„Kétszeresen is igazságtalanság történik tehát: egyszer akkor, amikor a bántalmazás megesik, másodszor pedig akkor, amikor nem vesznek róla tudomást.”
Miroslav wolf
Kortársbántalmazásról szóló cikkeimben korábban szó volt bántalmazókról és bántalmazottakról. Láthattuk, hogy agresszor nincs áldozat nélkül, és azt is, hogy a helyzet hatékony megoldáshoz nem elég őket „kezelni”, hanem az egész közösséggel, amelyben a bántalmazás végbement, foglalkoznunk kell. Kikből áll ez a közösség, és miért fontos foglalkozni velük? Mi a helyzet vajon azokkal, akik testközelből, nap, mint nap tanúi voltak az agressziónak? Ebben a cikkben róluk, azaz a szemlélődőkről lesz szó.
Megbecsüléstől a bántalmazásig a hazai iskolákban
Egy egészséges közösségben a tagok elfogadják és tolerálják egymást. Ez mindannyiunk közös, belső igénye és joga, hiszen csak így érezhetjük biztonságban magunkat az otthonainkban, az utcán, az iskolában, a munkahelyeinken stb. Ami az iskolát illeti, nos, a hazai helyzet úgy tűnik, nem túl rózsás.
Hazai kutatások bizonyítják, hogy a megbecsültségnek és a tiszteletnek a diákok jelentős része híján van az iskolában, miközben a szülők többsége úgy hiszi, gyermekeik az iskolában jó bánásmódban részesülnek a tanáraiktól és diáktársaiktól. Egy vizsgálatban a diákok csaknem fele említette, hogy az elmúlt hét napban csúnyán beszélt a társaival, és még ennél is többen voltak azok, akikkel bántóan beszéltek az előző héten. Sajnos a megbecsültség és a tisztelet hiánya egy közösségben a bántalmazásnak ágyaz meg, amit pedagógusok is megerősítenek: ugyanebben a vizsgálatban 61% válaszolt úgy, hogy tapasztalt bántalmazást, agresszív viselkedést az elmúlt egy hétben. Az összes agresszió közül a verbális agressziót emelték ki, mint leggyakoribb formáját a kortársbántalmazásnak. Mit jelent ez?
A probléma komolyságát jelzi, hogy a fentiek szerint a diákok felét hetente legalább egyszer éri bántalmazás az iskolában, a tanárok ennek rendszeres szem- és fültanúi, miközben a szülők jellemzően úgy gondolják, minden rendben van.
Mit gondol a zaklatóról a környezet?
Nemzetközi kutatások azt mutatják, hogy a kortársak nem utasítják el egyértelműen a zaklatókat, pláne nem a fiúk körében akkor, ha a zaklató előnyhöz jut viselkedése által. Ez az előny jellemzően szociális előny, ami által a gyermek növeli a presztízsét, emeli a státuszát. A zaklatás tehát eszköze a jobb pozíciónak a csoporthierarchiában. Példa erre, amikor a szemlélődő – bár agresszívnek tartja, és nem is kedveli a zaklató iskolatársát –, elismeri annak jó vezetői képességeit, ilyen irányú kompetenciáit. Ez a fajta hozzáállás éppen a zaklató népszerűségének eredője, hiszen ez legitimálja a viselkedését. Vizsgálatok szerint a zaklatásba a gyerekek csak 10-20%-ban avatkoznak be az áldozat védelmében. Ezek az adatok a gyerekek ambivalenciájáról tanúskodnak, amelynek oka valószínűleg az, hogy nem tudják, mit kezdjenek vele.
Felismerés…
… a diáktársak részéről
A bántalmazás megszüntetéséhez az első és legfontosabb lépés, hogy az áldozat közvetlen környezete, azaz diáktársai felismerjék, hogy mi történik éppen. Ha ugyanis ők tisztában vannak vele, mit jelent a bántalmazás, és hogyan hat, akkor az első lépés a megoldás felé adott: ki lehet mondani, hogy gond van!
Ha ugyanis a bántalmazás legelején kifejezésre kerül a probléma, akkor könnyebben megszüntethető.
Ehhez azonban prevenció szükséges, a gond pedig az, hogy a diákok jellemzően nem, vagy alig rendelkeznek ismeretekkel a témáról, így sok esetben nem is tudják elválasztani az iskolában szokásos játékos ugratást (vö. „szivatást”) a zaklatástól.
