Borderline emberként számos traumán estem át, gyermekkori érzelmi elhanyagoláson, szexuális visszaélésen, bántalmazáson, aminek hatására a személyiségem struktúrája sérült. Érzelemszabályozási problémáim vannak, ami a hétköznapok szintjén egészen jól leplezhető, ám egy szorosabb kapcsolat esetében kiütközik. Több bántalmazó kapcsolatban is éltem korábban, ebből a legsúlyosabb esetben távoltartást kértem, majd eljutottunk egy jogerős ítéletig. Ennek már lassan három éve. Azóta egyetlen partnerem volt. Időnként súlyos pánikrohamok és komplex poszttraumás tünetek gyötörnek.
Elképesztő mélységig képes vagyok érzékelni az élet szépségeit, ragyogok, árasztva magamból a szeretetet, gondoskodást, kedvességet. Sokszor érzek egyfajta különleges kapcsolódást a világgal, pl. egy villamoson ülve kinézek az ablakon, és meglátom a fákon a nyári szellőben táncoló leveleket, hogy mennyire összehangolódtunk a természet változásaival, eső után a szivárványon lépkedek, és gyermeki kacajjal fogadok egy apróságot. Olyankor egy nagyon színes lencséjű szemüvegen át érzékelem a környezetemet, és akár egy gyönyörű és komplex mesét írok a szerelmemnek, amely róla szól, és az ő csodálatos és boldog végkifejletű életéről.
Aztán megérkezem egy fekete lyukba, ami elnyel. Ezekben a pillanatokban olyan sötétségbe és kiüresedésbe merülök, amiből hatalmas félelmem, hogy nem tudok kimászni.
Egy frissen lezárult kapcsolatom emlékeiben kotorászva szembesülök azzal, hogy mennyire terhelőnek és nem szerethetőnek érzem magam. Gyakori belső és öntudatlan játszmám, hogy az elején mindent beleadok határok nélkül, nem figyelek a valódi vágyaimra és igényeimre, elnyomom azokat, ám később utat törnek maguknak, és amikor ez felszínre kerül, mások csak egy erős és értelmezhetetlen hisztinek tartják. Ma már felismertem, hogy ez erről szól, a szükségletek kielégítésének hiányában a belső feszültségtől robbanok.
Impulzív vagyok, minden megélésem sokkal erőteljesebb, mint egy egészségesen működő embernek. Amikor azt mondom, hogy szeretlek, azt százszorosan érzem valósnak, és amikor távolodom, az is igaz. Nem hazudok erről és nem is manipulálok. Aki tudatosan figyel, az észreveszi, hogy minden egyes mondatom és minden, amit mások felé képviselek, egy egyértelmű jel arról, ami én vagyok és amire vágyom. Persze minden ember számára elképesztő erővel bír és vonzóvá tesz ez a felfokozott érzékelés. A nyugalom, amit a jó pillanataimban éreznek mellettem, a szeretet, amivel elárasztom őket. Azonban a csomag teljes, és én „mindkét részemmel” együttesen járok. Sajnos ehhez a működéshez hozzátartoznak a dühkitörések és a teljes lenullázása önmagamnak. Egy-egy helyzetre adott aránytalanul szélsőséges reakcióm sosem annak az egy eseménynek szól, olyankor triggerel valami, aminek következtében időutazáson veszek részt, és az összes korábbi fájdalmam, elhagyási élményem felszínre kerül, legtöbbjük ahhoz köthető, amikor védtelen gyermekként kiszolgáltatott voltam. Többnyire az ilyen helyzetekben az a tapasztalatom, hogy a másik fél nem tud mit kezdeni velem, és kivonul, ez csak tovább erősíti a magammal szembeni utálatot és bűntudatot. A távolodó háta egy újabb fájdalmas pont valamilyen emlékre, arra, hogy nem kellettem. És ez a legrosszabb érzés, ugyanis minden ilyen esetben van egy közös pont a szerelmekkel, barátokkal kapcsolatos reakcióban. Egyikük sem kérdezi meg, hogy mit érzek valójában.
Borderline-ként a saját pusztító elmejátékomban vagyok azzal, hogy szeretném, ha szeretnének, és én is szeretnék szeretni, kapcsolódni. Ám egyrészt rettegek attól, hogy jobban megismernek, és kiderül, hogy egyáltalán nem vagyok méltó a szeretetre, másfelől félek felvállalni a magamban elnyomott vágyakat, legyen az egy program, egy kérés, érzelmi szükséglet. Ennél rosszabb, ha már ott tartok, hogy képes vagyok ezt fejlettségi szintem által kibeszélni, jelezni, de nem kapom meg. Hosszú évek munkája van abban, hogy megtanuljam jobban bírni a frusztrációt, a késleltetést, hogy az életem egyéb területeit jól menedzseljem. Egy borderline számára a tartós elköteleződés és kitartás is kemény feladat, ám sokat segít, ha először apró és rövidebb távú, majd fokozatosan hosszabbodó elköteleződéseket vállal. Számomra szép fejlődési ívet mutatott ebben az iskolák befejezése, főiskola elkezdése és lassan lezárása, tartós elmélyülés egy szakmában. A másik nagyon érdekes jelenségünk a földrajzi menekülés, aminek következtében gyakori a költözés, ebben is nagyon jól mérhető egy borderline fejlődése, amikor képessé válik évekre gyökeret ereszteni valahol. A földrajzi menekülés egyébként nagyon sajátos módszere annak, hogy önmagunk elől meneküljünk, hiszen az egész folyamat arról szól, hogy ameddig magunkkal nem vagyunk jóban, és nem tisztázódtak a dolgaink, a feldolgozatlanságunk mind megy velünk a bőröndökkel: csak a környezet változik, mi azonban ugyanott folytatjuk.
