Irigylem a lányomat. Komolyan. Gyermeki csodálkozással tekint a világra, nincsenek fenntartásai, nincsenek elvárásai, csak „él bele a nagyvilágba”. Ha az oviban össze is vesznek az éppen aktuális férjével, másnap újra dúl a szerelem köztük. Feltétel nélkül boldog. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ahogy nőni fog, ezek a dolgok benne is változni fognak, elkezdi majd építgetni a saját falait, ami mögé el tud bújni. Ahogy én is tettem az elmúlt huszonpár évben, és ahogy sokan teszik a mai napig.
Tiniként „rászoktam” arra, hogy minél több falat húzzak magam köré, hogy véletlenül se lássa senki, milyen érzékeny és törékeny is vagyok valójában. Kövér és jelentéktelen voltam, a lányokkal nem volt közös témánk, a fiúk pedig elkerültek. Kevés barátom volt, bezárkóztam teljesen. Ha csak a munkámat nézzük, egy olyan szakmát választottam magamnak, ami minden, csak nem nőies.
Koncert és filmes világosítóként fehér hollónak számítok még a mai napig; külföldön egyre több nő dolgozik már a szakmában, itthon statisztikailag még mindig 5% alatt vagyunk. Minden cuccom pasis, fekete, és bő volt. Rászoktam arra, hogy mindent egyedül oldjak meg, hogy ne bízzak senkiben, ne legyek önmagam. Hittem abban, hogy egyedül vagyok a Világ ellen. Ugye ismerős?
Vendégmunkások
Család, barátok, ismerősök, futó kalandok, aktuális párkapcsolatok, exek. Hol elvesznek egy-egy téglát, hol pedig hozzáraknak. Vannak téglák, amik kifejezetten erős köteléket tudnak létrehozni egymás között: minél több van belőlük, annál zárkózottabbak leszünk az adott témával kapcsolatban.
Nézzünk csak egy egyszerű hétköznapi példát, legyen ez mondjuk részünkről egy kezdeményezés, amit visszautasítottak. Aztán ez megtörténik újra, majd újra. Ezek a téglák egyre többen lesznek a falunkban, mígnem úgy döntünk, elbújunk mögéjük. Már nem kezdeményezünk, már nem akarunk ismerkedni, nem akarunk újra csalódni. Mások közeledését is elutasítjuk, mert nem akarjuk elhinni, hogy valakit érdekelhetünk. Ha be is engedünk valakit az életünkbe, fenntartásokkal, feltételekkel kezeljük, nem bízunk benne. A fal mindig ott lesz kettőnk között.
Ki vagyok én?
Őszintén? Annyi téglát tettem magam köré, hogy már én sem tudom, melyik „énem” az igazi. Gyerekként a saját anyám voltam, felnőttként a munkámban kemény és határozott, itthon társ és anya lettem. Kaméleonként ugrálunk a szerepek között, már természetesnek vesszük, hogyan mutassuk magunkat másnak. Olyannak, amit megkövetel a környezetünk – vagy éppenséggel mi gondoljuk azt, hogy milyennek is kellene lennünk, mit várnak tőlünk.
A kérdés viszont ott motoszkál a fejekben – ki is vagyok én valójában? Miért félünk, mi fog történni, ha megmutatjuk, mégsem vagyunk olyan kemények?
A lazaságunk mögött határozatlanság bújik meg, a haragunkat sok esetben a félelem táplálja. Jó taktikának gondoljuk, hogy a sok csalódás miatt nem engedünk másokat közel magunkhoz, távolságtartóak leszünk, nem kezdeményezünk kapcsolatokat. Élvezzük a magányt, nem vállalunk kockázatot egy esetleges „nyitással”, ami egy ideig igen jól tud működni – csak a rosszal együtt a jót is kizárjuk az életünkből.
Ha téglánkként elkezdjük bontogatni a falainkat, ha közelebb engedjük a környezetünket, akkor közelebb kerülünk saját magunkhoz is. Minden téglának megvan a maga története és a maga szerepe az életünkben, építhetünk belőle valami újat, vagy teljesen elbarikádozhatjuk magunkat velük. Az utóbbi a könnyebbik út.
Irigylem a lányomat. Nem kell szerepet játszania, nem akar mindenkinek megfelelni, csak boldogan éli a kis életét. Feltétel nélkül szeret, mert még tud jól szeretni.
Ha szeretnél erről még többet beszélgetni, csatlakozz a Scap Soul Garden privát Facebook csoporthoz, amiben igyekszem technikai jellegű és személyes videókkal, illetve történetekkel segíteni abban, hogy minden nap egy kicsit jobb legyen.
Képek forrása: Mogyorósi G. Ilona Instagram-oldala
Mogyorósi G. Ilona írása