… a tanárok részéről
A tanároknak és más iskolai dolgozóknak már nem elég „egyszerűen” tudatában lenniük annak, hogy az iskolában bántalmazó viselkedés folyik, de meg kell érteniük, hogy egyes diákok miért tanúsítanak agresszív és bántalmazó viselkedést, és hogy ez milyen hatással és következménnyel van a többi diákra és az iskolai légkörre.
Sajnálatos módon a reális helyzet az, hogy a pedagógusokat jellemzően napi munkájuk során inkább foglalkoztatja a tanulók motiválatlansága, fegyelmezetlensége, mint ez a viszonylag speciális, de gyakori jelenség.
Ennek egyenes következménye a cikk elején már ismertetett hazai kutatási eredmény, miszerint a diákok több mint 80%-a gyakran, vagy állandóan úgy érzi, hogy nem kap kellő tiszteletet és megbecsülést sem a tanáraitól, sem a diáktársaitól. Ez az arány riasztóan magas.
… a szülőket bevonva
A probléma kezelése szempontjából nem kérdés, hogy a szülőket be kell vonni, ha a gyerekeik agresszióval és bántalmazással találkoznak az iskolában.
A szülők azonban nem rendelkeznek reális képpel arról, mi történik gyerekeikkel napközben, sőt, sokszor kifejezetten fals képet festenek az iskolakapuk mögötti világról.
Ennek oka, hogy a zaklatás rejtőzködő természetű jelenség – a kutatások tapasztalatai alapján a gyerekek nagy része senkinek sem beszél arról, ha bántják az iskolatársai – a szülők már csak ezért sincsenek tisztában a problémával.
Az első bántó szótól a rendszeres zaklatásig
Egy adott cselekvés kimenetele, amiben már benne van a másik bántása, hatalmas mértékben függ azoktól a személyektől, akik ennek szem- és fültanúi. Bár tévesen gyakran kívülállóknak hívjuk őket, de ők azok, akik nagyon is jelen vannak, és ők az igazi tanúi a történteknek. Ha tehát egy közösségben a többség helyt ad a bántalmazásnak, úgy szükségképpen a bántalmazók tábora fog megerősödni, miközben ez történhetne másként is, amihez gyakran egyetlen személy is elég, mégpedig…
…az a bizonyos bűvös harmadik
Amikor tehát egy közösségben agresszor-áldozat helyzet áll elő, ott kulcsfontosságú momentum egy harmadik személy fellépése, aki a bántalmazott védelmére kel. Ha ez megtörténik, akkor a bántalmazó azonnal gyengítve lesz, ami esélyt adhat a „néma tanúknak”, hogy csatlakozzanak az „ellentáborhoz”, akik nem fogadják el az agresszort. Ebben az esetben már látszik az esélye annak, hogy a bántalmazó „szenvedhet vereséget”, ami ha időben történik, akkor jó esetben az egész folyamatot megállíthatja.
A kortársbántalmazás tehát ebben az értelemben egy háromszögre hasonlít, amelynek sajátossága, hogy bármelyik oldalon is állunk, a szereplők között ott van legalább egy szenvedő gyermek, egy áldozat.
Némának maradni…
Pszichikai bűnsegédnek nevezi a jog azt a személyt, aki noha látja a (kortárs) erőszakot, (iskolai) zaklatást, mégsem tesz ellene semmit. Látni kell, hogy az erőszak nyelve a köszönéshez hasonlóan kommunikációs nyelv, és ebben a családi minták kiemelt szerepet játszanak, tudatosan kell tehát tennie egy közösségnek ahhoz, hogy megakadályozza, hogy ez a nyelv és magatartásmód átszivárogjon. Ha ezt nem teszi, akkor egy agresszív gyerek sérelmei átkerülnek az otthoni környezetből az iskolai környezetbe.
Miért nem lépnek közbe a gyerekek?
Jellemzően már alsó tagozatban meg lehet figyelni a rendszeres zaklatót és áldozatot, ilyenkor azonban még nehéz, mert a szerepek gyakran váltakoznak, és az események sokszor észrevétlenül haladnak egy nehezen visszafordítható állapot felé.
Később, amikor a szerepek már megszilárdulnak, a szemlélődők közül sokan úgy érezhetik, „jól járnak”, ha azonosulnak a vezérrel, többnyire azt várják, hogy majd ők is osztoznak abban, amit ő kiharcol magának. Mások ezzel szemben, bár kényelmetlenül érezhetik magukat, sőt, szenvedhetnek is az agresszív eseményektől, mégis bizonytalanok és kognitív disszonanciát élnek át.
