A fizetés persze méltatlan, de mikor lesz inkább érdemi párbeszéd az oktatás és a tanárok helyzetéről?

Egyenesen a forrást kérdeztük: miként vélekednek a pedagógusok, mi a valódi aknamező?
tanár és oktatás

Sem a tanárok, sem a diákok nem hátrálnak meg: a tüntetések, a sztrájkok és a polgári engedetlenségek folytatódnak. Persze meg lehet várni, hogy talán lassan kulminál a helyzet, bízva abban, hogy idővel ez a forrongás is elcsitul… De mi lenne, ha ehelyett az állam meghallaná a kritikus hangokat, és párbeszéd kezdődne?

Óvodapedagógusok, tanítók, tanárok, egyetemi tanárok, utazó gyógypedagógusok és tanári pályára készülők véleményét kérdeztük. Unják, hogy nincs perspektíva a karrierjükben, unják, hogy nem számítanak. Viszont van véleményük, amiről szívesen elbeszélgetnének a döntéshozókkal vagy szélesebb társadalmi platformokon. Ráadásul olyan véleményük, ami árnyalhatja a teljes képet. Valós beszámolók és hozzászólások következnek.

Mennyit keres egy óvodapedagógus?

Óvodapedagógus vagyok. Ez a hatodik nevelési évem. Hogy ez mit is jelent? Azt jelenti, hogy túl vagyok egy államvizsgán, a pedagógus I. minősítésen, és még hat évig nyugodt lehetek – eddig halaszthatom a pedagógus II. fokozat megszerzését, már ha itt leszek még addig.

Hogy ez mit jelent számokban?

  • 2016. ősz-tél: 120 000 forintos fizetés – új munkatárs lévén nem jár sem munkaruhapénz, sem év végi jutalom.
  • 2017: 120 000 forintos fizetés, 30 000 forint ruhapénz – sajnos ebben az évben nem jut év végén pénz az óvodai dolgozóknak.
  • 2018: májusban lefolyt a minősítő eljárás, decemberig továbbra is gyakornok besorolásban vagyok – 120 000 forint a fizetés. Közben új óvodában dolgozom, itt kapok 120 000 forintot évente SZÉP-kártyára, amit kötelezően az óvodai étkezésre kell elköltenem.
  • 2019: Végre megkapom a Pedagógus I. szerinti illetményt: 140 000 forintot.
  • 2022: Még mindig 140 000 forint az alapbérem. A kiegészítésekkel együtt januárban megütötte a 200 000-es álomhatárt. A fenntartó által biztosított (nem kötelező) juttatással szeptemberben már 227 000 forint a teljes keresetem. Ezen felül 30 000 forint ruhapénzt biztosítanak, de az év végi pénzünket nagy eséllyel felhasználták a nem kötelező juttatás kifizetésére.

Ha látok egy álláshirdetést, és benne a kérdést: „Mennyi az ön által elvárt fizetés?” Egy diplomával és egy szakirányú továbbképzéssel elgondolkodom… Vajon nem sokallná, ha azt válaszolnám: 290 000? A reakció: „Hülye vagy? Diploma nélkül keresnek ennyit emberek!”

És itt van a kutya elásva! Elérték, amit akartak: önbecsülésünk: 0, önértékelésünk: 0. Hiszen ha pedagógusként csak ennyit érek, miért érnék többet kasszásként, takarítóként, esetleg kukásként?

(Hacskóné Bezzeg Alexandra)

Az oktatás befektetés a jövő gyermekébe. Fotó: Pexels

Újratervezés az egész év

Utazó gyógypedagógusként tíz év alatt elég sok intézményben megfordultam – az óvodáktól az általános iskolákon át a szakiskolákon keresztül egészen a gimnáziumokig. Emiatt talán szélesebb látószögben láthatok rá a közoktatás problémáira. Amit látok, az röviden: a teljes káosz és hiány (pénz, eszköz, pedagógus, idő terén). Ez a közoktatás egészét szinte egyformán sújtja (kisebb nagyobb eltérésekkel).

