, és vicces, közérthető formában bemutatni – hiszen nem árt, hogyha a gyerekek is tudják, nemcsak feladataik és kötelezettségeik vannak, hanem jogaik is. A könyvet sok nyelvre fordították le, viszonylag sikeres vállalkozásnak minősült, és azóta is sok ilyen típusú könyvvel találkoztam világszerte.

A Csimota honosította meg itthon a Papírszínházat. Milyen pluszélményt, tudást képes adni a gyerekeknek, ha Papírszínházban előadott mesét hallanak? Mitől több mint egy felolvasott mese?

A Papírszínház nagy falat volt, 2008 decemberében kezdtük el, és az egyik legfontosabb kiadói sorozattá nőtte ki magát. Sok mesét dolgoztunk fel hozzá: népmeséket, modern meséket, klasszikus szerzők műveit, külföldi, és magyar szerzők meséit egyaránt. A Papírszínház meséi olyan, nagy méretű lapokra nyomtatott illusztrációk és szövegek, amik nincsenek egybefűzve, hanem bábszínházi keretben elhelyezve a közönség látja a képet, a felolvasó pedig a szöveget a lapok hátoldalán, és mintegy színházi előadásként tudja elmondani a meséket. Papírszínházat lehet bárhol és bármilyen korosztályban használni: bölcsődésektől a nyugdíjasokig. A megjelenő történetek többsége a 2–10 éveseknek szól, de találunk köztük nagyobbaknak valót is. Sok pedagógus, gyógypedagógus használja; mesélők, játszóházak, táborokban tematikus heteket szerveznek köré. Végtelenül sok felhasználási lehetősége van, népszerű, rengeteg a pozitív visszajelzés. A honlapon lévő videók, ötletek segítenek az első lépésekben, de le kell ülni ki, kell próbálni, ötletelni, aztán csinálni, ahogy jólesik. Nincsenek szabályok, használatának csak a fantázia szab határt.

Egészen más élményt nyújt, mint a könyvből való olvasás. Közelebb van az élő meséléshez, mint az olvasáshoz, nagyobb hatást gyakorol a hallgatókra, több gyereket lehet vele megszólítani. Szokták használni olvasási nehézségekkel küzdő gyerekek segítésére – biztonságot nyújt számukra, hogy elbújhatnak a képek mögé, erősíti az önbizalmukat. A megszokott formával ellentétben, a Papírszínház esetében a történetvezetés a képre fókuszál, az strukturálja a mesét, nem pedig a szöveg. Nem muszáj ragaszkodni a leírt szöveghez, kiegészítheti azt, a lényeg, hogy a képről beszéljen. Tarthat hatásszünetet, ami az olvasásban hibát jelent, de itt fontos eleme a mesélésnek. A pedagógusok sokféleképpen használhatják fel: a gyerekek közösen írhatnak szöveget, történetet, közben észrevétlenül tanulják meg, hogyan strukturálják a szöveget: hogyan adjanak neki keretet, hogyan kell váltakoztatni a párbeszédet a leíró részekkel, hogyan tegyék a történetet előadhatóvá. A művészeti nevelést is segíti, alkotás közben érzékelik, hogy a képeknek szükségük van saját dinamikára, ritmikára, ugyanakkor fontos a kohézió: ha az egyik képen ábrázolt szereplő bajuszos volt, akkor a következő lapon is úgy ábrázolják. A csoportos foglalkozások lehetőséget nyújtanak a csoportdinamika alakítására: van, aki jobban szeret írni, más inkább rajzolna, valaki szeret előadni, megint más inkább csak ötletelne – a csoportmunkában mindegyikük megtalálja a maga szerepét, ott tudja megmutatni magát, ahol a legnagyobb önbizalma van, legügyesebbnek érzi magát. Egy egyszerű csoportmunka ennyi mindenre megtanítja.

Miért jött létre a Tolerancia–sorozat? Milyen kötetek kapnak ebben helyet?

12 évvel ezelőtt jelent meg az első kötet, az Emberke színe (Böszörményi Gyula, Csimota, Budapest, 2009). Az alapötlet onnan eredt, hogy a magyar gyerekirodalomból iszonyatosan hiányoztak bizonyos témák, mások pedig tabuként voltak kezelve – miközben a gyerekek egyáltalán nem kezelték őket tabuként. Szükség volt olyan történetekre, amelyek egy másfajta látásmódot mutatnak meg, vagy lehetőséget adnak arra, hogy szülőként, pedagógusként beszélgessünk ezekről a témákról. Tolerancia a sorozat címe, de széles skálán mozognak a témák, amikkel foglalkozunk: elmúlás, csúfolódás, betegség. Ezek, amikor útjára indítottuk a sorozatot, még újnak, merésznek számítottak – ma már általánosabb, minden kiadónak vannak ilyen tematikájú könyvei. Egy dolog nagyon fontos: próbálunk olyan történeteket bemutatni, amelyek problémát vetnek fel, mindezt irodalmi szövegek formájában, nem pedig didaktikus, tankönyvi szövegek révén, nem tanulságok levonásán keresztül, hanem mesékbe ágyazva – meseként kell elolvasni őket, és ha a gyerek továbbgondolná, nyitva van előtte a kapu. Jelenleg két új címen is dolgozunk, a Homoklakó egy autista kisfiú beilleszkedéséről szól, a Szabad a nem pedig rávilágít, hogy a gyerekek is mondhatnak nemet, léteznek olyan szituációk, ahol lehet, sőt kell is nemet mondaniuk.

Végezetül az örök mantrám: mutassunk nagyon sokfélét a gyerekeknek, ne féljünk az újdonságtól. Mutassuk meg azt is, ami nekünk nem tetszik, és bízzunk bennük, mert nekik is van véleményük, ők is el tudják dönteni, mi tetszik, és mi nem – erről ne feledkezzenek meg se a szülők, se a pedagógusok! Ne egy sémára építsük a gyerekek ízlésvilágát, hanem minél változatosabbra, mert az egyoldalú étkezés nagyobb problémát okoz, mint a sokféle, de kiegyensúlyozott. Mi a kiadónál ennek mentén haladunk: sokféle stílusban, nem mindig ugyanazt a sémát követve dolgozunk. Ahogy sokféle bort, sajtot kell kóstolni ahhoz, hogy észrevegyük a különbséget, hogy élvezni, értékelni tudjuk, úgy az irodalomban is, minél többet, többfélét olvasunk, annál jobban fogjuk értékelni, érteni, érezni, hogy mi a jó.

Az interjút készítette: Hacskóné Bezzeg Alexandra

Kiemelt kép: Papírszínház