A múltban elszenvedett sérelmek, bántalmazás és a felfokozott agyi működés következtében kifejlett érzékem van a hazugság és titkolózás kiszimatolására. Valamilyen láthatatlan erőként érzékelem annak a nyomását, amikor egy hozzám közel álló személy rejteget valamit. Meglátom azt is, ha valaki nincs összhangban a mondandójával és a hozzá köthető cselekvéssel. Van bennem egy szűrő, ezen átmegy minden bejövő információ és nagyon hamar érzem a hamisságot, ellentmondást, azonban egy másik erős hibám, hogy mindezekre nem hallgatok. Hogy miért? Egy adott helyzetben a várható szeretet és hovatartozás élménye még mindig erősebb, mint a felelősség vállalása azzal szemben, hogy tudom és érzem, ez nem az, amire vágyom.
Lassan eljutottam odáig, hogy megértsem és érezzem, hogy nem vagyok már áldozata semminek, hiszen saját felelősségem az, hogy mit és mennyit engedek meg másoknak. Borzalmas volt hallani, amikor először vágták a fejemhez, hogy igenis meg kell tanulnom határokat szabni és nem belekapaszkodni az első szép szóba.
Kapcsolataimban is érezhető volt a minőségi változás, visszatekintve az elmúlt 10-15 évemre, már érzékelhető, hogy a belső változásaim hatására kívül is más minőségű partnerek jelentek meg, sokkal nagyobb esélyt láttam a jól működő kapcsolatra, tisztább keretek között. Azonban a saját megéléseimhez még mindig nem találtam olyan biztonságos környezetet, amely támogatna és velem tartana a nehéz napokon is. Ezt a legnehezebb elfogadni, hogy vannak emberek, akik ezzel nem tudnak vagy nem akarnak megküzdeni. Ilyenkor ismét egy fekete lyukba merülök, amelyben azt érzem, hogy mindaz a vágyam, ami arról szól, hogy egyszerre legyen társam és közben végre kiterjesszem önmagam, nem lehetséges. Érzelmi szükségleteim elfojtása pedig újabb és újabb kitörésekhez vezet.
Az újabb veszteség pedig újabb bűntudatot szül, mert úgy érzem, hogy pusztán a lényemmel szabotálok másokat, mosoly helyett pedig könnyeket csalok arcukra.
Legújabb felfedezéseim között szerepel, hogy a borderline személyiségzavart úgy tudom elképzelni, hogy ez nem egy betegség, amit gyógyszerekkel szükséges kezelni, hanem egy olyan testi és lelki védekező mechanizmus, az ego védelme, így egy csomagban, amely arra irányul, hogy a számomra méltatlan helyzetekből eltávolítson. Megfigyeltem ugyanis, hogy amíg szeretettel és minősítés nélkül képes valaki beszélni velem, addig egészen nyugodtan működöm, mint azokban a helyzetekben is, amikor magas fokú terheltségnek vagyok kitéve, de az nem jár rám nézve bántással. Ilyen volt az idősgondozás, amelyben igaz, hogy meghaladtam néha önmagamat, de ott érezhetően tudtam tűrni a nehézségeket addig, amíg ki nem használták az erőmet, amíg vissza nem éltek a teherbírásommal, legyen ez akár az alvásmegvonás vagy étkezési szükségletek elnyomása a megbízó miatt. Tehát minden olyan reakcióm, ami aránytalanul nagy és agresszív, olyan mintha egy teljesen tudattalanul működő reakció lenne arra, hogy: „Na eddig és ne tovább, most hagyj békén, megvédem a bennem lévő gyermeket és felnőttet egyaránt.”
Alapesetben kiteszem a lábam az utcára, és a legnagyobb fájdalmam közepén is képes vagyok kedvesen szólni másokhoz.
Ezekkel a sorokkal nem kívánom felmenteni magamat, és olyan harcokba sem megyek bele az elmémmel, hogy mindent tökéletesen csinálok, csak a világ rossz és bűnös. Sokkal inkább úgy érzem, hogy az én felelősségem magamat megismerni és olyan emberekhez kapcsolódni, akik elfogadnak engem.
Pázmándi Anikó
Anikó igaz történetének következő epizódja hamarosan olvasható a Tudaton magazinban.
Kiemelt kép: Darya Sannikova
Szabo Kata
2022/12/27 at 18:40
Sokat adott, koszonom Aniko!
János Kurucz
2023/02/17 at 20:44
Nagyon köszönöm ezt az írást. Sajnos a tudást, ráeszmélést, amit ez a cikk nyújt már nem tudom hasznosítani a borderline-os kedvesemnél. A kapcsolatunknak vége szakadt. Inkább kimenekült belőle (a vidékre költözést tervezi). Lezárt, hasított. Imádnivaló csaj, de sokszor szétszedett és meggyötört. Cimkézett, minősített, gyanúsított, féltékenykedett. Persze indokolatlanul. Általában én próbáltam békülni, a feszültségek során. Elfáradtam. Most persze rágom a kefét. Gyanítom, ő is szörnyen lehet.