Sok diákom megkérdezi, hogy mennyit keresek. Én ebből sosem csináltam titkot, el szoktam mondani nekik. Ilyenkor minden esetben jön a döbbenet, hogy „hát az nagyon kevés”. Két kezemen sem tudom megszámolni, hány diákom mondta már nekem: „Minden tiszteletem a magáé, tanárnő. Én ezt ennyiért biztosan nem csinálnám”.

Anyagiak tekintetében nem csak a fizetés a gond. Nincs pénz semmire. Amióta a pályán vagyok, ez mindig így volt. Ha kifogy a patron a nyomtatóból, nincs új. Fénymásolni csak korlátozott mennyiségben lehet. Van, ahol a dolgozók hozzák a papírt hozzá. Filces táblához vedd meg magadnak a filcet, arra sincs pénz. Tanév végén, karácsonykor, búcsúztatókor, ha össze akarunk ülni, mindent saját zsebből fizet a legtöbb munkaközösség. Az éttermet, a borkóstolót, bármilyen csapatépítő programot magunknak fizetünk. Ha házon belül ülünk össze egy-egy ünnepi alkalomra, az összes étel-italt magunk hozzuk.

Jutalomra nincs pénz, egy tábla csokira sem. Idén ősszel beszélgettem éppen egy általános iskola igazgatójával, aki a kaotikus szeptember után meg akarta köszönni a kollégáinak a kitartásukat, de nem volt miből. Mire azt mondta, „Nem érdekel, akkor megveszem a saját pénzemből, de mindenkinek adni fogok legalább egy tábla csokit.”

A pedagógushiány napi szinten okoz bizonytalanságot mind a dolgozóknak, mind a diákoknak. Minden tanév tanárhiánnyal kezdődik – ha nem, az csodaszámba megy.

Emiatt folyamatosan változik az órarend, akár napi, heti vagy havi szinten. Újratervezés az egész év, nincs idő megnyugodni, hogy végre beállt a rend. Ez mentálisan iszonyatosan megterhelő tanárnak és diáknak egyaránt.

(Anonymus)

Tanárnak lenni három gyerek mellett luxus

Egyetem mellett részmunkaidőben kasszáztam egy DM-ben, hogy albérletben lakhassak a kollégium helyett. 20 órában dolgoztam hetente, 79 000 Ft körül kerestem (plusz a hétvégi pótlék). Aztán lediplomáztam, és kaptam egy teljes állást magyartanárként (heti 40 óra), és 89 000 Ft-ot kaptam.

Hét évig dolgoztam közoktatásban a gyerekeim születése előtt. Mellette persze vállalkozásom is volt, hogy meg is tudjak élni.

Ha most visszamennék (jelenleg gyeden vagyok), akkor bruttó 280 000 Ft körül kapnék pótlékokkal együtt. Három gyermekem van, így luxus lenne visszamenni, de mivel imádom és hivatásomnak tartom a logopédiát, folytatni fogom, csak vállakozóként.

(Szabó Ágnes)

Sz@r a fizu, de dogmatikus az egész oktatás – a tanárokkal együtt

Az igaz, hogy a fizu az kritikán aluli. Ha nem én lennék a Testaurátor, a városi aszkéta, aki kecskekaján él (egy ismerősöm szerint), meg hidegvízben fürdik minden nap, akkor egyszerűen kérdésessé válna, hogy kijövünk-e hónapról hónapra a testneveléstanári fizetésemből. Két gyerekkel, feleséggel (aki szintén pedagógus, hehe) úgy élünk, hogy ha nincs semmi extra kiadás, akkor a hónap végére pont kijövünk. Megtakarítás szóba sem kerül.

Azt hiszem, a reális fizetés a jelenlegi duplája lenne. Az még mindig az uniós átlag alatt van jóval egyébként. Ez a 20%, amit belengettek 2025-ig, annyira komolytalan ilyen időtávban, ilyen inflációval, hogy nem is reagálnék rá.

Viszont senki ne gondolja, hogy ha akár havi másfél millió nettót keresnének a tanárok (ami egyébként jól esne….), attól megoldódna az oktatás. 50-70, esetenként 200 éves (testnevelési) keretrendszerbe próbáljuk meg beszuszakolni a gyerekeket. Ez egyre kevésbé fog sikerülni.