Belátják ugyanis, kötelességünk lenne beavatkozni, megvédeni azt, akit épp bántanak, de nem teszik meg, és ilyenkor stratégiaként gyakran bűnbakképzéssel reagálnak.
A bennük létrejövő disszonanciát ugyanis áldozathibáztatással a legkönnyebb feloldani: ez felmenti a „tanút” a beavatkozás „kötelessége” alól, ahogyan a szociálpszichológiában jól ismert és mélyen berögzült „miért éppen én tegyek valamit” mechanizmus is.
Ki, ha én nem?
Ha nincs közbelépés, akkor az agresszív gyermek számára minden bántalmazó cselekedet sikerként raktározódik el. Az „akció” sikeres végigvitele, és a többiek figyelme ugyanis megerősítés számára, így idővel – felső tagozatra jellemzően – a zaklatás valójában már nem más, mint a zaklató hatalmának a demonstrálása.
Egy olyan ismétlődő rituálé, amelynek legfontosabb funkciója, hogy az erőviszonyokat tudatosítsa, azokat a közösségben újra-és újra megerősítse.
Ebben a felfogásban a szemlélődők olyan „közönség”, akiknek nem csak lehetőségük van arra, hogy beleszóljanak az „előadásba”, hanem kifejezetten az a szerep jut nekik, hogy közbelépjenek. Még ha utóbbi nem is történik meg, az elutasítás már elég lehet ahhoz, hogy a zaklató népszerűségét visszavesse.
Miért nem lép közbe a tanár, a szülő?
A felnőttek gyakran hárítással reagálnak ezekre a helyzetekre, és kétségbe vonják, bagatellizálják a dolgot. Erre példa, amikor kérdés nélkül elfogadják a gyerekek „magyarázatait” (csak vicceltünk, csak játszottunk, nem komoly stb.). De tehetetlenség, vagy a felnőtt saját élményeivel való szembenézés is magyarázhatja a passzív magatartást. Lehetséges, hogy bizonytalanok abban, mennyire reálisan tudják megítélni a helyzetet, és általában nincsenek határozott elképzeléseik arról sem, mit helyes tenni.
Ezzel ördögi kör indul be: a gyerekek azt tapasztalják, hogy a körülöttük lévő felnőttek nem védik meg a gyengéket, és az jár jól, aki erővel a gyengék fölé kerekedik.
Ilyen tapasztalatok mellett nem csak, hogy nem hiteles, de teljesen hiábavaló magyaráznunk a gyerekeknek, hogy a gyengéket meg kell védeni…
Hogyan tovább?
A gondolkodásmódot, egy csoport, egy nagyobb közösség értékrendjét, a többiekhez és a normákhoz való viszonyát nagyon nehéz megváltoztatni. A legfontosabb, hogy minden szinten érhetővé kell tenni, mikor beszélünk bántalmazásról, és minden érintettnek értenie kell, hogy miért tanúsítanak egyes gyerekek agresszív és bántalmazó magatartást, és hogy ez milyen hatással van a diákokra és az egész iskolai légkörre. A megoldáshoz új alapokra, új szemléletre van szükség, hogy az agresszív viselkedés egy közösségben elfogadhatatlan legyen, ezáltal pedig segítsünk a gyerekeknek az érzelmeikkel bánni, és erőszakmentes kultúrát teremteni.
Új konfliktuskezelési módszerekkel az iskolai közösségek erősíthetők, ahogyan a prevenciós programok jó gyakorlatai is üdvözítőek.
A figyelemfelkeltő kampányok, a jó tanár-szülő együttműködés, a célzott készségfejlesztő kezdeményezések iskolai dolgozók és diákok számára, a támogató szolgáltatásokhoz és tanácsadáshoz való hozzáférés mind-mind felbecsülhetetlen részei egy átfogó megelőző és intervenciós programnak. Ennél még egy fokkal fontosabb, hogy ezek által elérhetővé válik a pozitív iskolai légkör és kultúra kialakítása, ami a diákok, a tanárok, a szülők számára egyaránt biztosíték lehet egy jobb jövőre. Ez hosszútávon segítheti minden szereplő hatékonyabb munkáját, legyen szó védőnőről, körzeti orvosról, iskolapszichológusról, illetve a jelzőrendszerben részt vevő szociális segítőkről, de helyi szinten főként az oktatási intézmények szereplőiről, akik komplex segítséget nyújthatnak a bántalmazott gyermekeknek és környezetüknek.
Gyursánszky Ágnes írása
Kiemelt kép: PublicDomainPictures / Pixabay.com