Dogmatikus az egész közoktatás, beleértve a most legnagyobb hanggal (egyébként jogosan) lázadó tanárokat is.

És van egy fogadásom, bár elég teoretikus: ha holnap kijelentené a kormány, hogy, azonnali, 100%-os béremelés lesz, amennyiben minden tanár elmegy továbbképzésre, és elsajátítja, mondjuk, a finn modellt, és írnak saját tantervet a saját iskoláikba, amit úgy adnak le, ahogy akarnak, nos, ugyanígy utcára vonulnának.

Ettől még sz@r a fizu.

(Szemlér Ákos)

Van jó tanár, rossz tanár, és erről is beszélnünk kell. Fotó: Pixabay

Ha elfogadás van, nincs lehetetlen

Amikor civilekkel beszélgetve a foglalkozásomra terelődik a szó, szinte borítékolhatóan elhangzik két fordulat.

Az egyik akkor, amikor megtudják, hogy középiskolásokat tanítok. „Jaj, én sosem lennék erre képes! A kamaszok tiszteletlenek és fegyelmezhetetlenek, főleg manapság! Kizárt, hogy szót tudnék érteni velük.” Ezután (attól függően, mennyi időnk van a társalgásra, és mennyire fűti keblünket a… lelkesedés, jönnek az iskolai élmények: rossz és kegyetlen, már-már szadisztikus tanárok versus hajmeresztő diákcsínyek, néha a törvényes kereteket nagyon erősen súrolva. Ekkor én szorgosan bólogatva rákérdezek: vajon miért történtek ezek? Ugyanis azt feltételezem, hogy senki sem született vérengző tanárnak, de cinikus ördögfajzatnak sem. Beszélgettek-e tanárral, a tanár megkérdezte-e, mi nyomja a lelküket? Dehogy! Miért is kellett volna? Ekkor újra és újra rádöbbenek:  

Az ellenségeskedés annyira mélyen gyökerezik a lelkekben, hogy pár egyszerű szóval képtelenség kitépni. De otthagyni a legnagyobb felelőtlenség!

A másik fordulat rendszerint a hosszabb beszélgetések alkalmával kerül elő. Ha olyan szerencsém van, hogy a partnerem tényleg kíváncsi arra, mit és hogyan csinálok, és van módom egy-egy ötletemet, illetve annak kivitelezését elmesélnem, azt mondják: „Ha ilyen tanárral ilyeneket csináltunk volna az órán, talán még most is szeretném a tanulást.” De ilyennek lenni és ilyeneket csinálni piszkosul nehéz munka.

A gyerekek bizalmát és érdeklődését megnyerni és fenntartani talán a legnagyobb kihívás, aminek életemben valaha is meg kellett felelnem.

Nem is mindig sikerül. Vannak rossz napok, vannak elfuserált órák, vannak türelmetlen, néha indulatos kirohanások, véget nem érő hegyi beszédek. És vannak félérett, a bizonytalanságukat néha szemtelenséggel palástoló kamaszok, akik a jóistenért sem vallanák be, hogy szükségük van segítségre, támogatásra, megértésre, de mindenekfelett: elfogadásra. De ha ez van, nincs lehetetlen. Soha. Pont.

(Kesjár Erika)

Egyetemi tanár. Forrás: Pixabay

A PhD sem egy álom

Tíz év tanulás, és még mindig éhbér

2016-ban summa cum laude eredménnyel végeztem jogászként az egyik fővárosi egyetemen. Már az egyetemi évek alatt is aktív résztvevője voltam az akadémiai életnek – kutattam, publikáltam, órákat tartottam –, szóval nem volt kérdés, hogy diplomaszerzés után doktori (PhD) képzésre szeretnék menni. Akkor jött a pofon, amikor rájöttem, hogy ez az anyagiak miatt abszolút nem jöhet szóba. Alapvetően az egyetem öt éve alatt is – vidéki lévén –, albérletről albérletre jártam, többen laktunk együtt, és a szülői segítség, illetve az ösztöndíj révén éltem túl a brutális fővárosi árakat.

A PhD-s ösztöndíjból továbbra is szüleim anyagi segítségére szorultam volna, ami nem volt opció számomra. Ezt így sajnos el kellett engednem…

Egyébként érdekesség, hogy külföldön sem virágzó a helyzet. A hazaihoz képest természetesen a külföldi Phd-hallgatók díjazása kiemelkedő, de szinte bármelyik multinál többet kereshetsz, mintha a Phd-képzésért járó pénzből próbálnál túlélni. Hiszen attól, hogy a fizetés a magyar viszonyokhoz képest sokkal magasabb, de helyi viszonyok között is szinte csak túlélni elég.

(Dr. Szabados Kinga)

Egyetemi oktató. Forrás: Pexels

Az egyetemi oktatás sem ad teret

„Mi leszel, ha nagy leszel?” A középiskolában egyetemi tanár akartam lenni. Úgy gondoltam, hogy a kicsikhez nincs érzékem, a gimisek pedig túl lázadók. Minek próbáljak tudást szuszakolni beléjük, ha eleve tiltakoznak? Eminenseket akartam, akik már tudják, mi érdekli őket, és a tanulást érdemnek tekintik.

A magyarszakot büfészaknak tartják. Nem feltétlenül az. El lehet végezni ugyan fél gőzzel is, de teljes erőbedobással brillírozni lehet, karriert építhetsz. Ezt soha, egyetlen tanár sem mondta így meg az arcomba, magamnak kellett rájönnöm.

Kezdetben, 217 szaktársamon végignézve, rögtön láttam: aki itt lemorzsolódik, annak fele tanító vagy tanár lesz, mert az a könnyebb út, az (felvételi, elvárások híján) felszívja majd a bizonytalanokat…

Három év után megkaptam a magyarszakos bölcsészdiplomámat, két év után a mesterszakosat (kiemelkedő tanulmányi eredményeim miatt ösztöndíjban, köztársasági ösztöndíjban és Erasmus-ösztöndíjban is részesültem). Közben elvégeztem öt félévet a szabadbölcsészet szakon (esztétika-filozófián) fizetős képzésen (szülői segítséggel, önszorgalomból). A PhD-iskolában, ahova jelentkeztem, három államilag finanszírozott hely volt csupán, én lettem a negyedik, de költségtérítésesként (szerintem azért, mert a témám nem a kánont termelte újra, hanem azt feszegette). Munka mellett, sok kurflival, de végül nyolc év után doktoráltam.

Miért nem lettem mégsem egyetemi tanár harmincéves koromban? Nos, elsősorban azért, mert az akadémiai közeg sokszor lenézi az ismeretterjesztés fontosságát: amikor hidakat képzel a kultúra és a laikus közemberek között, próbálod közérthetővé tenni, népszerűsíteni a kulturális tudás szépségeit. Ahhoz, hogy bejuss az egyetemi oktatók közé, kell egy kapcsolati háló, „egyetemi istálló”, ahol az adott professzor keze alá dolgozol évekig, míg mászol felfelé a ranglétrán. A fizetés közben és utána is siralmas, a szakdolgozatot írók segítése (ami sok-sok óra) nem képezi a fizetésed részét.

Eközben az akadémia megkövült. Vigyázni kell a rendszerkritikával. Nincs tér a kísérletezésre, se pénz a multimediális oktatási eszközökre, amivel időszerűvé, modernné lehetne tenni az oktatást.

Akkor inkább továbbra is cikkeket írok a Tudaton Magazinba grátisz, hogy azok a bizonyos hidak tovább épülhessenek. Többé nem vonzó számomra az egyetemi tanári pálya.

(Dr. Sós Dóra Gabriella)  

A kérdés is gyakran tabu

Amit nem nevezhetünk nevén… A tabusított témák gyarapodásáról szól egy emlékem. Alapkérdéseket feszegettünk az órán – szabadság, méltányosság, fenntarthatóság – történelmi és fiktív példákon keresztül. Semmi aktuálpolitika, semmi magyar érintettség. Dinamikus és interaktív óra volt. Utána úgy 20 fő maradt a teremben, és kérdezni akartak valami személyeset, de sokáig csak hebegtek. A folyósón tudták csak kibökni, hogy nem értik: hogyhogy nem félek kérdezni, dilemmákat kinyitni és teret adni, hogy bárki megfogalmazhassa, amit gondol?

Eddig csak állításokkal találkoztak, és azzal az elvárással, hogy csak egy jó válasz hangozhat el.

Közölték, hogy olyan iskolarendszerben tanultak eddig, ahol nem csak egy-egy szó, hanem a kérdés is gyakran tabu. Ahogy ott a folyosón csodálkoztunk egymáson és a világainkon, újabb kérdőjelek születtek. S azok a mögöttes válaszok már mindent a nevén neveztek.

(Anonymus)

Homályos ígéretek helyett érdemi párbeszédre van szükség

Nagyon el vagyok keseredve amiatt, hogy nincs valódi, tartós összefogás a tanártársadalomban. Pártállástól, habitustól függetlenül mindenkinek drágább a vaj. Mindenkinek látnia kell, hogy a tananyag elavult, nem szolgálja a 21. század igényeit. Hogy túl vannak terhelve a gyerekek, a tanárok, hogy értelmetlen adminisztrációval töltjük az időt…

Azzal, hogy különválasztották a pedagógusokat és az oktatókat, az összefogást is lehetetlenné tették – az oktatók többet keresnek, és csak szolidaritási sztrájkkal tudnak tiltakozni stb. (Nem, nem sajnálom tőlük a magasabb fizetést, voltam mindkét oldalon.)

Elégedetlen vagyok a szakszervezetek aktivitásával is: tényleg azt hisszük, hogy egy élőlánccal, hídfoglalással célt érünk? Teljes munkabeszüntetés kellene addig, amíg nem ül le velünk tárgyalni a kormány.

Nem homályos ígéretekre van szükség, hanem érdemi párbeszédre.

(Anonymus)


Dr. Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára így ír a tanárok melletti kiállás kapcsán:

Amikor Margaret Meadtől, az antropológia nagyasszonyától megkérdezték, szerinte mikor és mivel kezdődött az emberi civilizáció, mindenki arra számított, az eszközkészítéssel vagy a mezőgazdaság, a vallás kialakulásával hozakodik elő. Ehelyett egy sok tízezer éves, összeforrt, meggyógyult emberi combcsontot vett a kezébe. Azt mondta, az a tény, hogy egy törött combú előember meggyógyulhatott, azt jelenti, elesettsége több hete alatt társai gondoskodtak róla, etették, ápolták, megvédték.
Ő innen számítja az emberré válás valódi kezdetét. Aki a törött csontot sínbe tette, az első orvos volt, aki etette és itatta, az első ápoló – aki ezt a gyerekeknek megmutatta, a tudást továbbadta, az első pedagógus.
Azóta nagyon sok minden megváltozott. De az alapok nem. Egy csoport, nép hosszabb távú túlélését és fejlődését, civilizációjának fokát ma is meghatározza, hogyan örökíti tovább a tudást, hogyan gondoskodik az elesettekről, betegekről – és hogyan, mennyire becsüli meg az ezt a feladatot végző oktatókat és gyógyítókat. Sajátos módon ma Magyarországon a fejlődésben leginkább megrekedt, az ország általános fejlettségéhez képest leginkább elmaradott két terület éppen az oktatás és az egészségügy.
S noha lenne bőven teendő az egészségügyben is, a kettőből a nagyobb pofonokat e pillanatban az oktatás, s benne a pedagógusok kapják. Ez pedig nagyon nem jó így. Oktatás nélkül nincs fejlődés, nincs alkalmazkodás – pedig ezekre hatalmas szükségünk lenne felgyorsulva változó, válságok sújtotta világunkban.
Tanár nélkül nincs jövő.

Forrás: Példa és gondoskodás (MOK)

Kiemelt kép: Pexels

Sós Dóra Gabriella

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük